Nincs csalódás

Nem csalódottság az, ha valami sért,
csak szemed lett tisztább,
elégedettebb lett agyad,
tanultál valamit, ez vitt előre,
mert bölcsebb lettél,
tudásban gazdagabb.

A gyermek

A gyermek, puha jószág,
lelke gyenge, harmat-jóság,
plasztik kelesztett lágy-anyag,
formáld a lelkét,
s lesz illatos, zamatos,
foszlós-kalácsod, te magad
mit visszalátsz belőle
ha ringatod,
s arcát magadra fordítod.

A gyermek, ajándék vad-magod,
kihajt és karja lesz
árnyékos lugasod,
s az idő, ha elnyúzta bőröd,
és fáj majd rajta a horzsolás,
hisz vénséggé aszalt
a naprakész
tészta-kelesztő mormogás,
alápihensz, és élvezed,
mert nagyon finom a friss kalács.

Éjjeli ima

Kívánom legyen az éjszaka csöndes,
legyen szegény a sírástól,
pihenje álmát a szenvedés is,
haljon ki minden kín-jászol,
hunyja le szemét az átkok tüze,
vajúdó szavak csituljanak,
emberek ajkáról ma éjszaka,
csak zsoltárok hangozzanak.

Szegényen...

Nem kell aggódnom, hogy kirabolnak,
semmim nincs,
csak mindenem,
enyém a világ
s benne a kincsem
a megfoghatatlan végtelen.

Barátság

Valami hajtja az embert többet látni,
közelről érezni másokat,
fejteni álmot szembe nézve,
fedezni közös titkokat.
Kell a kikötő megpihenni
hasonló lélekhajót várni,
elkapni a mentőövet,
s jöhet már vihar,
történhet bármi,
a valami partján mindig lehet
vasmacskát találni.

Ha félnél...

Szokásom szerint, itt ülök a szobád ablaka alatt, és Te, még csak nem is sejted ezt, mert már éppen szárnyidat simítgatod a faltól-falig tükörben.
Bevallom büszke vagyok rád. Így is, hogy csak néha vetsz rám egy-egy pillantást, hosszú szempillád alól.
Leginkább, bátorságodat csodálom, ahogy szárnyalsz, és néha úgy koppansz, mint bogár az ablaküvegen, de Te nem adod fel.
Lelkedben dalok születnek, és folytonos vágyat érzel, hogy megoszd ezt másokkal. Egy a bökkenő, mások tudnak kottát is olvasni. Meghallják, sőt nem átalkodnak közölni is veled, ha egy kicsit kisiklik hangod a négy vonal közül, és morognak. Inkább menj aludni.
Ennek ellenére, úgy tapadsz a hangjegyekre, mint világló reflektorra a lepkék.
Éjszaka. Mindig is mondtad már rég, akkor a legjobb repülni, nincs tömeg, csúcsidő. Annak már vége.
Mitől lehetne boldog egy éneklő pillangó, ha nem a holdfénytől?
Még jó, hogy vannak süketek, akik meglátják benned a szépséget. Színeid, a csillagok fényénél is elkápráztatják a szemet. Olyan vagy, mint aki ruháján viseli a természet nyomait.
Azt, meg a vak is látja, belülről hófehér vagy, de nem üres.
Megkérlek, nyugodj meg! Amíg az ablakod alatt ücsörög valaki, nem fenyeget a veszély, hogy rád csapnak egy lepkehálóval, amúgy is könnyen ki tudnál rajta törni. Csak idő kérdése az egész.
Ha másként nem is, mint bebábozódva. Mert kinek kellene egy csúnya, fekete, kemény báb?
(Nem babád, az egy másik történet.)

Szép-napodra: semmiségem

Alkalmak születnek, ünnepek peregnek,
simára gyalult szép-napok,
akárha vársz, akárha nem,
ajtódnak résén akkor is besurranok.
Bár csak egy szál magamat küzdöttem eléd
tavaszi szeleknek karcsú szárnyán,
kezemben semmi,
egyetlen kincsem illanás-illanás hátán,
és így vagyok valami:
egy lehelet, felszálló puha pára,
neked tán minden, másoknak üres lég,
beszívott - kifújt mellkasnyi mozgás,
mély levegő...semmiség.
Voltam egy első fürge-illat,
s lehetek utolsó fáradt kilehelés.

