Csillagnézőben

Már a Nap sem a régi, nem feszít az 

égen, megtörve nézi a sok nyüzsgő 

testet, siet az alkony ágyába bújni 

s szemére húzni az estet. 

Mit hozott azt elveszi az ember, s 

cserébe kezéből semmit sem ad, 

visszanézve  megingatja fejét, és 

törpe lesz a felhős ég alatt.

A régi időkre gondolok, hogy voltak 

dús nappalok, megformázott alakzatok, 

mint családi körgyűrűk, tartó pillérek, 

biztonság ízű ötszögek, bár elmúltak 

mára, még élnek, mint emlékek. 

A gépeken felnövő ránk bízott ember, 

mit fog hagyni az új nemzedéknek, ez a 

torzított arcú generáció, mit fog majd 

felírni naplófejlécnek, ha penna sincs, 

sem irkalap,  a hús-vér ős eltemetve, 

csak a falból lóg a drótdarab?
Ma, bizonytalan az ajándék a létre, s tán

féljünk, ha magzat megfogan, mert nem
kell a régi, nem kell a múlt, csak tőke
legyen és a rang. Romlott a  töltelék, s a
világ gyomra megtelik olcsó táppal kenyér
helyett, a csillagok most igazat jósolnak,
és sötéten néznek, mint éjkövek.