Mindenütt házban

Ma is messze jártunk, hol előre,
hol vissza lépegetett lábunk,
vagyunk ,
mint két jóllakott galamb,
turbékolunk
csöndben egymásnak szavakat.
Jelenünk múltunkra felépülő házunk,
tetején kémény, tégláiban a vágyunk.
Karcsú a fészek, közepén kemence,
ég benne a gondok lebontott ketrece.
Őszbegyűrt az idő óriáskereke.
Senki sem szólt még,
ne válts jegyet bele.
Tovább sürgünk együtt, építjük a házat,
gerince lesz a ma,
majd cementbe kavarunk jövőt, ideákat.
Készülünk tervekkel magasra emelni,
színekből falára új festéket kenni.
Ágyunknak párnáját bélelik az álmok,
nem mondom el mindet, majd te kitalálod.
Ki az, ki először lélegzetem érzi,
távolról szemével arcomat fürkészi.
Kezemhez ér lágyan, ajkára von csókra,
ki az, ki keresztem vállamról leoldja.
Ki nézné meztelen talpam osonását,
kőre írt nyomomnak nedves ragyogását,
ki hinné el, hogy ez a nyom az ösvény.
Előre az úton boldogan követnél?
Hegyre fel, majd völgybe vezetnek a lábak,
el nem ért célokból lesznek kitaláltak,
újabb szebb látomás, sejtelmes remények,
mennél csak elől te, én is követnélek.
Könnyebb az úton másodikként menni,
feltűnik a veszély, azt el kell fedezni.
Bár lenne kardod, bogáncsokat nyesni,
te tudnál faágról almákat leszedni.
Mézízű körtét, lila édes szilvát,
közben a szerelmet kezemre puszilnád.
Ez lenne az étkünk, édes búzamaggal,
italunkért jóban lennénk a patakkal.
Hűs vízéből innánk, benne megfrissülnénk,
partjára magunkból illatot lehelnénk.
Lenne hátizsákunk, a Hold lakna benne,
hogyha elfáradtunk, bebújna kezedbe,
feldobnád az égre, a Napot elraknád,
szememre álmomat százszor rácsókolnád.
Megvetném ágyunkat Isten ege alatt,
angyalok vigyáznák éjente álmunkat,
melledre bújnék, te lennél a párnám,
nem mesélnéd álmod, de én kitalálnám!