Porcelán

porcelán percek peregnek
halk kattanás jelzi a múltat
tányér és pohár összekoccant
elejtett szó és óvatlan mozdulat

csak alig érintés kellett volna
csak egy lehelet simítás
fehér vattából édes bélés
pauszpapír falú dobozolás

vasláda mélysége éhesen tátong
elnyeli majd a megrepedt
pergő porcelán perceket

belül a rozsda foga némán
dőzsöl belőlük töretlen mélán
hol eddig csak szövet sercegett.

Egy mai nő makáma

 

Mi marad nekünk a férfiból,

ha folyton hajszolja magát,

ezer munkában

szüntelen gondját éli át,

reggele sincs, csak hajnala,

a földjét ő ébreszti,

otthon a tűzhely melegét

fáradtan éleszti.

Ezért cserébe szitkot kap

vagy hűvös nászágyat,

el kell hogy vigye máshová

az ágaskodó vágyat,

más gyakran leissza magát

arra a megszántott sárga földre,

mit tegnap még maggal szórt

gondolva sarjra és jövőre.

Az asszonyok,

a lágy zenék dobpergéssé válnak,

vállukra zsákban átkerül

a gond mellé a bánat,

s csak Isten tudja,

meddig kell keresztjük alatt menni,

elundorodni hogyan kell,

ha nem tud már szeretni.

Eltitkolni a fájdalmat

utódok szemei elől,

kitérni huszonnégy órán át

a veszekedés elől,

mennyire más

a mai magyar valóság problémája,

ebben nyújt remek szerepet

korunk nő anyája.


Aztán vívja a harcok harcát,

mert mással pótolják fáradt arcát,

mit adott az már untig elég,

csábítja párját darázsderék.

Mindig a más kertje zöldebb,

a sajátban a szőlőszem savanyú.
A nő ettől szomorú,

és már nem is mérges,

neki csak ebből jár koszorú. 
Legyen hát vidám, és boldog?

Netán szenvedélyes? 
Valaha volt szép emlékben, vágyra éhes. 
Ma, nem akar abba a folyóba lépni,

mint akkor, virraszt ha kell,

fekszik pirkadatkor.
De! Még nő! Szíve, és lelke érzi.

Rátalál majd az a férfi. 
Kinek csak ő a mindenség maga,

megkopott szépségű, egyszeri csoda.

Könnyeim mögül

Látom a magyar nőt,
a teltet,
bölcső felett a könnyezőt,
ki nem akart fiának rosszat,
csak nászt,
hazájával egy mennyegzőt.

Hogy szeresse benne a kék
folyók karcsú árját,
ölelje karjába zöld
mezők kavalkádját,
arcával forduljon veres
hajnali nap felé,
hódítsa rá a fényt,
mint hűséges vőlegény.

Porhanyós barna
földre görbítse derekát,
sima összezárt tenyérrel,
mormoljon rá imát,
keze az ég felé áldásért nyúljon,
ökölbe az csak harc előtt,
érette szoruljon.

A Tiszához

... Tisza parti séta emlékére...

Szellő borzolta víztükrét,
napsugár fésüli hajnalon simára,
szépsége elragad, keblére csalogat telt anyai bája,
simogat, elnyugtat leheletfinom mély csobogása.

Körötte a fák sorfalat állnak,
tisztelegvén kornak,
küzdelmes munkának.
Bokrokat öntöz.
Csalitok várnak felfedezésre,
tisztást kínál fel csókos ölelésre.

Szőkesége üdíti emberi mélységek sötét bugyrait,
szemet gyönyörködtet, ráncokat kisimít,
szinte lelke van érzed, ha nézed hullámait.

Türelmes, ha hátát csónakok szántják,
medre gyümölcseit mások kihalásszák.
Nyugodt, ám szeszélyes nem tűri ha bántják.
Kitörni vágyik hátra hagyja gátját, tajtékzó habokkal
kezdi el a vágtát, követelve vissza régi szabadságát.

De az ember erős, hamar kedvét szegi,
medrébe a folyót visszakényszeríti.

Maradj ilyen szelíd, sorsod tűrd, ne lázadj,
táncoltasd a napot, ne rombolj tanyákat.
Ringass fellegeket, adj inni a fáknak,
dédelgess nádasban apró fiókákat.

Partodon ne átok, áldás keljen szárnyra,
jó szívvel gondoljunk az öreg Tiszára.

