2012. május 30., szerda

Bánat-nóta

Megszületett nekem is,
betakar, de fázom,
éhes, kobzó lelkemmel
lábánál tanyázom,
komor gyökrem kapaszkodik
erdő tarka mélyén,
cseveg bennem madárdal
és megfullad a végén.
Állanak a fellegek,
borús időm játszik,
a kigombolt ingem alól
pőreségem látszik,
barna mázam tetején
döngicsélnek legyek,
jó lenne egy csere-bere,
ha ő jön, én megyek...


2012. május 27., vasárnap

Pünkösdre






















Már régen tudom hol az Isten,
régi vendég nálam,
meglátogat ha ujjamat
késemmel megvágtam.
Ha korog a lelkem éhesen,
mellém fészkel akkor,
s én elterülök édesen,
mint fa alatt a vackor.

Már régen tudom hol lakik,
és azt is tudom hol nem,
a kietlenek szőlőjén miért
nem terem jó szem,
savanyú lőre hogy kerül
gonosz butellába,
angyalszárnyak miért vannak
korhadt faládában.

Kimerne Ő minden szennyet
begazolt kutakból,
jó kovácsként erénypajzsot
verne a kudarcból,
ha az ember nem restellne
éjjel lámpát gyújtni,
a Szentlélek Isten előtt
kamráját megnyitni.

2012. május 25., péntek

Dalocska

csokrom nem köthetem
mezei virágból
mire hozzád érnék 
úgyis elhervadna
esőtlen földemen 
ittas szellő táncol
szomjazó forrástól 
folyónk elapadna

hajónk letapadna
lelkünk cserzett lenne
lelketlen magányban
bánat gyökerezne

kötöm szavak csendjén
buzgó igék hátán
ível a gondolat 
vallomás szivárvány
langyos eső itat
napfény füröszt halkan
szívem dobbanása
érted szól e dalban




2012. május 23., szerda

A fájdalom fokai


Gősi Valinak

Fájdalmad mély ketrecéből
kitörnöd nem kell, őrizd a fiad,
gyászold míg élsz,
emléke maradt karodban
minden vigasz.
Dorombolt benne a szeretet
mutatja áldozat élte,
megtelt vele a szív,
kiömlött s vitte a mélybe.

A halál soha nem szép,
támadó orv, cseles és gaz,
azt kérte ki, akinek lénye
szépen ívelt és igaz.
Hogy fáj neked tudom,
az anyák ösztönből érzik,
de azoknak szíve is vérzik
kik élve temetik fiaikat.

2012. május 20., vasárnap

Elváltozás


Forog a föld unottan kering,
mint hangyák futkosunk hátán,
nehéz a terhe tengertől tengerig,
nem retten közelgő halála láttán.

Az ember a teremtő mágus,
keze ügyében varázsdoboz,
arcán a pünkösdi május,
egy-egy darabkát lebetonoz.

Megszűnik a homok, az agyag,
szürkébe döngölve minden,
a varázsló tervez, s a néma anyag,
tegnap volt, holnap már nincsen.

2012. május 19., szombat

Annyira jó!


Kemény sorsomnak feszülve
megmarni hátát annyira jó,
érezze körmöm,
és sikítok,
üsse tarkón a szó,
arcul vág? én visszavágok,
összeverődik kezünk,
harcközben a két véglet.
Még egybekelhetünk!

Menni kéne, élni!


Menni kéne élni,
fájón roskatag,
ropogós zacskók
mélyére nyúlni
van-e még benne mag?
Szórni a kertre,
éhes a homok,
talpam után
hűlnek a nyomok.
Isten rajzára színeket
én, éjszaka lopok.
Sötét lepelben
észrevétlen,
de szürke vagyok!
Hát honnan vennék kéket,
szendergő felhő hasára írni,
virulni fog az élet?
Nekem fukar,
színtelent terem,
hátra maradt a tarka,
a sors keze más
keményített,
bő szoknyákra varrta.