Ha akarom, száz alakban leszek ott
hol felszállnak ajkadról párolgó sóhajok,
nyelved hegyéhez csiklandón érek, mert
pohár borodban buborék: én vagyok.
Meg a friss szelet kenyérben a kovásztól formált rések,
egyél ha éhezel, tápláld a sovány-hiányos ürességet,
és a nyitott ablakon, szemeknek áttűnő
semminek látszó illatos levegő: az vagyok,
télen akad, hogy füstízű, de májusban melledre simulok.
Árnyékban is élek, rózsasziromba rejtve nem elfelejtve,
s míg benned a szív, föld-dobon dúl, dobog,
addig én Kedvesem, kéretlen is, de vendéged maradok.

Vágyam...

Vágyam, hogy eljussak
a halhatatlanságba
és ott csillagod legyek.
A sötét égbolton egyetlen,
magányos fénylő csillagod.
Te, bársonypázsiton fekszel,
vagy ülsz a kispadon tágra nyílt szemekkel,
s kérdőn fürkészel sejtelmes Holdat,
kormos eget,
nem is sejtheted feletted lebegek,
fekete éjjelen csillagod leszek,
egyetlen, magányos
csillagod.



2009.09.11.

Talán...

Talán nem kellett volna megtörnöm a mozdulatlanságot
és beékelni magam közétek,
oda, hol éppen úgy folyna az élet,
vagyok vagy nem, mit számít tinéktek,
csorogna víz, gyöngyözne verejték homlokokról,
s nem kéne aggódnom szép, vagy rútra sikerült mondatoktól.
Talán jobb volna a prés srófját lazábbra oldani,
nem bánni azt, hogy nem tudok megjátszani.

Enigma - Return to Innocence [HQ]

Előre nagyon hosszú volt a séta, a futás, a vad-galopp.
Vissza csak öt perc,  s a boldogság ölel, ami csak tiéd,
csak magad érzed. Egyedül jöttél, egyedül nézed vissza a filmed.
Nagyon szép amit látsz...vissza csak így lehet, de ma még az előre a lényeg,
a bátorság,
merészség, hit.
Valamiben...mindig.
Önmagadban - a teremtésben, ami vagy.
Itt, most és mindörökké, maradsz,
megmaradsz abban a magban, melyben elvetetted
emberi szépséged, tisztaságod,
és ne aggódj,
ne kérdezz,
az élet úgyis megy tovább.
De része vagy...leszel...voltál a nagy mindenségnek. /Paszternák Éva szaffy/

Egy gondolat...

Mindenért hálát adjatok,
másokért imádkozzatok,
ez a legkevesebb és nagy lehetőség,
így tart emberséged pálmát társaid fejére,
kik aztán néked majd visszaárnyékolnak,
nem baj, csak hadd lássák, akkor is jól vagy.

Amit tudok éveidről

Ajándék ma is az esti szellő legyen,
s a csillagok mosolygó ege,
akácillatban fürdő májusi lombbontás,
tán ilyen volt egyszer jöttödnek ideje.
Zsebedet azóta megrakta az élet,
gyűjtöttél sok színre-szín élményt,
korommal felírt köznapok közé
vér-bizsergető madárcsicsergést.

Tudom, már szinte múltban bolyongtál,
mikor elért egy vékonyka remény,
van még ideje alapot tenni
az alig valami fedélzetén.
Lehet a téglák, kövek közé még
erős cöveket verni,
ha bátorság van és akarás
mindig a jobbat merni.
Híd épül ma, hosszú, sodort szálból,
parttalan útról induló,
rajz nélküli, és tervezetlen,
két végből, mégis egymásba karoló.

Migrén

Az előző éjjel hozadéka, vagy új salak,
fejemben élükre álltak sima kis vonalak,
szaggatott kötőjelek fel-fel ágaskodnak,
csúcsukkal szúrnak,
csapódva ütköznek halántékcsontnak,
tart a háború reggel óta,
régi, visszatérő toborzó-nóta,  
koponyám dühöngő laktanya,
az erek pattanásra készek,
magas küszöbről nyelvet öltve néznek,
duhaj táncot ropnak fájdalom-csibészek.

Köszönöm, ma...

Köszönöm ma, a tarka napokat,
a színekkel megtöltött réseket,
az izgatott tétova hangokat,
az óceán mélyre ringató éjeket,
a nem szűnő kíváncsiságot,
az áramló energiát,
hogy nem zsibbad karod és viszed
zsákomat hegyeken át.

Megállni tudni kell...

