Felismerés

Szólnak, mert joguk az emberhez embernyelven szólni, és járnak, mint angyalok ránk tündökölni, 

kántálnak kórusban, ó világi tisztek, pléh hangú torokkal kristályként csengnek,- hogy kemények vagyunk, és haladunk,-   közben 

elménk meg börtönbe zárva, telnek a priccsek a zárkába, s az alvókra ránőnek nehéz bilincsek.

A zengő érc csak tompán kolompol, hangjuk ál és mégis dorombol,  

a pengő cimbalom húrjai drótköteggé nőttek, s lám szeretet nincs,  mert mindent feléltek.

Prófétaságuk a tudomány összes titkait bírja, és a létezés hátán csillog a mindenhatóság zsírja. 

Hitük mozgathat hegyeket, járhatnak mezítláb tengeren, ajkuk hideg és üres, csak fecsegés paplan, hazugság ágyon, áltatás menhelyen.

Ha szétosztanák is mindenük, s kínálnák lelküket örök örömnek, nem vennék el a szenvedők, 

mert ott lapul bennük a büszke gőg, mindent csak maguk fényére tesznek.

A szeretet türelmes? Mi várunk.

A szeretet jóságos? Hát nem gyalázunk.

A szeretet nem féltékeny rájuk, mi nem kérkedünk azzal, hogy nélkülünk mély lenne az árok.

Nem vagyunk kevélyek, csak egyenlő jogot kérünk, ha mondjuk is csak titokban, egymásközt sírjuk, hogy félünk. 

A szeretet valahol elmaradt, az aranyközép útja sáros, a tetteink értéke semmi lett, a sötét befelé haladva sötétebb, 

csak felismerésünk lett világos.