A zene az kell

Csak egy pendülés a lélekhúron,
csak egy ártatlan melódia kél,
vagy csak egy táncra hívó keringő,
vagy csak egy szerenád mesél.

Játszik egy férfi a hangszeren,
penget a húron, ha úgy tetszik hárfán,
és titok a hangszer, maga a zene
könnyed, 

lágy, üde hangjegyei 

résnyire nyitott ablakon szöknek,
talán a mennybe szállnak
ott angyali énekkel keveredve
visszahullanak, szerelmes szívekbe

Olykor lüktet, olykor lassul az iram.
A nyitányban halkabb szólamok kelnek,
a duett egy fokkal hangosabb,
hosszan és lázasan
szinte hangorkán árad,
a zenész, s a hangszer eggyé válnak.

S forr a levegő benn a teremben...
ó, és a vég, a megoldás
minden opera kulcsa
a csend zenéje illan, a szünet,
az elomló némaság

A dallam már lágy illattá válik
s a zene a szavakban megbúvik.
A férfi meghajol, a hangszer is pihen,
a szív még dobszólót pereg,
és vége az első darabnak.

2009.11.26.