Tudni kell néha megállni is, mert lefelé rohan az élet,
kaptatni lejtőre fel, lábunk már ritkábban téved,
vissza kell olvasni fejben, egyszer volt régi-meséket,
ölünkben ringatni pólyás, ébredő édes emléket...
...hogy sétáltunk borzas füvek hátán,
   kezünket lágyan simogatta páfrány,
   s keringtek boldog bogarak,
   fejünk fölött volt korona a nap,
   narancsos fényű gömb-fejen,
   kék égből szőve nagy kalap,
   zöld lombú hűvös baldachin
   borult ránk, és a beste árnyak
   sürgették kelni útjait
   az alig pislákoló vágynak,
   kezet a kézben ért az est,
   tavasz úr színek között turkál,
   arcunkra tűzvirágot fest,
   s két szunnyadozó vulkán
   szívünkben ébredezni kezd...

Amihez jogom van

Csak egy az mit kérek, Uram,
legyen bennem bőséggel alázat,
még akkor is, ha vészek jönnek-mennek,
ha bajok parázsra hánynának,
legyek csendes magam bolondja,
aludni látszó tetszhalott,
higgyék azt rólam az emberek,
rútságom mellett
együgyű, tudatlan lény vagyok,
és használják fel tetteim,
mindazt mit eléjük sírtam,
magukat fényezzék sárgára,
én, köszönöm Uram,
idáig miattad bírtam,
ragasszák homlokuk ráncára,
csillagnak, holdnak, jelnek,
pecsételt jogot én kaptam,
bárcára mindig tellett,
közben folynak az évek, telnek,
és voltam, vagyok majd leszek
zaklatott időknek árvája,
múltnak, jelennek, jövőnek
ágyában alázat-prédája.

Már nem ereszt

Friss, korai madárdal ébreszt,
s tán mérgelődnöm kéne,
ha nem lennék folyton készenlétben,
de így vagyok,
hallom szólsz,
én pattanok, mint rügyek a fűzfán
és sarjadok,
burjánzok karokat növesztve,
omló hajammal terítelek be,
ne lássanak, ha lépted surran,
megirigyelnék tőled,
hogy arcodon kíváncsi-boldog pír van,
mert téged, összecsókolt az élet.
Előbb csak nyakadba borult,
majd rád ült, és letépte vadul a gátlást,
a bizonytalanságot,
meztelen magát adja, s egyenes
derekad combjával szorítja,
már nem ereszt, csak visz, mint folyót az árok.

Nász ez.
Májusi emberek násza,
hol megfogantak a percek,
nemzettek órákat, napokat,
és tágult az idő kortalan románcba,
ami tart, mint anya a magzatot.
Korán keltem, és így vagyok,
várlak egy padon a fűz alatt,
ölel az ág, ne lássanak...

Jönne már!

csak jönne egy pince-mély,
pihentető,
gond-árkokat betemető
nappalokat feledtető,
álom!
úgy kívánom karodat,
öled, és titkodat,
miért, hogy elnyírod reggel a fonalat,
és nem látlak tovább
nem érezlek, ha ébredek,
voltál, vagy nem is talán...

Valami készül...

...és leszállt az én istenem a trónról,
a selyemből mi testét átölelte,
s akart ő már lenni egy porhüvely,
két lábon járó őrlődő szó-malom,
nem remél már igényt a csodára,
pergamenre írva ládájába zárta,
s döntött:
nem varázsol tovább,
emberképű marad, akár egy
szilaj, bús kanász,
ki naphosszat vadakat terelget,
közöttük gurul igaz-gyöngyként,
hogy valaha isten volt előttem tagadá,
hisz trónon csak nekem ült,
és fejéről messze a glóriát eldobá...

Szerenád

Fájt a csend, ma nagyon fájt,
szokatlanul és kérlelhetetlenül,
úgy harapott belém, mint rozsda a fémbe,
evett, evett, s féltem: nem lesz soha vége.
Míg a tücskök megszólaltak fű-kaszárnyában,
szerenádot adtak éjfekete sálban,
rég hallottam ilyen vígságos zenéket,
hold hiányában - nem láthattam őket,
de hozzám ciripelték a veres-csendevőket...

Zorán - Könyörgés

ZORÁN - A SZERELEMNEK MÚLNIA KELL

Szerencsés férfiak

De, jó, de, jó a férfiaknak
úgy tudnak mesélni nőről,
mint csipkeszélű tűz-bokorról
lángban, piruló lágy kenyérről, annak
szájban roppanó ropogós héjáról,
mint méhek zümmögnek virág mézről,
gyöngy-színű, tiszta bor-nektárról,
édes álomról, ringatóról,
és mi nők meg, ha megcsodálunk,
csak erős karokat, izmot látunk,
és meleg szempárban lángoló fényeket,
az ésszerű kiszámíthatóságot, mindig a tényt,
a logikus lényeget,
ők nekünk oroszlán-vérű védő gyámunk,
mégis: gyermekké gömbölyödnek,
elég egy érintés,
vagy egy rátévedt pillantásunk.

