Lángot lehelek

"Lángot ki lehel deres ágra?" /Nagy László/


Lángot lehelek, lázas a nyelvem,
Tőled kértem erre a rangot,
meztelen szavakkal ébresztőt verjek,
tükröt tartva és nem hordva maszkot.

Átöltöztek a szivárványívek,
fogunk a keménybe harapva csorbult,
szerelmek sírnak, ha partot érnek,
vakon tapogat jövőt utódunk.

                         *
Várandós a rendszer, szül a csordaösztön,
s hogy élhessenek a nedvszívó porontyok,
csapra verik vérünk, hogy arcuk tündököljön,
cipeljük magunk, mint rozsdás koloncok.

A mi bőrünk már lenyúzva hever,
veresen vérzik, látszik a húsunk,
lábszárunk régen béklyóban telel,
meglehet utolsó körünket ússzuk.

Csak most dobta ránk Isten a sorsot,
köldökzsinórunk elvágták, félek,
anyaföld-emlők lógnak, mint rojtok,
kiszívják előlünk tejét az önkények.

Az asztaluknál trón-székek állnak,
kis sámlinkról mi nem érjük fel,
nagy kanálból folynak a nyálak
a koncot előlünk kaparva el.

Nézni fáj, ha a haldokló éhes,
ül, mint tolla hullt sas a bércen,
várva, hogy jöjjön a más, a véges,
süljön a mennyei mézes-rétes.

A vad is a virágok mellé fészkel,
de levágni bóbitás fejüket kevés,
járjunk közöttük gyomirtó késsel,
mert hetedmagával kezdi a fejést.

El kéne kapni a tő gyökerét,
kitépni addig, míg be nem érik,
ne csorgassák ránk keserű tejét,
míg egymás világát körül fénylik.