Jelre várva

Nyirkos a világ, köd ködre ül,
nyirkos a csend, mert nem teljesül
az álom, s ha így marad,

maga alá temet a rom,

sok a lebontott tégla,

s alatta fázik a nyugalom.

Hát nem vágyom fagyra

mi cipőm alól rólam kopog,

hogy messziről halld,

céltalan csatangolok.

Kellene sok ölelő-tűz,
kohó meleg,

mi égni késztetné

veremmé hűlt életemet.

S egy hangtalan üzenet, mi 

valahol el van rejtve,

egy kő alá,

egy fa alatt,

egy téli alvó kertben.

Még nem tudom mitől

olvadna meg a fém,

mely a hidunkat agyon nyomja,

és rádermedt a szenvedés

a ki nem nyílt holnapokra,

de gyűjtöm a fényt

akár a napelem,

és a leomló hideget,

mint egy ócska szamovár,

ködből párává énekelem.