2012. január 31., kedd

Fagy

 A fagy bőszen dolgozik kint
mintha muszáj volna,
mint akit hajtanak, hogy virradóra
csonttá gyötörjön mindent,
de zene szól itt bent.
Talán megáll egy percre
és a zongora hangjától
szíve majd meglágyul,
tél ide, tél oda...
foga is kihull a sok harapástól,
és elfut a meleg dalfakadástól,
...elfut a télkövet.

Bíbelődés

Áramszámlánk megnőtt. Ennek egyszerű oka van, mégpedig a naponta összegyűlt szennyesünk látványa, ami magasra tornyosul a fürdőszobában. Nehéz mosás következik, hosszú programmal.
Miközben a sajátommal bíbelődöm, eltöprengek.
Hány párna iszik verejtéket, hány lepedő ráncosodik meg egyetlen éjszaka alatt, hány szobába járnak hívatlan vendégek lomha estéken, mint sötét árnyak, akik súlyos köveket hengerítenek a pihentető álmok meleg barlangja elé?
Hányan tévednek el így éjjel, a megoldhatatlannak tűnő, összebogozott gondolatok útvesztőjében, a se vége, se hossza ingoványban, ahol úgy érezzük, soha nem lesz vége a borúnak?!
Szemünk a hajnalt kémleli, mikor tündöklik fel magas, vörös homloka a kertben álló faóriások mögött, akik még mindig a csillagokat tartják, nehogy leessen egy is közülük, mert meghallanánk hűvös panaszukat: milyen kár, hogy messze vagyunk egymástól! Igen, kár, és közben azon szégyenkezhetnénk, amit a csillagok nem is sejtenek, hogy az ember szíve már itt a földön is képes ilyen messze kerülni egymástól.
A hajnal késik, a gondgomolyag pedig növekszik, mintha egy fonalat toló galacsintúró bogár görgetné előttünk mindig nagyobbra. Sűrű szövésű, erős, pókhálószerű, és átláthatatlannak látszik, amit már nem is tudunk elrejteni a homlokunk mögé.
Ha a fény bekacsintana végre az ablakon! Gondoljuk, mintha ez lenne a megoldás, mintha a világosság enyhet hozna, mintha az eddig tapogatózó ujjunk végre elkapná a fonál megfelelő végét, és biztos mozdulatokkal feltekerhetné egy darab fára, amit később tűzre vethetnénk.
A felszálló, tömjén illatú füsttől a sötét árnyak elvonulnának, a füst pedig könnyű felleggé válna a fejünk fölött, és volt, nincs, csak az ágyneműn látszana, hogy a párnánk sok verejtéket ivott, a lepedő pedig egy éjszaka megráncosodott...

2012. január 30., hétfő

Csere-bere

Minden változik, minden más
már nem olyan az ifjúság,
a gyerekkor, 
az aggkor,
legalább akkor én legyek ugyanaz
kinek a szép szavak útravalót adnak, 
s kötöttem fel a talpamra,
mint a rugót, és ugrok,
pattogok, mint egy bőrlabda. 
De rúghattok is míg hálóba érek,
a kapus meg engem hibáztatva 
majd kivisz a kispadra,
és szól: sporttárs, csere labdát kérek!

2012. január 29., vasárnap

Visszanéztem...(virtus honvágy?)

Visszanéztem, csak üresen,
a szemnek, a szívnek volt ez vágya,
s elégedetten észlelem, 
még nyílik az érzelmek szóvirága.
Itt kezdtem élni, s ültem egy ladikra,
itt szőttem takarót pőre gondolatra.
Mondták, aki egyszer idetéved,
innen csak lábbal viszik ki, s a vének
tapasztalták, tudták, hogy itt a lélek
edződik, míg járni kezdi majd a maga útját.
Régi, szép, három éves múltam, ideköt,
ide, hol magányból sírtam ki a szavakat,
néha csak nyögve, mert a kedv megakadt
valaki hálóján éppen, s csúfolt, vagy 
rajongott értem, most hálás vagyok, hogy 
akkor ideértem.

