Bíbelődés

Áramszámlánk megnőtt. Ennek egyszerű oka van, mégpedig a naponta összegyűlt szennyesünk látványa, ami magasra tornyosul a fürdőszobában. Nehéz mosás következik, hosszú programmal.
Miközben a sajátommal bíbelődöm, eltöprengek.
Hány párna iszik verejtéket, hány lepedő ráncosodik meg egyetlen éjszaka alatt, hány szobába járnak hívatlan vendégek lomha estéken, mint sötét árnyak, akik súlyos köveket hengerítenek a pihentető álmok meleg barlangja elé?
Hányan tévednek el így éjjel, a megoldhatatlannak tűnő, összebogozott gondolatok útvesztőjében, a se vége, se hossza ingoványban, ahol úgy érezzük, soha nem lesz vége a borúnak?!
Szemünk a hajnalt kémleli, mikor tündöklik fel magas, vörös homloka a kertben álló faóriások mögött, akik még mindig a csillagokat tartják, nehogy leessen egy is közülük, mert meghallanánk hűvös panaszukat: milyen kár, hogy messze vagyunk egymástól! Igen, kár, és közben azon szégyenkezhetnénk, amit a csillagok nem is sejtenek, hogy az ember szíve már itt a földön is képes ilyen messze kerülni egymástól.
A hajnal késik, a gondgomolyag pedig növekszik, mintha egy fonalat toló galacsintúró bogár görgetné előttünk mindig nagyobbra. Sűrű szövésű, erős, pókhálószerű, és átláthatatlannak látszik, amit már nem is tudunk elrejteni a homlokunk mögé.
Ha a fény bekacsintana végre az ablakon! Gondoljuk, mintha ez lenne a megoldás, mintha a világosság enyhet hozna, mintha az eddig tapogatózó ujjunk végre elkapná a fonál megfelelő végét, és biztos mozdulatokkal feltekerhetné egy darab fára, amit később tűzre vethetnénk.
A felszálló, tömjén illatú füsttől a sötét árnyak elvonulnának, a füst pedig könnyű felleggé válna a fejünk fölött, és volt, nincs, csak az ágyneműn látszana, hogy a párnánk sok verejtéket ivott, a lepedő pedig egy éjszaka megráncosodott...