Határaim

"Bizonyság legyen e rakás kő, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kő mellett te hozzád, sem te nem jössz át én hozzám..."1Móz 31,52

Behatárolám kertemet,
mezsgyémet kövekkel szegem.
Gonoszok patás lábait
csorbítsa porrá,
oszloppá emelt fegyverem.

Hegyekké hordom a kemény
csendet magamban is,
dörömböl kapumon gyalázat,
alázás vihara,
legyőzlek akkor is.

Nem teszem lábam földedre,
kínálhatsz gőgöt, koronát,
trónt,
vérbársony szövetet,
hússzínű ideát.

Az én lábam kicsi,
hogy fejekre tapossak
éhezve vérre,
cipőm sincs,
kopott sarumnak zsinórján mérték,
emberek elrejtett szépsége.

Maradj magadnak kénköves,
szagodban osztódó
rothadó szapora,
terjedsz a világban,
gyilkolsz, mint ebola.

Lólábú rokonod,
követőd nem vagyok,
sem fegyverhordozó pajtás.

Új ággal integet életem karnagya,
Isai gyökréből zöldellő hajtás.

Kovászok

Ó, meddig hitted, hogy csak úgy,
véletlen történt a kattanás,
és műholdra szállt
két billentyűparancs,
s szirmot bontott a találgatás.

Miért épp akkor voltam ott,
miért pont én vagyok?

Nem lehet véletlen gombnyomás,
sorsot mi nem parancsolunk.

Egymás lisztjében mélyen szántva,
nyomot kovászolunk.

A cipó kél, még duzzad a tészta,
tejből, cukorból nyújtózó mézga,
ízletes kenyér lesz hozadéka,
asztalon,
tálcára rakva vállalom.

Elcsipegetem,
s morzsáit is kezembe seprem,
mert minden parányban mi vagyunk.

Mindenütt házban

Ma is messze jártunk, hol előre,
hol vissza lépegetett lábunk,
vagyunk ,
mint két jóllakott galamb,
turbékolunk
csöndben egymásnak szavakat.
Jelenünk múltunkra felépülő házunk,
tetején kémény, tégláiban a vágyunk.
Karcsú a fészek, közepén kemence,
ég benne a gondok lebontott ketrece.
Őszbegyűrt az idő óriáskereke.
Senki sem szólt még,
ne válts jegyet bele.
Tovább sürgünk együtt, építjük a házat,
gerince lesz a ma,
majd cementbe kavarunk jövőt, ideákat.
Készülünk tervekkel magasra emelni,
színekből falára új festéket kenni.
Ágyunknak párnáját bélelik az álmok,
nem mondom el mindet, majd te kitalálod.
Ki az, ki először lélegzetem érzi,
távolról szemével arcomat fürkészi.
Kezemhez ér lágyan, ajkára von csókra,
ki az, ki keresztem vállamról leoldja.
Ki nézné meztelen talpam osonását,
kőre írt nyomomnak nedves ragyogását,
ki hinné el, hogy ez a nyom az ösvény.
Előre az úton boldogan követnél?
Hegyre fel, majd völgybe vezetnek a lábak,
el nem ért célokból lesznek kitaláltak,
újabb szebb látomás, sejtelmes remények,
mennél csak elől te, én is követnélek.
Könnyebb az úton másodikként menni,
feltűnik a veszély, azt el kell fedezni.
Bár lenne kardod, bogáncsokat nyesni,
te tudnál faágról almákat leszedni.
Mézízű körtét, lila édes szilvát,
közben a szerelmet kezemre puszilnád.
Ez lenne az étkünk, édes búzamaggal,
italunkért jóban lennénk a patakkal.
Hűs vízéből innánk, benne megfrissülnénk,
partjára magunkból illatot lehelnénk.
Lenne hátizsákunk, a Hold lakna benne,
hogyha elfáradtunk, bebújna kezedbe,
feldobnád az égre, a Napot elraknád,
szememre álmomat százszor rácsókolnád.
Megvetném ágyunkat Isten ege alatt,
angyalok vigyáznák éjente álmunkat,
melledre bújnék, te lennél a párnám,
nem mesélnéd álmod, de én kitalálnám!

Álmom...

Álmom, hogy átváltozzak egyszer.
Valamivé,

ami elfér a zsebedben,
egy üvegben,
vagy a pénztárcádban.
(az lenne jó az mindig nálad van)

Akkor lehetnék akár szorgos kis hangyád, 
zsákszámra hordanám hátamon
eléd a szépségnek ezernyi magját.