2012. január 28., szombat

Moha

nézem 
a kopasz
havat
a telet
hol alóla 
kikandikál 
egy kis sziget 
szerény-zöld kis moha
északon ül 
otthona fagy-hideg 
belé hasít a dermedés
a jégcsap cseppenés
körötte jégverem
nem kíméli semmi már 
az emberek lába sem
kis gyökér tartja 
mégis
élete végtelen

Nem esküszöm...

nem esküszöm
nem fogadom
elég ha megmutatom
sem levél a fához
sem virág a szárhoz
jobban nem ragaszkodik
mint én 
ki lelkedbe kapaszkodik

2012. január 27., péntek

Megtörtént

Megtörtént. A csodák papíron állnak, mint földön 
az aratott rendek, begyűjtve már a termőre fordult,
és lepedőmön a kitakart csendek. Leírva mind a 
titkok, s a vágyak szűz lapokon, mint álmokat szülő 
óriás ágyak, rád várnak asztalodon. A szertartás 
alatt az óra is csendes, nem kattog időt sietve, 
fogod kezedbe, lágy tenyeredbe, a sorok közt 
meg-megpihenve. Csak simítsd, mint forrás a kemény 
hegyet, s hallod ha mesél neked, figyeld a sorokból 
lélek zenél, s szemed előtt egy sors mozog, s ki ott 
lakik bent életre kél. 
Ha kibontottad mi zárva van, a megtalált kincs 
közös örök, hát kerüljenek messze a rest, 
ócsárló közömbösök. Csak a hasonlók bírjanak
velem jönni, megélni gödröm, emelkedőm, s 
karunkat összefonva hinni, könnyű a bánat, 
mint a köd, s felette én örömködöm. Ha ellepett 
is, nem győzött le, már templomomról figyelem, 
a bú gyakran hitte azt, hogy én, kirakott kövein 
elesem, ám, hajnalban mégis kibújik kedvem, és 
ölelem magamra szélesen. Csúcsosak tornyaim, 
új kupoláim, felhőbe bújnak és fényesek, 
szélkakasom meg csak nekem segít, ha 
szélviharban verdesek. Azt hiszem vele túl gyorsan 
forgok, de nézni az Égre és nyugat felé, mozgás 
közben még jobban tudok, míg felkap és elvisz 
egyszer a szél...

2012. január 26., csütörtök

Kereszt és Madár

Madárka kuporog bús fakeresztre,
apró körmeit törzsébe vájja,
valamit remél szárnyaszegetten,
fázik, az elhullt magvakat várja.

A kereszt örömmel áll, tűrve
a madár éles körmeit,
fészek híján vendégül látja,
törzsébe szívja könnyeit.

Az árva, szegény nem sejthet semmit,
a kereszt gyökere valamit rejteget,
élő fa ő, szép ágait,
lefűrészelték az emberek.

2012. január 25., szerda

Olvad

Egy kicsit szürke a csend
fáradtan érkezett
talán az utcáról fordult vissza
ott meg olvad a hó
a takaró
mi a világunk fehéren óvta. 

2012. január 24., kedd

Jelek

A kor szelleme kivetkőzött, 
mint öreg papok a mise után,
a változás nálunk is elkezdődött,
látszik, mint kátrány a havas utcán.

Fekete, fekete, üszök és sár,
talán visszafelé kéne menni,
mikor a kislányok puha karján
baba volt, s hajukban pöttyös masni. 

A fiúk rongyfocit rúgtak a gangon,
és tenyérrel törték a dió héját,
most a rájuk növesztett ál-ízom,
csak puhányságról mutat példát.

Álvilágosságban, álékkövek,
szeretet álca mögött a gyűlölet,
az arcokon álszemérem pírja ég,
testvér a testvérre irigyen néz,
és mögöttünk kocog a megjósolt vég.

2012. január 17., kedd

A koponyák kemény üvegfalak,
mögöttük lehet kristálycsengés,
vagy szólhat nehéz vasharang,
de a szív-hang diktál újrakezdést,
s a gondolat indul útjára,
szétosztja mi benne él,
s a világnak kiadja mindenét.

2012. január 16., hétfő

Vállfa váltás

Mikor majdnem halott voltam,
s már liha testemet alig bírtam, 
lógtam mint ócska turkálóban
favállfán a pizsamák,
akkor valami ismeretlen
nem látható kuszaság
megszállt engem és 
meghódított, 
tenyere volt a puhaság.

Mint gyermek, kit csak néha
csókol szájon a jó cukor,
úgy kérdeztem halk szavakkal,
- enyém itt e szó áradat,
vagy csak álom, - s a nagy 
pirkadat jön és mindent eltipor.

Megízleltem, megforgattam,
és még ma sem hiszem el,
hogy a félig élettelent néhány 
hangzó felemelt, 
majd összegyúrva vizet-sarat, 
megalkottam önmagamat,
Isten pedig rábólogat,
megigazít és átölel. 

2012. január 15., vasárnap

Csillagnézőben

Már a Nap sem a régi, nem feszít az 
égen, megtörve nézi a sok nyüzsgő 
testet, siet az alkony ágyába bújni 
s szemére húzni az estet. 
Mit hozott azt elveszi az ember, s 
cserébe kezéből semmit sem ad, 
visszanézve  megingatja fejét, és 
törpe lesz a felhős ég alatt.
A régi időkre gondolok, hogy voltak 
dús nappalok, megformázott alakzatok, 
mint családi körgyűrűk, tartó pillérek, 
biztonság ízű ötszögek, bár elmúltak 
mára, még élnek, mint emlékek. 
A gépeken felnövő ránk bízott ember, 
mit fog hagyni az új nemzedéknek, ez a 
torzított arcú generáció, mit fog majd 
felírni naplófejlécnek, ha penna sincs, 
sem irkalap,  a hús-vér ős eltemetve, 
csak a falból lóg a drótdarab?
Ma, bizonytalan az ajándék a létre, s tán
féljünk, ha magzat megfogan, mert nem
kell a régi, nem kell a múlt, csak tőke
legyen és a rang. Romlott a  töltelék, s a
világ gyomra megtelik olcsó táppal kenyér
helyett, a csillagok most igazat jósolnak,
és sötéten néznek, mint éjkövek.

2012. január 14., szombat

Élet, te...

Élet, te hazug, vén betyár,
ígértél nekem minden földi jót,
felét sem adtad ami jár,
másoknál hagytad a hintód.

Csak lőcsös szekéren utazom,
csak felét adtad az ígértnek,
most bámulsz vén betyár a bakon,
mert nem töröm héját a miértnek.


Hét lakat alól

Szókimondása hét lakat alatt,
míg igában jár, így marad,
nem bír az ember önmaga lenni,
míg hajón evez mint gályarab.

Matrózkodásban telnek az évek,
a kapitányok vizsgálódva néznek,
az evezőt húzza felgyűrt ruhaujjal,
s könyökébe markolt már a végzet.

Lesben áll a múlt fenyítőpálca,
hát helyett az erkölcs-húsba vágva,
s ha estefelé panaszt ejt a rab,
könnyeitől sós ízű a pára.




2012. január 12., csütörtök

Kicsiben, vagy nagyban?

Aggódom. Csepeg a csempe. Már lassan elönti a házat a víz, de nagyon érdekes a jelenség, és mivel nem tudok még megoldást, hát maradék nokedlimmel a lábasban leülök a hokedlimre és nézem, nézem mi történik.
Aggódjak? A víz helyett már sötét folyadék csurog, és szörnyű, hogy nem nyeli el a lefolyó. Duzzad ez a folyékony sötét anyag, és megtelik vele lassan a fürdőszoba.
Gátlástalanul lép át a küszöbön, nincs neki határ, nincs neki korlát. Áradásra készülve, előveszem a biztonságos gumimatracom. Ezen fogok evickélni. 
Az életveszély nem fenyeget, a villanyt kikapcsolták, a gázórát leszerelték, bútorzatom az egyetlen nyári műanyag kerti bútor, hát mitől is félnék? Nagy kárt már nem tesz bennem a csepegő életszeszély. 
Büdös. Erre álmomban sem számítottam, pedig nem rég jó mélyen elaltattak, és most, hogy hirtelen kellett felébrednem nem volt időm gondoskodni légfrissítőről. Igaz, már levegő sem nagyon van, kapkodok is erősen, de lassan mindent ellep a csordogáció. Hú, de büszke vagyok magamra. Ez igen, ez találó név arra a büdös, áradó, csepegő valamire, ami megállás nélkül folyik. Folyatják talán? Gondolkodom kell. 
Ráérek, hiszen teljes munkaidőmben az unalmas csordogációival kell foglalkoznom. Ő viszont nem igényel nagy gondosságot, jön ahogy küldik.
Cseppekben adagolják, mint a jófajta mérget, hogy felszívódhasson rendesen, bőrön keresztül, eláztatva, megpuhítva azt.  
Leakarják tán nyúzni? 
Szóval ott tartottam,  gondolkodom, mikor is kezdődött el ez a folyamat, amikor megdöbbenésemre, egyre több helyről tapasztalom a csepegést. Ezért terjed ez ilyen gyorsan! 
Visszaidézek egy-két emléket, amikor még egyfelől folyt, mégis küzdöttünk ellene, most pedig milyen érdekes, hogy szinte senki nem emel hangot, csak tömködi be a lukakat.
A csordogáció azonban nagyon erős ám, és mellé alattomos is. Kimossa a fugákat, megtalálja a legfinomabb repedést is a falon.
Menekülni előle annyira felesleges, mint eső után a köpönyeg.
Ha nekem térdig ér, a gyermekeimnek nyakig. Hanyatt fekve a matracomon, tervet dolgoznék ki  a helyzet orvoslására, amikor újabb adagot kapok. Akkor az adag, hogy ezt családilag könyvelem el, csak vegye ki mindenki a részét belőle. Nincs erre név írva, hogy csak én...
Mi kaptuk, a bázis. Milyen szép, hogy mint alap még számítunk, valamire még jók vagyunk. Család-bázis reakcióm is születik azonnal, és a kémia jut eszembe. A körülmények megváltozásával a csordogáció halmazállapota a környezetbe való kikerülésekor megváltozhat: kicsapódhat vagy éppen fel is oldódhat. A vízben való oldódás általában a szennyezőanyag koncentráció csökkenését, illetve hígulását is okozhatja, ugyanakkor a szennyezőanyag terjedését is. 
Valaki kicsapódik, vagy becsapódik? A lényeg, hogy csapódik. A falhoz. Ha lesz még fal, vagy azt is elmossa a csordogáció.
Az ajtókat akartam kulcsra zárni, amikor megláttam, hogy az utcát is ellepte. Tehát nem egyedi jelenségről van szó, és ez valahogy nem enyhít rajtam semmit. Tele vannak vele a városok, a falvak, a tanyák. 
Az ország? Kifolyik majd a szomszédokba is? Mit fognak rólunk mondani, hogy nem takarítunk?
Azt mondják nem az én gondom? De az enyém is, mert már tele van vele a hócipőm, de még a padlás is. 

2012. január 11., szerda

Tárlat

Mindig közelebb a felismeréshez,
belátom így kell élnem,
nekem a társam a betű,
kiváltság tán
de szenvedélyem,
leírva kecses, esetlen rondó,
erős vállú, és igazmondó
szavak összefonódása,
szélesre tárt paraméteren
ecsetről folyik. 
Egy tárlat nyílt eléd, 
címe: az életem.

2012. január 10., kedd

Elévülés

Már nem kéne bele
álmokat szőni,
lepedőm java elszakadt,
a zsinór is vénülve
foszlik a szélben,
a karó is két, vén fadarab.
Ha lejjebb ásnám őket
még elbírnák a selymem
ráírnám minden 
hű hiedelmem
miket bírtam eddig,
s bírtak engem ők.
Voltak csodák, vágyak,
és könnyekben fürösztött 
türelem keszkenők.
A szekrényben csak 
pár ruha lóg, 
vászon, selyem, gyolcs,
mikor mit varrt rám a sors.
Sok anyag volt, s az asztalon
terítő, lepedő, rongy,
hagyatékul csak ezt hagyom.

Sodrásban

Könnyű, kis fehér szárnydarab,
egy toll úszkál lenn a kék vízen,
hajóddal melléérsz és elbűvöl,
ujjad magától mozdul érte.
Mielőtt kivennéd
pár kört rajzolsz köré,
és forog - forog a tehetetlenségben
a súlytalan pihe, s a sodrásban 
rád ragad a kis fehér életdarab,
s már nem szabadulhatsz tőle,
elviszed magaddal messzire.