2012. május 17., csütörtök

Ma este...


Ma este a búdat faládába zárom,
ehhez a mókához te leszel a párom,
rácsapjuk ujjára a láda tetejét,
ki ne merje dugni rongyos, koszos kezét.
Fejére rakunk egy jókora kalapot,
vasból a lábára kérges, vén bakancsot,
a bánat rabsága úgy tudom közóhaj,
égre vidámkodik ajkunkról a sóhaj.

Másik szelencédben ott van a vidámság,
mosolygó szemében ott él a kívánság,
ajkadra, ha ülhet attól lesz majd boldog,
szívedbe zenélhet ezer édes dolgot.
Maradna is nálad, ha hűséges lennél,
javait őrizve herceg is lehetnél,
de te inkább esel magad csapdájába,
szánalommal nézel a csúf faládára.

2012. május 16., szerda

Moderato


Hálásan nézek vissza és köszönöm meg a fodros, puha éjeknek, ha néha átölelnek és simogató álommal jutalmaznak.
De ma nem hoztak nekem mást, csak csukott szemű, a mélyből ásító semmit.
Meleg és kutató csend matat, ami olyan, mint a nézésed volt, amikor elkalandozott rajtam a tekinteted.
A takaró békés csendjében gondolatok araszolnak elő, és mintha ablak lennék, úgy néznek át rajtam a jövőbe.
A hajnal könnyezve hagy el, annyira szeretne maradni, velem együtt élni át a fény születését, amint hangtalan sóhajjal elfújja a sötétet.
Az emlékek is felébrednek, nyújtózkodnak, kergetőznek, majd kifulladva áll meg közülük egy, és amíg pihen, betölti koponyám üregeit.
Most látom, itt-ott lepergett róla a máz. Túl sokat vettem elő az utóbbi időben és forgattam magamban, mint a nehéz malom forgatja lapátjait.
Az ablakom alatti fenyőfa rosszallóan ingatja fejét, amikor a fájdalom gyomrom melegébe kuporodik.
Részvéttel súgja, simogassam meg a röpke örömök távolodó lábnyomait, ha eléjük állok csak makacsságukat vívom ki, börtönömben sem tarthatom őket, mert lesoványodnak, majd meghalnak.
Milyen furcsa így reggel. Üres beletörődés jön, ahogy a zaklatott imák felszállnak az űrbe. Az elme fészkéből elköltözött a sajnálat, a szánalom, érzem a változó világmindenség erejét és megszűnik a hozzám vezető egyenes út, amin ritka-szövésű ruhájában egyszer meglátogatott az őszbe csavarodó remény, és szárnya alatt tartva óvni akar a fürge idő csapkodó villámaitól.
Egyszer ő is felköti övét és elhagy, mint a madarak szokták a kiszolgált fészküket.

2012. május 13., vasárnap

Visszajár


Konokul jár még vissza az este,
szemem az ajkad mozgását leste,
amíg te mondtad, mondtad a szókat,
úgy hangzott, mint egy utolsó szózat.

Fájdalmat csikorgott minden szavad,
megalázottan sajnáltam magam,
könnyeket szültek a felhős szemek,
letépted rólam a figyelmedet.

Igazat adtam, s az önző félés
szülte meg a sok zaklatott kérdést.

Ki fogja kezét kezemhez mérni,
kié a finom, kié az érces,
számról játszódva mézem ki kéri,
ha néz az égről millió mécses?
Ki fogja karomat megkarolni,
ha szakadék árkot kell ugranom,
vállamra ki fog majd ráborulni,
ha gond kószál magas homlokomon?
Nyakamba ki lehel édes párát,
ki rakja lábamhoz szivárványát,
ki simítja el a mély ráncaim,
ha sóban állnak szarkalábaim?

Bebújtam örvénylő sötétembe,
üres partomon ne kutass avart,
veresen tajtékzott bent a tenger,
mert szavad váratlan vihart kavart.


2012. május 12., szombat

Zsarnok vagyok

Magamra régóta gyanakodtam,
hogy gyarló, zsarnokod  vagyok,
önzésem hallom a panaszodban,
mert felperzselem az időszakot,
ha korlátodban titkon féltesz,
nem érzem; tőled tudom én ezt.
Mikor egy percet kihagy a vekker,
és nem szaladsz elém nyomban,
magam mindig kétségbe ejtem,
hogy nincs otthonom a világodban.
Ülök a néma csend-hengerben,
mintha az élet ennyi volna,
de szívedbe loptál settenkedve,
mielőtt szívem csomagolna.





Nyíltan



Beszéljünk egyszer nyíltan,
kár a dolgokat festeni
fekete-fehéren bírlak,
a semmiből nincs mit veszteni.
-
Félszemű madár a szerelem,
fél szárnya legyezi létem,
fél lábbal topog a szívemen,
hogy egész legyen már kétlem.
-
Álomhajómon vágyat láttam,
elmerült, mert félt az elme,
a kapitány kezét vállamra vártam,
de elúszott mielőtt kiemelne.
-
Ki lehel kört az ablakomon
és feszít viszonyt a nővel,
ha pipacs bársony takarómon
csak ketten vagyunk a hővel? 
-
A hajnal szele csapkodja arcom,
felborzolja a játékos vágyat,
vörös gallérú széles az alkony,
mire az ég alatt megtalállak. 
-
Szemed tüze másokon hamvad,
meleg, puha a szürke hamu,
simulok rá, mint hajra a hajcsat,
s elmúlok majd, mint kopott tabu. 



Lángot lehelek

"Lángot ki lehel deres ágra?" /Nagy László/


Lángot lehelek, lázas a nyelvem,
Tőled kértem erre a rangot,
meztelen szavakkal ébresztőt verjek,
tükröt tartva és nem hordva maszkot.

Átöltöztek a szivárványívek,
fogunk a keménybe harapva csorbult,
szerelmek sírnak, ha partot érnek,
vakon tapogat jövőt utódunk.

                         *
Várandós a rendszer, szül a csordaösztön,
s hogy élhessenek a nedvszívó porontyok,
csapra verik vérünk, hogy arcuk tündököljön,
cipeljük magunk, mint rozsdás koloncok.

A mi bőrünk már lenyúzva hever,
veresen vérzik, látszik a húsunk,
lábszárunk régen béklyóban telel,
meglehet utolsó körünket ússzuk.

Csak most dobta ránk Isten a sorsot,
köldökzsinórunk elvágták, félek,
anyaföld-emlők lógnak, mint rojtok,
kiszívják előlünk tejét az önkények.

Az asztaluknál trón-székek állnak,
kis sámlinkról mi nem érjük fel,
nagy kanálból folynak a nyálak
a koncot előlünk kaparva el.

Nézni fáj, ha a haldokló éhes,
ül, mint tolla hullt sas a bércen,
várva, hogy jöjjön a más, a véges,
süljön a mennyei mézes-rétes.

A vad is a virágok mellé fészkel,
de levágni bóbitás fejüket kevés,
járjunk közöttük gyomirtó késsel,
mert hetedmagával kezdi a fejést.

El kéne kapni a tő gyökerét,
kitépni addig, míg be nem érik,
ne csorgassák ránk keserű tejét,
míg egymás világát körül fénylik.



2012. május 11., péntek

Szokások

Egyre csak szokom-szokom
a csendet. Szavaim irtom, gazolom,
már nem fáj, hogy nem kopognak rám
a sarkáig tárt ablakomon.
Én sem járok látogatni,
a mellőzöttséget elfogadom.

Jobb itthon csöndben üldögélni,
mint foltnak lenni abroszokon,
magam bajával bandukolni,
bámulni legyet a plafonon.

Emlékszem, régen a sok
vendég, egymás kezébe adta
a kulcsot, kerestük együtt az élet
kódját, hoztak is, vittek is, így volt,
mondom: megcsavartuk huncut copfját,
ha fennakadtunk pár furcsa gondon.

Ma nézem az utcát, nem mozdul
árnyék, kavics sem zörren a fal
alatt, madarak szállnak ablakom
előtt, tőlük még hangos a pillanat.

Hűséges lakóim, hálalények,
ösztöntől hajtva rajzanak,
fecsegnek földnek, fecsegnek
égnek,csak élnek ők, nem ártanak.


Ha nem jön levél


Postaládámba pók költözött,
csak kertemben látok levelet,
tavaszi érettet, erezettett,
vele engem a tavasz köszöntött.
Háborgó hideg, ég veled!

Kezemben tartva olvasom
az új élet rám szabott tervét,
ásómmal vállamon vállalom,
míg üdítő vízre szomjazom,
elásom már a múlt keservét.

Gyűlöltem mindig a lesajnálókat,
nem kellett részvétben tartani,
hagytam a rajtam fintorgókat,
mert volt bátorságom eltemetni
a szavakban fürdetett illúziókat.

Átjárt a fű-csend nyugalma,
terített asztal volt kertem,
ha napodnak az volt a jutalma,
hogy darab időd szakított kezed,
és levelet hajtott nekem a lelked.

Kerek a nap, arcom kívánja,
ragyogja rám káprázatom,
átvilágítnak a víg sugarak,
változást formálok magamon.
Vakuljon földbe a szánalom!





2012. május 10., csütörtök

Üresség


Éhesség jegyek a szívemen,
forró homokon esőszemek,
és felszívódik a félelem,
ha böjtölésemre ehetek.
Hiányérzettel vagyok tele,
belül érzem az ürességet,
a kongó mélységű csend zene,
sérti bennem a teljességet.
Színe is van, koromfekete,
pontokban úszik gondolatom,
leírni lapomra nem lehet,
piszokkal kenve a papírom.
A betűk elmosódnak, folynak
pocakos pacák a fehéren,
felül vagy alulról kilógnak,
nincs bennük emiatt szemérem.



2012. május 6., vasárnap

Nem cserélek


A világom feszül rajtam,
bő ruhákban más vigad,
szűk a rongyom.
Szívem ritmusa kihagy.

Zsebéből a kezemet
gombolásra kivehetném,
de nem teszem.
Illik nekem ez a mellény.

Nincs sújtása, cifra bojtja,
kézzel szegett ó darab,
szorítanak a szavak.
Apám után ez maradt.

2012. május 5., szombat

Azok az orgonák


Álnok, rideg a világ palotája,
a néma-gyász szemfedél melegebb,
különös falakon fekete mályva
és feketén beteg a szeretet.

Még lélegzik hallom, vagy csak a huzat
borzolja kócosra szőke haját.
most olyan nekem, mint régi napokban,
mikor anyámnak loptam orgonát.

A kertje tele volt, dús illat áradt,
a kopott homokpart szebbeket nevelt,
hittem ezt akkor, míg a szeretet

lágyan saját csodákra felnevelt,
meleg intése sohasem fáradt.
Angyallá írom az édesanyámat.


Félrehúzzák...


Félrehúzzák a harangomat,
azért temetnek, ami erényem,
ott, ahol nyitott barlangomat
csendemmel szigorún védem.

Ledöntöm taposó létráikat,
a falamra nem rakják lábuk,
akik hozzám nem igazodnak,
ellenem gyűjtenek faforgácsot.

Tüzet raknak udvaromra,
arra ültetnek orvul, gazul,
megdobálnak a vádjaikkal,
és mellém senki nem igazul?

Ki mondta ki prófétaságom?
Ki akar papnőjük lenni?
Teszem, amit diktál a sorsom.
Ki akar nekik minta lenni?

Nálam úgyis az lakik jól, kinek
hasonló víztől forog a malma,
hasonló nád vágja meg,
hasonlón vérzik tőle a talpa.

Álló rönkön nem verek dobot,
de mégis messze látok,
Isten keze gyújtja nekem
nappal is a mécsvilágot.

Kiemel a bakancsok alól,
vele a csúfot is elhordozom,
- nem tudják ők, mit tesznek Uram,-
értük én csendben imádkozom.



2012. május 4., péntek

Ballagás


Útra kelt ma a sasok raja,
a fészek csak emlék-tanya,
pihét vedlő víg madarak.
Lelkük tiszta, mint a forrás,
vigyázzunk, hogy el ne rontsák,
dolguk van a nap alatt.
Acél hittel felövezve hátuk
egyenes legyen,
izmos lábuk gátugrással
szaladjon a vágy-hegyen.
Örülj világ, nevess, vigadj!
Ékes lesz a holnapod,
a sarkadból kiforgatnak,
kisimítják a homlokod.
Az utolsó próbatétel
legyen nekik könnyű hab,
megfürödve a tudásban
jó szaguk, ha megmarad,
nekünk fogják szerteszórni,
teremnek majd mint a mag.
Az évek jussa a tarisznyában
kis üveg borban, pogácsában
összegyúrva a diákévek,
mely mától örök porfelhő lett.

2012. május 3., csütörtök

Állat-tan


    A melegre sokat vártunk. Ruháinktól megszabadultunk, a fűre már mezítláb lépünk élvezve a harmatot, ahogy talpunkat végigcsókolja.
A kertek viszont felöltöztek, tarka ruhát húztak magukra, megcirógatva ezzel a lelkünket; biztatás ez az embernek, hiszen életre kelt a világ.
A tulipánok kitárulkoznak, megmutatják rejtett fényképeiket, a bibét, a porzót.
Ide eddig, csak a szorgos méheknek volt bejárásuk.
A szem előtt sok titok marad zárva, én, ha olyan tökéletes lehetnék, mint a legkisebb bogár, úgy elmesélném neked őket, hogy semmit nem kérnék cserébe. Még azt sem, hogy megköszönd, mert nem az enyémek ezek, én is csak meglesem és megcsodálom a teremtésből lett, tökéletes titkokat.
    Az ember is nyughatatlanná válik, ösztönei ledobják magukról a téli láncokat, és beindul a folyton keresés, tenni akarás folyamata. 
Kerestem én is már régebben, az igazságot. Olyannak képzeltem el, mint a vizet. Színtelen, tiszta, friss, és oltja a szomjat. De az is lehet, hogy bozontos fürtjei vannak, amibe bele lehet markolni, hogy megtarthassuk, sőt, lehet csupasz, mint a kedvesünk homloka, amire tiszteletből csókot lehet adni.
    Van egy jó tanácsom! Ha az igazságot keresed, a természetben megtalálod.
A madár énekében, a kutya hűségében, a magvak csírázásában, a virágok illatában, mert ők nem élnek vissza a feléjük áradó dicsérettel. Önzetlenül élnek, egymásra nem irigyek, mintha egy-egy kis külön világban élnének a nap hatása alatt, csak azért, hogy a mi szürke életünket kiszínezzék.
Hallgatom, ahogy örök idők óta lankadatlanul csicseregnek a verebek.
Itt laknak az ereszem alatt, és még azt sem várják meg, hogy a napfény előszökjön az éjszaka markából, már boldogan lelkendeznek.
Megmártózom a hangjukban, és arra leszek figyelmes, hogy már nem bosszantanak, mint fiatal koromban. Értem őket, csak szólni próbálnak, ne késlekedjem kezembe venni az újabb nap kihívásait, amit az élet cipel elém.
Apró lábaikkal fürgén ugrálnak, akár a pici szürke labdácskák, amelyeket gumira fűzve árultak a vándorcigányok. Rongyért.
Puhák, kedvesek a verebeim. Már nem riadnak meg tőlem, megszoktuk egymás mozgását, talán még a kedvemet is tudják, mikor mennyi fecsegésre van szükségem.
Hűséges barátaim, mert még akkor is visszajönnek, ha elkergeti őket szokott helyükről, a párnás talpán osonó, óriás ellenségük, a macska.
    Ha én veréb lennék, biztosan nem ülnék többé arra a fára, ahol megrázzák alattam az ágat. Nem csicseregnék olyan ablakban, ahol még egy függönyrántást sem érdemlek meg, nem hirdetném hangos lelkesedéssel a hajnal érkezését, nem szereznék olyan embereknek vidám napokat, akik más madarakról áradoznak, ahol ezek a más madarak csemegét kapnak, míg nekem az elcsent morzsa marad, és ez történik ott, ahol én lakom, én dolgozom, én csiripelem a Föld homlokára a reggelt.
Ha csodálkozol ezen, bocsáss meg nekem, de én - csak ember vagyok.

