Könnyeim mögül

Látom a magyar nőt,
a teltet,
bölcső felett a könnyezőt,
ki nem akart fiának rosszat,
csak nászt,
hazájával egy mennyegzőt.

Hogy szeresse benne a kék
folyók karcsú árját,
ölelje karjába zöld
mezők kavalkádját,
arcával forduljon veres
hajnali nap felé,
hódítsa rá a fényt,
mint hűséges vőlegény.

Porhanyós barna
földre görbítse derekát,
sima összezárt tenyérrel,
mormoljon rá imát,
keze az ég felé áldásért nyúljon,
ökölbe az csak harc előtt,
érette szoruljon.