 
Vagy lennék méhecskéd,
altatót zümmögő nektárkeverőd,
elalvás előtt én mézben fürdetnélek.

Ó, bárha lehetnék parányi pöttyös katicád.
Hét pecsétem alatt takarnám titkaid,
és repülnék versenyt a széllel, 
pirkadat előtt,
ki ér el hamarabb?
Ki bújik előbb takaród alá,
ki simul markodba,
kit tartasz tenyered ráncain?

Legalább tündérkéd lehetnék!
Mosolyod szélére ülnék,
ott lábamat lóbálnám,  
s vigyáznod kellene nagyon,
hogy arcod mindig víg maradjon,
mert leesnék bizony,
s bánattort ülne a mosoly pillényi szárnyamon.
Mennyire féltelek!
Kit engednél el akkor csókkal a fénybe?
Szerelemmorzsát hinteni
feljebb az égbe.

2010.06.15.

Időben

Néha ellenséged, néha hű barátod,
szemedről tőle lehullhat a tályog,
markában hozza, te is úgy fogadd,
elveszni hagyott tisztánlátásodat.
Csavargó betűket kényszerít fejedbe,
alóla tudásmag kerül a kertedbe,
szenvedélyed benne enyhülést ér el,
indulatod tőle megnyugvást érlel.
Macskaként dorombolsz miatta, ha vad vagy,
mimóza lelkedből akácfát fakaszthat,
kőképződményt savaz szívedről, lelkedről,
szemeddel, füleddel üzen a jövődről.
Tapasztalásodból...előrehaladás,
átformál ha hagyod, vele van változás.

Disszonancia

Kristálytiszta levegő. Fény.
Harangjáték a madarak dala,
fehéren-kék fellegek sora,
mint hattyúk a vízen úsznak.
Ki tudja merre hova.

Minden a helyén, mégis
halántékomon lüktető erek,
gondolataim gyöngysora elszakadt,
gurulnak szerte a szemek.
Zörögve zavarom meg,
mit Isten alkotott,
a tökéletest.
Disszonanciát teremtek.

Nincs vágyam küzdeni ellene,
ahogy ölel az édes nihil,
semmivé válva elfolyok,
mint múlt időt,
homokba temet a szél.

Felhőkön fekszem,
felülről lesem az életet,
virágok nyílnak, a nap ragyog,
csodákat teremt, teszi a dolgát,
mindegy neki,
vagyok,
vagy nem vagyok.

2009.07.10 10:32

Szíved beszél...

... a tavaszról másnak,
a virágnak kelyhe néma,
csak illata van, szépsége,
levele, szára,
ezzel kavarja fel belül csended,
elbűvöl és mesélni kezded.
Pengeted szívednek húrjait.

Vigyázz...

...ha bozótba vágod kardod,
tekints le kibúvó magra,
áttörve földjét növénnyé serdül,
szára a fénytől ég felé perdül,
vállalva ősei folytatását,
zabolázd kardod szenvtelen vagdalkozását!

Nem vagyok méltó...

Mérlegre tetted házamat, lám méltatlant mutat a mérce.
Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj...irigyem felettem vigadva örül,
hisz szavad volt nekem szférák égzengése, kételyem miatt most káosz vesz körül.
Tombol a miértek kegyetlen szele, ostoba falra hányt kavics zörög,
nem vagyok méltó, csak asszonyállat, ki énvétkét mellére verve hörög.
Mert nincs falamon ékes cicoma,
mézesmadzag sem lóg liánként,
cukorsüveget rósz fel tán hiányként?
Ablakom rácsa sem bocskorszíj, még karamell sincs az asztalon.
Csak kenyér van, só és korsómból víz csorog.
Fejemet kidugom azon a résen, mit villámlás vágott falamon.
Levegő, s fény jön a repedésen, tisztul a fejem, gőz sincs már agyamon.
Megszokom talán, kilincsem béna, számodra méltatlan hajlékom,
visszahívom telkedre vetült, lábamról szétfolyó árnyékom.

Falumhoz

Kicsi falum
kis pátriám
házam után
első hazám
térdeden ülve nézhetem
jövődnek nászát érezem
én vénülök te szépülsz
fiaid szülésére készülsz.

Emlékeid
szemezgetem
fényképeid
előveszem
illata volt a sárga fénynek
tarlószagú kis kelevények
gyűltek a földjeid hasán
hitünk az élet oldalán.

Határ az ég
harang a szó
hívogató
csalogató
híredet vitték szárnyasok
elrepült buzgó táltosok
emeltek feljebb ég felé
árnyéktalanba fény elé.

Fordul a föld
zaklat a kény
utódokból
szökik a fény
marasztald lábuk vessék rajtad
sarokkövét a diadalnak
fiaid délceg harcosok
felborzolt tollú kakasok.

Hajnal hasad
nem alszanak
karjukban vér
kezükben mag
bevetik szántott földedet
utadra büszkén lépjenek
építsék álmuk otthonát
ölelve át a kis hazát!

Állandóság

Bőrömön érzem,
az est lassan lépdel,
hajnali ébredés távolról integet,
harangszó sérti
csend mögé rejtett fülemet.
Tölcsérbe csavarva hozza a szél,
kopasz fát elhagy utolsó üzenet.
Széttárja karját a dél,
pereg egy csellengő,
ágtalan,
bizonytalan még hova ér...
 
Hol fenn, hol lenn.
határtalan a végtelen,
hol kinn, hol benn,
állandóságban van helyem.

Nem vagyok
bolond-tekergő,
megroppant szárú,
céltalan falevél,
mit sodor a szél őszből,
a tél rothadó földjéből felkapva,
nyarat sem látva
zsibongó tavaszba,
sodor, pörget, elejt.
Eléd.

Csendes vagy bennem...

Csendes vagy bennem kis ember,
szememen fátyol lebeg,
zajos jelenből érkeztem,
koponyám mögött múlt lelt helyet.
Nyugodt vagyok,
kimért,
kegyes,
magamnak főztem emlék-levest.

Ilyet főzni, csak anyám tudott,
ő látta annyiszor, mily ráncos homlokom,
ő dorgált meg érte, ha nem volt étvágyam,
anyám szavára nyitottam ki számat,
beszéde templomi igével felért,
így lett minálunk mindennap vasárnap.
Megáldom érte, édes jó anyámat.

Utolsó stáció

Megloptam magam, az éjszakám.
Látom, a hold udvarán csillagok ezrei éberen játszanak,
hol kigyúlnak, hol elhalványulnak, 
huncut mosollyal kalandra hívnak. 
Tejúton vonatom vár.
Fűtik a kocsimat,  - azt nagyon kell!
Hideg az állomás.
Csikorgó kerekek hangosan törik a leszálló harmatot,
még mindig egyedül utazok, ásítnak rám hajnali vonatok.

Siklik a kocsim, egy lélek sem jár.
Sikít a síp.
Csak régi emlékek indulnak velem,
és érzem, mert lassít,
hegyre hág fekete kerekem.
Ablakom homályos, 
csorog a cseppekké összegyűlt pára,
mosódnak el vele merengő szemeim előtt,
távolból baktató emlékek színtelenné vált palettája.

Megáll-e valahol fekete vonatom?
Zakatol magányban tovább?
Van-e még állomás?
Nyugalmas peronra jön-e az útitárs?

Fekete vonaton  millió kérdés,
kerekek zajával fejemben zakatol.

Az öreg csönd hallgat,
gyanakszom sejti,
s bölcsen,
mint macska a kását, kerüli a szomorú  választ.

Magammal kezdek párbeszédet:

- egy felelet legyen kerek,
kérdéseimre figyelek,
válaszaim furcsák és rövidek.

Jön-e utastársam?
Eldöntöm helyettem.

Türelem.

Vonatom végállomáshoz közeleg.
Minek a társ legyen mi fáj, ha...
(ezt a szót gyűlölöm)
nincs messze már...
bár zöld a  szemafor,
a váltóőr fekete csuhás.
Majd pirosra vált,
s elérkezik az utolsó stáció,
a végső állomás.

Faragott akácos

Ki érti ezt a más-világot,
mikor csendem hiteget,
szél űzi már a hideget,
én meg tüzet vigyázok.

Már fáznod sem kéne,
ne rakj tűzet te lány,
fent ül a nap kék trónusán:
szól szomszédból a néne.

-Ejnye néne ejnye bába
én vagyok a szomszéd lánya
előre csak fejem hajtom
látod tegnapi az arcom
nem ismertél te csak láttál
elvek börtönébe zártál
én is eme  földből lettem
hogy lehettem ismeretlen?-

Keménynek, mordnak tartasz,
ki álarca mögött sír?
Nem vette el kedvem a gyász,
magvetőm még aratni hív.

Nekem is jár órámra ketyegés,
halkan percegő szívek hangja.
Szívembe nekem nyíl repedés,
ha ablakom szél kocogtatja.

Nem vagyok más,
csak másabb...
Szerény-titkomat eléd ejtő;
Verseim mögött a lángban,
magamból faragott akác-erdő.

Töredék...

Töredék…

Nem írok vallomást,
inkább
- gyújtok egy tüzet!
Szemedben akarok látni perzselő lángot.
Sarokba dobom a sivárságot.
A hamuvá porlott múlt-időt,
fénytelent, szürkét, csámpást.
Megtöltöm olajjal azt a bizonyos
véka alá rejtett lámpást.

Fém-zene

Döngött már vashídról fémzene füledbe?
Hallottál sínharapássá csattanó vonatkereket?
Minden hídelem belsődben zakatol,
mint mentolos cukor,
felszakít benned valamit.

Süvölt a szél fonnyasztó melegben
várakozást,
szebb-napok vágyakozást.

Alattad fekszik Tiszánknak megzilált teste,
hol telt, mint karácsony,
hol sovány, mint nagypéntek estje

Egyetlen szó: - vonat
ritmust sikító vasmezőn sorsokat cipelő,
gondolat-temető. Monoton kattogás.

Beágyazott a nagy vaskalitka,
ablakon párából életed titka.
Magaddal nézel farkasszemet,
sorsod magányba temetkezett.

Felsért a síp.
Állomás.
Kíváncsi útitárs kizökkent.
Lenyeled könnyeid,
feltöltöd arcodnak gödreit,
mert nem bújhatsz vissza
tejfogú mosolyok,
szemedbe markoló fény elől.
De visz, mert felszálltál.
Rendületlenül.

Kikiáltó!

Ki hitte volna öt centis korodban,
hogy egyszer,
szavadért esd egy másik ember,
mert egyetlen kimondott felelős igéd,
a másiknak olyan,
- ha olvad a jég,
- ha pára lesz a ködből,
- ha a dér harmattá enyhül,
helyette inted
- ne álmodj többről.

Földből nőtt csontodra élet,
szavaktól lehetsz te is részeg,
kutadból áradhat folyó árok.
Hamuból parazsat tőled várok,
gyújtsunk együtt gyertyalángot!

Kavarjuk fel a poshadó vizet,
döngöljük földbe a közönyt,
néma száj hiánnyal fizet,
lelkekre guruló göröngy.

Sár helyett hints szenteltvizet,
ha egyet kér kínálj tízet,
akciós a simogatás,
leárazva kézszorítás,
ingyen mosoly minden napra,
gazdag kofa aki adja,
- tovább viszi, aki veszi
viszonteladóvá teszi.

Árazás alatt a portéka,
leltár,
megtöltött kamrát, a szeretet feltár!

Nem vagyok jó...

Nem vagyok jó én bántalak
Magamhoz önzőn rántalak
Csendem mellére dőlve
Siklok a lejtőn a völgybe
Fáradt vagyok
Nem mászok fel
Jó itt a földön ülve

kicsi vagyok...?

Még mindig bennem a nem merem,
a gát,
hiába volt a sok futás,
hiába fordulok hasmánt az ugráshoz,
ha elesek.

Kicsi vagyok az akadályhoz.

Cipőm sem szeges, csak sima tornacsuka,
mit elhordott már rég az a buta,
diáklány,
akkor ott,
mikor a kosárlabdát nézte holdnak.

Mennyien mondták,
nem nekem való vagy.

Szeretlek bolond világ!

Bár esek-kelek.

Hajnaltól éjjelig feleselek a sorsnak,
s merészen fordítok hátat,
okoskodó nem nekem valóknak.
Natúr és analóg nem tudok lenni,
magam köré más világot rajzolok,
mert burokban nem tudtam megszületni,
így vagyok az, ami vagyok.

Citera hang

halkan mélyen kondul a lélek
bántanak még a régi percek
citerám hangja búsulót játszik
nehezen jönnek még a tercek

nyitott füzetben seregnyi dallam
előtted titkos ütemek
lapozni már szabad benne
húromat te is pengeted

ne csapj a húrra piszkos kézzel
óvatos legyen kezed nyoma
érzékeny citera ne múljon el
sírjon még néktek sok dala

dadogva száll a citera hangja
falusi csendet megszakítva
elérte húrja azt a percet
most fogják le az első tercet

Téli séta

Téli sétára hívtál,
s lépdeltünk ezüstös ég alatt,
tapostuk bátran a megfagyott havat.
Hideg volt. Érezted fázom,
szorosra húztad nagykabátom.
Kezem zsebedbe tetted,
mosolyom nyomban észrevetted.