Araszolva



Hosszúra nőtt a vézna éjszaka,
kifosztva jött, üres álomzsákkal,
csak fájdalmat húzott maga után
araszoltam, mint csiga a nyálban,
s én elmerültem álmatlanságom
visszakullogó középpontjában.
Miért másoknak viszi a tömött,
sűrű, nyugtató, lebegő álmot?
Ha még egy életet kapok talán
erre választ majd akkor találok.
Most ténfergek még, és tapogatom
a fájdalmaim áradó kútját,
várom a hajnalt, és latolgatom,
az éjszakának kiadom útját.
Fordulok magamon százszor körbe,
reggel idegen néz a tükörbe.

2012. május 2., szerda

Megint egy...


Megint egy újabb enyhe, szótlan este,
árnyak játszanak maszatos falon,
egyik lassan nyúlik, és hirtelen
fent hasal lustán a deszkás plafonon.

Sárga csillagos, fekete paplanban
alszik a száraz, sápadt anyaföld,
muzsika helyett a moly citerázik,
csészémből felszállt a bús teagőz,

langyosan semmilyen ízű, a hideg
csésze szélével kiskanál cseveg,
a tea hűl, mint az emberi szívek,

melyek elhidegülnek magányban,
míg csak a falak maradnak társnak,
a játékot rajtuk őrzik a szemek.




Csokor anyák napjára


Májusi kerteknek színes lepedője,
ebből lesz az anyák lélekkeszkenője,
Isten szorgos keze munkája volt rajta,
amikor virággal ily tarkára varrta.

A virágok csokorban helyetted szólnak,
édesanyád előtt földig meghajolnak,
elmondják helyetted szíved édes vágyát,
mit kéne tenned, hogy kifejezd a hálád.

Bársony tulipánban a simogatásod
édes orgonában cinkos mosolygásod,
barackvirág őrzi a fogantatásod,
piros mályván lüktet a szívdobbanásod.

Ahány szirom lehull csokrodból a földre,
ahány fa öltözött ünnepelni zöldbe,
annyi áldás szóljon, hála könny peregjen,
édesanyád arcán, csak mosoly teremjen!

2012. május 1., kedd

Bigámiám


Kevés vagyok és olcsó a hangom,
szóra bírom tán bent épült gangom,
füledbe kiáltom új krónikám,
hallgassa az, aki kíváncsi rám.
Az igazság fáján magam vagyok.
Szoknom kell még ezt a gondolatot.
Aki ma ott ír egyedül marad,
társa a Hajnal és párja a Nap.
Éj, a kedvese titkait fedi,
fekete fürtjeit ráteríti.

Így él a költő Bigámiában,
magának cirádált más-világban,
testvére a csend, és szolgalelke
elé hasal, ha csettint jó kedve.
Ahol a föld-anya sárga homok,
megkeményednek a gondolatok,
ott lovamra szilaj nyerget teszek
és bárányfelhőket terelgetek.
Az égi kő a markomban porlik,
párát ereszt a tajtékzó orrlik.
Pókok lógnak az ereszem alatt,
hálóba fonják a magányomat,
harmat csillog a hold-ezüst szálon
itt építem fel a királyságom.