2012. január 9., hétfő

Állj lélek, állj!

Hajnali csöndben szürke a táj,
madár sem jár.
Sikít a lelkem,
felsír, mint fékező vonat kereke.
Állj!
Gondolat ne űzz,
álmokat ne fűzz láncba.
Törött egy szem,
bár tartja a kapocs,
egymásba nem ér
a két vég,
lakat kell rá.
Álmokból kovácsolt
závár,
aranylakat.

2009.08.13.

Ki vagyok?

Nem vagyok varázsló ki
egy érintésre sorsokat változtat,
küzdenem kell érte.
Nem vagyok angyal, 
sem földi, sem égi
úgy hiszem az angyalok nem szoktak félni.

Nem vagyok tündér, 
hisz én magam várom, 
hogy csoda történjen,
teljesüljön álmom

Inkább vagyok riadt, 
szürke, szomorú egérke,
ketrecbe zárva, 
kiutat remélve

Vergődő madár, 
ki csapdos ragadós sárban,
porszem mit szél sodor sötét éjszakában,
letiport virág, szirmai szaggatva,
száradó levéllel illattól megfosztva,
szomorú fűzfa kinek semmi haszna,
ágait valaki tőből kiszaggatta,
kóbor, kivert kutya hűsége feledve,
vándorok etetik csontot odavetve.

Istenhez sóhajok szállnak fel az égbe,
kérdően felnézek mikor lesz már vége,
botladozik lábam, kiutat keresve
meddig van szükségem erre a keresztre.

Harcolok a magam gyönge erejéből,
erőt merítek gyermekek szeméből,
keresek társakat akik megértenek,
ingoványtalajon élni segítenek.

2009.07.24.

2012. január 8., vasárnap

Szegény madár

szürke köd alatt gördül az éj
valami halkan koppan,
a szárazra fagyott föld
akár a paplan
úgy fogja fel a huppanást
  
egy kis madár...
már a napba szállt
ha nem énekelhet
nem él szegény
nem lesz tovább
csip, csirip, csipogó
szürke veréb 

2009.12.03

Még sohasem..

Még sohasem láttam
olyan szépnek a halott fákat
mint akkor ősszel
a parton állva
ahol az indának 
száraz volt már az ága

Még sohasem éreztem
a kökény ízét olyan jónak
mint akkor ősszel,
a néma parkban
ahol vadkacsák úsztak
versenyt a sós vizű tóban

Még sohasem álltam
esti fényben parton
mint akkor ősszel
a nedves kavicson
ahol a Hold sápadtan lesett
nekem meg láztól pirult az arcom

Még sohasem kívántam
hármat mint mesehősök
mint akkor ősszel
a tavat átszelő hídon
ahol szerencsepénzed magával vitte
amiről titokban álmodom


2009.12.01.

A zene az kell

Csak egy pendülés a lélekhúron,
csak egy ártatlan melódia kél,
vagy csak egy táncra hívó keringő,
vagy csak egy szerenád mesél.

Játszik egy férfi a hangszeren,
penget a húron, ha úgy tetszik hárfán,
és titok a hangszer, maga a zene
könnyed, 
lágy, üde hangjegyei 
résnyire nyitott ablakon szöknek,
talán a mennybe szállnak
ott angyali énekkel keveredve
visszahullanak, szerelmes szívekbe

Olykor lüktet, olykor lassul az iram.
A nyitányban halkabb szólamok kelnek,
a duett egy fokkal hangosabb,
hosszan és lázasan
szinte hangorkán árad,
a zenész, s a hangszer eggyé válnak.
S forr a levegő benn a teremben...
ó, és a vég, a megoldás
minden opera kulcsa
a csend zenéje illan, a szünet,
az elomló némaság

A dallam már lágy illattá válik
s a zene a szavakban megbúvik.
A férfi meghajol, a hangszer is pihen,
a szív még dobszólót pereg,
és vége az első darabnak.

2009.11.26.

Csak lámpát ne gyújts...

Csak lámpát ne gyújts kérlek...
hány asszony kéri ezt félve
ne lássa férfi a piruló ráncokat
a fáradt könnyező szemeket
az elernyedt izzó testet
elég az éber árnyék
a puha sötétben megbúvó fény
játszani valami szépet
valami édeset

Csak lámpát ne gyújts kérlek...
a szemed most kezeden legyen
lelkem is fázik
takarj be sötét illatos éjjel
suttogj a fülembe
altass el mély
sejtelmes mesével
s virrassz
álmom ne rebbenjen széjjel...

csak a lámpát ne, kérlek...,
már alszom is, csak azt ne...



2009.11.22.

2012. január 7., szombat

Létem a tűz...

Létem a tűz, a csend
gyertya éghet így.
Kanócom sercen,
jelzi, hogy vagyok,
szobád sötétjébe
sarokban felejtve
üres asztallapok
alatt, porosan, de égve
fényezem utadat...

Néha padláson tűrök
sarokban állást,
ott felejtesz...
pókoknak fénylek,
vén denevérek
miattam máshol keresnek szállást.
Gyűlölnek fényemért -
lángom meg remeg jöttödért
annyira várlak..

Viaszos könnyeim gurulnak,
még melegek.
Hűvös sóhajodtól
megdermedek,
csendesen égek,
olvadni újakat
míg kezedbe nem veszel,
s elfújod lángomat. 

2010.10. 22.

2012. január 6., péntek

Egy múzeum

Szél barátom szemembe néz,
hajamat hanyagul összeborzolja,
homlokom fázós dombjára lép,
táncol és magát a ráncokba bújja,

hagyom neki, bár a fejemen 
sem kalap, sem kendő nincsen,
koponyám mögött a 
múzeumban, 
vacog sok élethű kincsem.

Felismerés

Szólnak, mert joguk az emberhez embernyelven szólni, és járnak, mint angyalok ránk tündökölni, 
kántálnak kórusban, ó világi tisztek, pléh hangú torokkal kristályként csengnek,- hogy kemények vagyunk, és haladunk,-   közben 
elménk meg börtönbe zárva, telnek a priccsek a zárkába, s az alvókra ránőnek nehéz bilincsek.
A zengő érc csak tompán kolompol, hangjuk ál és mégis dorombol,  
a pengő cimbalom húrjai drótköteggé nőttek, s lám szeretet nincs,  mert mindent feléltek.
Prófétaságuk a tudomány összes titkait bírja, és a létezés hátán csillog a mindenhatóság zsírja. 
Hitük mozgathat hegyeket, járhatnak mezítláb tengeren, ajkuk hideg és üres, csak fecsegés paplan, hazugság ágyon, áltatás menhelyen.
Ha szétosztanák is mindenük, s kínálnák lelküket örök örömnek, nem vennék el a szenvedők, 
mert ott lapul bennük a büszke gőg, mindent csak maguk fényére tesznek.
A szeretet türelmes? Mi várunk.
A szeretet jóságos? Hát nem gyalázunk.
A szeretet nem féltékeny rájuk, mi nem kérkedünk azzal, hogy nélkülünk mély lenne az árok.
Nem vagyunk kevélyek, csak egyenlő jogot kérünk, ha mondjuk is csak titokban, egymásközt sírjuk, hogy félünk. 
A szeretet valahol elmaradt, az aranyközép útja sáros, a tetteink értéke semmi lett, a sötét befelé haladva sötétebb, 
csak felismerésünk lett világos.



2012. január 5., csütörtök

Nagyszüleim

Nagyanyám lelke, mint örök ág
tart, az ereje nagy,
nagyapám lelke, az agg malom
őröl míg terem a mag,
bennem élnek s hajtanak
újabbnál újabb fákat,
akácokat,
erőseket,
házgerinc-méltó szarufákat,
s ha megtépázza a vadvihar,
a kor is megtapossa,
még lebontva is kereszt lehet
szabolcsi szerény kis falumba,
hogy galambok ott gellérkedve
hangjukkal édesen szóljanak,
s felcsipegessék a kereszt alól,
ha lehullni kezd a mag...

A mélyből

Lehet-e még lejjebb tiporni
embert a vágyban,
s törvényekkel álmokat ölni,
csússzon, mint liba a sárban,
a létre vágyót agyon gyötörve,  
ha él küzdjön örvényekkel,
s húzódjon összébb míg
magzat nem lesz,
ne értsen semmit senki, 
mert hiába sírni nem kell.
Most korommal festek,
csak a hajnal nyaka véres,
a felszaggatott álmok helyén
viharos nyomokba lépek,
és jegyben járok a kísértettel, mert 
nem látok fényt árokba érek
a reám bízott kísérettel.
Ha élne még ősapám, 
ki vérét folyatta nyárban, hóban,
most szégyenében világgá menne,
s maga ácsolta koporsóban
temetné magát legolcsóbban, 
és sírja, örök ravatalja
piros szívem mélyén lenne,
fehér orgonát illatozó,
zöld pázsitos kiskertembe.



2012. január 4., szerda

Jelre várva

Nyirkos a világ, köd ködre ül,
nyirkos a csend, mert nem teljesül
az álom, s ha így marad,
maga alá temet a rom,
sok a lebontott tégla,
s alatta fázik a nyugalom.

Hát nem vágyom fagyra
mi cipőm alól rólam kopog,
hogy messziről halld,
céltalan csatangolok.

Kellene sok ölelő-tűz,
kohó meleg,
mi égni késztetné
veremmé hűlt életemet.
S egy hangtalan üzenet, mi 
valahol el van rejtve,
egy kő alá,
egy fa alatt,
egy téli alvó kertben.

Még nem tudom mitől
olvadna meg a fém,
mely a hidunkat agyon nyomja,
és rádermedt a szenvedés
a ki nem nyílt holnapokra,
de gyűjtöm a fényt
akár a napelem,
és a leomló hideget,
mint egy ócska szamovár,
ködből párává énekelem. 


2012. január 1., vasárnap

Új év elseje

A hajnal nem késik hasgatni rést
az álmos ég palástján,
a tudat lustán elmereng
az álom nagy padlásán,
nyoma is elmúlt az éjféli
fogadkozó szenvedélynek,
hogy így lesz, vagy úgy lesz, ha
kedvese leszek az
új év elsejének.

Első ajándékom

Ma nem késtem le az új év első hajnalát. Láttam ahogy megérkezett, és nem tagadom meglepett vele, hogy a hajában nincs sem konfetti, sem masni, ám én mégis ajándékként nézek rá. 
Ő nem változott. Most is frissen terítette be a Föld ráeső részét. Kicsit hűvös volt, talán a közeli folyó okozta, hogy megtréfálva a környéket, harmatnak álcázta könnyeit. Ő is temetett.
Zsebeit még nem néztem meg, de tudom ma is tartogat valamit, csak hol idedugja, hol odarejtegeti el, én meg hűséges pajtásaként keresem a titkokat.
Rendszerint a nappalnak hagyja, de előfordult már, hogy az éjszaka adta át a nekem szánt ajándékot. 
Ma már a reggeltől megkaptam, amit nekem szánt. Az új évvel, új lehetőségek kopogtattak be hozzám aminek nagyon megörültem, hiszen az első vendég befolyásolhatja az egész évet.
Eddigi életem során gyakran elszalasztottam őket, mert nem volt szokásom a kihasználás, inkább magam voltam az akit kihasználtak. De most megragadtam és elhatároztam nem eresztem.
A lehetőségek lesznek az új évben a kísérőim.
Olyanok voltak, ahogy bevonultak, mint az orgonasíp. Egyik kisebb, a másik nagyobb.
A lehetőségek hordoznak mindent magukban amire szükségünk lehet. Egyik kiváló lehetőség a gondolkozás. 
Semmi másra nincs szükség hozzá, mint magunkra, és a csendre.
A csend súg, a csend megmondja, a csend elrejti, a csend kiabál, a csend megvigasztal. 
A csend az a lehetőség, amikor a magunk ereiben keringünk és megváltoztathatjuk energiáinkat. Megtanulhatunk egy mélyebbre látó szemmel tapasztalni.
Sokan félnek a csendtől, pedig a petárda pufogtatás után, a pezsgős üvegek durrogása után, a halkuló pohár koccintások már a csendre hívnak.
Kihasználom, mint első új évi ajándékomat, és nem rakom félre, hanem naponta merülök el benne, mint üdítő fürdőben, egy-egy fárasztó nap után, hogy ne szürküljek bele a világba, mint a köd.