Hálásan nézek vissza és köszönöm meg a fodros, puha éjeknek, ha néha átölelnek és simogató álommal jutalmaznak.
De ma nem hoztak nekem mást, csak csukott szemű, a mélyből ásító semmit.
Meleg és kutató csend matat, ami olyan, mint a nézésed volt, amikor elkalandozott rajtam a tekinteted.
A takaró békés csendjében gondolatok araszolnak elő, és mintha ablak lennék, úgy néznek át rajtam a jövőbe.
A hajnal könnyezve hagy el, annyira szeretne maradni, velem együtt élni át a fény születését, amint hangtalan sóhajjal elfújja a sötétet.
Az emlékek is felébrednek, nyújtózkodnak, kergetőznek, majd kifulladva áll meg közülük egy, és amíg pihen, betölti koponyám üregeit.
Most látom, itt-ott lepergett róla a máz. Túl sokat vettem elő az utóbbi időben és forgattam magamban, mint a nehéz malom forgatja lapátjait.
Az ablakom alatti fenyőfa rosszallóan ingatja fejét, amikor a fájdalom gyomrom melegébe kuporodik.
Részvéttel súgja, simogassam meg a röpke örömök távolodó lábnyomait, ha eléjük állok csak makacsságukat vívom ki, börtönömben sem tarthatom őket, mert lesoványodnak, majd meghalnak.
Milyen furcsa így reggel. Üres beletörődés jön, ahogy a zaklatott imák felszállnak az űrbe. Az elme fészkéből elköltözött a sajnálat, a szánalom, érzem a változó világmindenség erejét és megszűnik a hozzám vezető egyenes út, amin ritka-szövésű ruhájában egyszer meglátogatott az őszbe csavarodó remény, és szárnya alatt tartva óvni akar a fürge idő csapkodó villámaitól.
Egyszer ő is felköti övét és elhagy, mint a madarak szokták a kiszolgált fészküket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése