Konokul jár még vissza az este,
szemem az ajkad mozgását leste,
amíg te mondtad, mondtad a szókat,
úgy hangzott, mint egy utolsó szózat.
Fájdalmat csikorgott minden szavad,
megalázottan sajnáltam magam,
könnyeket szültek a felhős szemek,
letépted rólam a figyelmedet.
Igazat adtam, s az önző félés
szülte meg a sok zaklatott kérdést.
Ki fogja kezét kezemhez mérni,
kié a finom, kié az érces,
számról játszódva mézem ki kéri,
ha néz az égről millió mécses?
Ki fogja karomat megkarolni,
ha szakadék árkot kell ugranom,
vállamra ki fog majd ráborulni,
ha gond kószál magas homlokomon?
Nyakamba ki lehel édes párát,
ki rakja lábamhoz szivárványát,
ki simítja el a mély ráncaim,
ha sóban állnak szarkalábaim?
Bebújtam örvénylő sötétembe,
üres partomon ne kutass avart,
veresen tajtékzott bent a tenger,
mert szavad váratlan vihart kavart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése