Évfordulóra

Véletlen, vagy égi szándék volt a nap, mikor az idő elszakadt.
Átléptél velem egy másik világba, hol nincsenek mások, csak én és te magad.
Azóta belőled látom a világod...ott lakom mélyen szíved alatt.
Rám akasztottad a szabadság szárnyait, szállok, ha kívánja éppen kedvem, mert elvettem, s mohón zsebembe tettem.
Egy új dimenzió nyílt... mi volt már nem keserít.
Merészen, csupasz tenyérrel nyúltál kaktuszok közé, hol eddig magam gyógyítottam életem felhorzsolt sebeit.
Az árkod szélén, bár rózsák nyílnak, nincsenek tövisek, lábamat nem sérti véresre part mellett pihenő agyag-köved. Látod... mezítláb járok idebenn.
Szomjam a harmatból oltod, ajkamra csepegtetsz belőle minden reggelen, és én visszacsókolom rád, igyál, ha szomjazol...velem. Ez jár neked.
Lágy ringózó kalászok hajlanak elénk, kenyerünk ott sejlik bennük, két marokkal, egymás kezéből esszük. Élet... kenyér...és szerelem.
Közben a bor, fürtökben mosolygó szőlőszemek, fanyar kacsintással, csábítón kuncognak, ők tudják már mámorát, ízét a szavadnak.
Prés nélkül omlanak rám, és bőrömön felszívódva eljutnak ereimbe táplálni szívem. Lüktet az érzés. Addig kínálod, míg gond helyett homlokomra ülnek piruló gyöngycseppek...finom kezeddel azokból klárist füzögetsz.
Még rövid a lánc, a fonalat hosszúra hagytuk, sorjázd a szemeket. Én vállalom, ha kell izzadom hozzá a gyöngyöket...
Napunknak a csillagok üzenik...vége. Simulva rejtőzünk édes illatos fűágyra, puha álmokat lehelsz szememre, én pedig hangjegyek ütemét álmodom egedre. Így lenni más...
Világba kiáltom...
Köszönöm ezt a ragyogást! Neked!