Szokások

Egyre csak szokom-szokom
a csendet. Szavaim irtom, gazolom,
már nem fáj, hogy nem kopognak rám
a sarkáig tárt ablakomon.
Én sem járok látogatni,
a mellőzöttséget elfogadom.

Jobb itthon csöndben üldögélni,
mint foltnak lenni abroszokon,
magam bajával bandukolni,
bámulni legyet a plafonon.

Emlékszem, régen a sok
vendég, egymás kezébe adta
a kulcsot, kerestük együtt az élet
kódját, hoztak is, vittek is, így volt,
mondom: megcsavartuk huncut copfját,
ha fennakadtunk pár furcsa gondon.

Ma nézem az utcát, nem mozdul
árnyék, kavics sem zörren a fal
alatt, madarak szállnak ablakom
előtt, tőlük még hangos a pillanat.

Hűséges lakóim, hálalények,
ösztöntől hajtva rajzanak,
fecsegnek földnek, fecsegnek
égnek,csak élnek ők, nem ártanak.