Mosolyom tiéd.

Ütemes dallamot lüktet a szív,
mentünk előre lelkesen.
Jelszókat kerestünk,
magunknak szépeket,
lepedő tájban színarany képeket.

Csak mentünk megfagyott utak jegén.

Susog a nád, hangzik csábító ének,
követjük dalát ezer szirénnek,
Alattunk jég,
szemünkben fény,
vágy, ábránd, szerelem...

Hófehér éjben, de szép is lenne,
nyomorunk itt lenne eltemetve,
hegedűt hangoló angyalunk végre
nyitányunk kezdhetné, egy, két, há'...négyre.

Rám hajolsz

rám hajolsz látod homok vagyok
lelkedbe csodákat karcolhatok
időm ellen én nem harcolok
csönded leszek ha kéred

felnőttem életem leányregény
kezemből feléd is ömlik a fény
nézem a filmemet mit mondjak én
csönded leszek ha kéred

olvasni szemedből nem tudhatok
zümmögni füledbe már nem fogok
belőled halkan ha elhalok
csönded leszek ha kéred

levegőm belőled mind elveszem
szerelmünk illatát nem feledem
felelj ha újra megkérdezem
csönded legyek?
ha kéred...

Évfordulóra

Véletlen, vagy égi szándék volt a nap, mikor az idő elszakadt.
Átléptél velem egy másik világba, hol nincsenek mások, csak én és te magad.
Azóta belőled látom a világod...ott lakom mélyen szíved alatt.
Rám akasztottad a szabadság szárnyait, szállok, ha kívánja éppen kedvem, mert elvettem, s mohón zsebembe tettem.
Egy új dimenzió nyílt... mi volt már nem keserít.
Merészen, csupasz tenyérrel nyúltál kaktuszok közé, hol eddig magam gyógyítottam életem felhorzsolt sebeit.
Az árkod szélén, bár rózsák nyílnak, nincsenek tövisek, lábamat nem sérti véresre part mellett pihenő agyag-köved. Látod... mezítláb járok idebenn.
Szomjam a harmatból oltod, ajkamra csepegtetsz belőle minden reggelen, és én visszacsókolom rád, igyál, ha szomjazol...velem. Ez jár neked.
Lágy ringózó kalászok hajlanak elénk, kenyerünk ott sejlik bennük, két marokkal, egymás kezéből esszük. Élet... kenyér...és szerelem.
Közben a bor, fürtökben mosolygó szőlőszemek, fanyar kacsintással, csábítón kuncognak, ők tudják már mámorát, ízét a szavadnak.
Prés nélkül omlanak rám, és bőrömön felszívódva eljutnak ereimbe táplálni szívem. Lüktet az érzés. Addig kínálod, míg gond helyett homlokomra ülnek piruló gyöngycseppek...finom kezeddel azokból klárist füzögetsz.
Még rövid a lánc, a fonalat hosszúra hagytuk, sorjázd a szemeket. Én vállalom, ha kell izzadom hozzá a gyöngyöket...
Napunknak a csillagok üzenik...vége. Simulva rejtőzünk édes illatos fűágyra, puha álmokat lehelsz szememre, én pedig hangjegyek ütemét álmodom egedre. Így lenni más...
Világba kiáltom...
Köszönöm ezt a ragyogást! Neked!

Az én hiszekegyem

Hiszek egy Istenben teremtő Atyámban
hiszek egy fiában életem urában
ki vezet az úton kísér jóban rosszban
keskeny vagy széles út melyiket válasszam
ne tévelyegjek csak előre bátran
hiszem megtalálom helyem e világban
hiszem a Szentlelket mely naponta kiárad
letöröl könnyeket simogat orcákat
hiszek a családban gyermek mosolyában
bennük tovább élve halhatatlanságban
hiszek az emberek jóindulatában
egekig hatoló őszinte imában
hiszek a szeretet önzetlenségében
mi ott lapul mélyen emberek szívében
hiszek igazságban egyenjogúságban
hiszek a bűneink megbocsátásában
hiszek az esküben a fogadott szóban
hiszek a szépségben és hiszek a jóban
hiszek szerelemben igaz boldogságban
ahogyan Istenben úgy hiszek hazámban
s hiszek a magyar nép feltámadásában.
Ámen

Merőkanálnyi múlt

Mi maradt utánad.
Pár buta tányér,
hideg fémeken ujjnyomod,
merőkanálnyi múlt.
Gyúrótáblánál álló emléked,
ahogy a kést fogod, és aprítod miszlikre a tésztát,
vele az idődet nekem.

Bennem, aki ma is látom
a kiskanál cukorban,
tejben,
foszlós-kalácsban arcod,
naponta futtatod rám az anyaságot.

Anyaság.
Továbbcipelések.
Fájdalmas ütközetek a csírával szemben,
feloldozások, mintha papja lennék,
nem nézek vissza, csak mennék, mennék...
ostyával kezemben.

Anyaság temploma, hová magvam rejtem,
mi csoda benne, csak befelé nyílik kertem.

Szüléskor, a fájdalommal olvadt belém,
- nem halok meg.
Gomolygok tovább, mint örök életre ítélt,
hajszálnyi erekben,
az első homlok-csók ízében,
a féltésben, büszkeségben,
szerte-szét guruló,
könnyekké alakult szenvedésben.

Az idő meg közben halad.
Anya, a magban marad,
meg pár buta tányércsörgésben,
pohár koccanásban,
konyhai robot-gép-zúgásban.
Tárgyak, illatok, fényképek,
viszik tovább...
merőkanálnyi emléked.

Szabolcs himnusza

"Mindenhez van jogom, hát játszom.
Föntről gyereknek,
lentről Embernek látszom." (Ratkó József, Nyári nap)



Fel-feltör bennem, kínoz egy gondolat,
versbe akarom írni a nagyokat.
Zaklat, gyötör és feszül, mint magzat a méhnek,
keresi útját a múlt, homokból eredő bércnek.

A csúcsokról kellene szólnom, és félek.

Félek, nem vagyok méltó arra,
hogy leírjam, azt a néhány nemes lelket,
akik a sötét, elnyomott sorsról csodákat énekeltek.
Akik még itt is szereztek élményt, százat,
kiknek Szabolcs kínált lakni homokból várat,
- históriás én nem vagyok,
magukért szólnak a nagyok.

Prózában, versben, harcos tettben,
bőségben búval, víg jó kedvben,
tartanak ma is felettünk pajzsot,
védték a nyelvet, gyűjtöttek sarcot,
köveket raktak alapként elénk,
épüljön úttá bennünk a nem elég.

Kilincselés egy célért, megújulás a nyelvben
Bessenyei érdeme, megyénknek volt ő lüktető ere,
és költőink, íróink sora,
Váci, és Ratkó, újkori barázda földjéből kihajtó két csoda.
Móricz a hétkrajcáros,
Krúdy a nagy Szindbádos,
és Kölcsey, ugaron kezdtek szántani.

Szántani, vetni homokba magvakat.
Himnuszba sírni szeszélyes sorsunkat.
Imává zengni a szabadság tiszta fényét.
Megharcolt életek éledő száz reményét.

A jelen aggódik, ha nem vagyunk bátrak,
zokog, ha omlik a tégla,
elborul bennünk a ház, düledez őseink hagyatéka.
Miért, ha nincs tovább, ha nem sercen kanóc a tűzben,
miért volt annyi harc, ha elmúlnak pipafüstben.

Vinni kell tovább a kard olvasott, írott ékkövét!
Nem vagyok kiváló sarj, sem páncélos hős vitéz.
Csak tékozló fiú, ki bűnbánatot tartva
mögöttük botorkál és versben prédikál
reményre reményt gyűjtve a harcra.

-----------------------------------------------------------------------------------


Szabolcs bércei

(átdolgozás előtti változat)


Édes-kedves földem, még partodon ülök,
nem hagylak magadra, nem menekülök,
szebb vagy a csillámló kék Adriánál,
csodásabb évszakot ki szülne nekem,
aranyból barnuló szikkasztó-tűz nyárnál?
Csodás, ha partod olvad, talpamra sül,
majd porlad...

Csiszol és vés engem is a homok,
szülötted lettem,
büszke és konok,
termődre ejtett magvad,
közeli rokonod.

Ki merne megvetve leszólni téged,
dajkája voltál nem egy nemes bércnek,
itt, hol a halom már heggyé tágul,
itt is volt élet, született dal,
parasztok ajkáról itt is kesergett,
hajnali haranggal, munkára biztató ének.

Itt dobbant nagyot Krúdynak szíve is,
ki Sóstón talán egy csónakban ülve,
Szindbádot álmodott,
körmondat kígyókat lapokba tekert,
s ezernyi kalandot ránk hagyott,
kinyitva nekünk az elme szűk ketrecét,
fantáziába szőve hősei életét.

Móricz születését
nem jelezte csillag,
csóvás égi lámpa nem járt a parasztnak,
nyomorból robbant a beregi fényre,
szilánkkal szórta sorsunkat az égre.
Hét krajcárt kereső népét kiemelte,
győzelmüket mindig szélnek énekelte,
példájukat vaskos regényekbe írta,
bukásuk szégyenét panaszolva sírta.

Bessenyei György, nyelvünk bölcs őrzője,
reformált hatalmat, gondolva jövőre,
így épült fel az akadémia,
anyatejjel szopott szó-hagyatékunknak ringató bölcsője,
benne éledezett, örökös érvényét megtartó törvénye.

Kölcsey, a sorstól mindig reményt váró,
védőnkül szegődő, máskor okkal vádló,
Isten trónja előtt bús-komor ügyvédünk,
negyvennyolc éven át hirdette ne féljünk,
kritikus malmába gyűjtötte a kincset,
kiszemelte abból a temérdek nincset
búzából a konkolyt, szorgalmasan szűrte.
hazánk büszkeségét, himnuszunkat szülte,

Váci Mihály, itthon, fel-fel dobott kővel,
proletár múlttal, ingatag jövővel,
gyenge fizikumú, érces, erős lélek,
fatörzsből gyönge ág,
vers-csomag bélések között nem elégek,
lelke kohójában szavakat olvasztott,
keményet és lágyat nyakunkba akasztott.

Ratkó, a bekerült, Pest volt első hona,
követte életét intézet, és család,
József Attila volt költészete apja,
ismertem,
madárlátta nyelvét örökül itt hagyta.

Elmentek mind, és közöttünk vannak,
ösvényen vezet lábnyomuk,
itt hagyták szabolcsi homokban,
temetve mélyére nyomorunk.

Kezem ha simít arany homokvárat,
felrakom tornyára őket, koronának.

Hirdetem lelketek, igazság harcosok,
magyar szó-teremtők, érchangú dalnokok.

Az őrzőhöz

Mint orvos, ki gyógyít gennyező sebfalat,
sterilen, kesztyűbe csúsztatott kézzel,
úgy őrzöd barátom, rád bízott titkunkat,
zsebedbe söpröd, ne hulljon széjjel.

Látod, ha árnyunk egymáshoz surran,
ha színessé tesszük, felszabadultan.
Vigyázod mosolyunk nagyított képen,
nem kéred naponta, köszönöm szépen.
Előled nem kellett sánc mögé állni,
eligazodsz bennünk, legyen már bármi.
Bizalom ösvényen viszed a zászlót,
nem veted szemünkre, bizony ez kár volt.
Elvegyülsz tömegben, nem tudják rólad,
titkunkat szívedbe becsomagoltad.

Kívánom legyen az életed áldás,
titkaink szülője örökké hálás!

Miért?

Ajánlom, hűséges olvasómnak, Istvánnak

Szavaim, bár halkan zengnek,
nem, mint dübörgő szózatok,
nem lesznek belőlük himnuszok sem,
hisz nem költő vagyok.
Hetedíz vénámban lüktetés sejlik,
örökség nyomja lelkemet,
tán egyszer-egyszer telik erőmből,
festeni belőlük képeket.
Én is örökül kaptam a nyelvet,
igéket, jelzőket, főnevet,
már bocsánat érte, rendbe kell tennem,
agy-kuszaságomban rejtjelek.
Tolongnak fejemben,
a szavakat írom,
megadón sorfalat állnak,
nem tiltakoznak, nem veszekednek,
verseket sorolok mának.
Ha megtagadnám, mert lusta vérem,
és kezem is néha megremeg,
lidérces álmomban, mellemre állnak,
szenvedély-ittas melléknevek.
Egyetlen csendért megtipornának.
Írom míg vannak, néha csak magamnak.
Írom, mert belőlem nőnek.
Írom, mert szeretem őket.