Szót-cséplő csepül-ő

„Felelj meg az ostobának a bolondságához illően, hogy ne tarthassa magát bölcsnek” (Példabeszédek 26.5. vers).

 

Oktalanságod szinte fáj,
okán szégyen a béred
mert nem vagy elég elme-friss,
hogy része légy tudás vizének,
ne hallj,
ne láss,
ne szólj,
akár a bölcs majom,
ne akassz magadra szégyen-táblát,
pont vagy csak te is,
egy tábla a majoron,
kiadó hely,
üres a telek, s én féltelek,
körbe-körbe száraz bála,
szalmabéléses Óz csodája,
csak fel ne gyúlj, saját elme-sziporkádtól,
mi arcodra ki ülhet pír gyanánt,
s ha farzsebedből kezedbe kerül,
kis tupírfésű, kis tükör,
néznél mögé is legalább.

Egészért semminek

"Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd." /Szabó Lőrinc: Semmiért egészen/

Örvénylő öntörvény,

aggasztó, beteges képlet,

ki lopta el, szerelem,

érző önzetlenséged?

Bár ne kelljen így,
vetéljen el az érzés,
s a rózsaszín köd-lepel,
rajta szemfedél legyen.
Hogy így szeretném,
így igaz, gondoljon bárki másra,
nincs szükség áldozatból
felsodort vattacukor-mázra.
Balgaság, csak képzelet,
csak méz-mázga kenyéren,
ne legyen inkább szerelem,
s én elhiszem egészen,
minthogy az ára ez,
egy kulcsos-lendkerék,
húzható játék semmiért,
-csak szabad nem lehetsz,
egészen nékem, semmi légy.

Megdöbbentő, de így igaz,
inkább ne legyél többé vad,
mindent elsöprő égő fáklya,
mert bűbáj az érzés,
és börtönbe zár,
s alkudni kell,
esküdni hű magányra.
Legyél bár inkább szabad,
térkép,
útjelző atlaszon kalauz,
jelöld az utat, mert szökni kell,
és nem fogom rád, hazudsz,
mert szíved visszahúz.
De nem lehetsz halott.
Te nem lehetsz halott.

Egészért lenni semminek,
türelem-hídon tűzön járva,
ez csak a bátor szerelem,
s alattunk olthatatlan láva,
küzdeni tudni saját szentért,
rajongni forró tűzben testért,
s áldozni, százszor, ezerszer,
egyetlen bocsánatra várva.

Köpeny-dal

Mitől, mitől e szürke látás
orkánnyi hangos felkiáltás,
ha nem mered, mert nem elég,
átvenni sorsod köpenyét,
ha nem bújsz bele,
ha sutba vágod,
kiét éled,
kitől várod
kölcsön a színes díszkelméket
szabatni egyet, varratni szépet.
Az nem tiéd, az nem tiéd.
Csalsz, ha ellopod bárkiét.
Egy készült, egy, hímek nélkül,
rojttalanul, címek nélkül,
durva vászon, acél gombbal,
lukjai fedve foltra folttal,
üres zsebbel, gallértalan,
filctelen és fénytelen
elviselni most időben
hordozója kénytelen,
vacak cérna, rongy anyag,
benne tündér te magad.

Mi végre...?

Sem ünnepelni, sem
örülni nincs okom,
- talán még élni sem, hiszen
túl gyakran elbukom,
s felállni néha fáj, mert
mankót nem lelek, de
azt az angyalát...
- én mégis felkelek.
Ajtókon nem kopogtatom
le szívem bánatát,
sem azt a nagy tragédiát, hogy
születtem egyszer, egy
zimankós  hajnalon,
és nem tudom okát.
Keresni kell-e tudja ég,
elnyel majd úgyis fenn a kék,
voltam, és egyszer nem leszek,
akkor majd ne keressetek,
- helyette most szeressetek.

Kemény

Vagyok akár a dió,
kívül zöld, belül titok,
dupla fal alatt,
majd lehull a zöld,
a puhább,
a foszló,
a boldogtalanabb,

Marad a kemény,
a konok,
a makacs,
a titok,
kalapács alá való
rejtvény,
egy csontburok.

Szabó Lőrinc - Semmiért egészen: Máté Gábor előadásában

Idősek napjára /csak egyetlen napra/

Csak egyetlen napra, ha varázsló lehetnék,
eléd, virágból csodát suhintanék,
meg egy óriás-háznyi dobozt,
mert az is kéne,
bele ajándék, ezer mindenféle,
magadért,
csak Néked,
ki voltál, s még leszel az idők cselédje.

Arcod kibontja múltadat,
kiszáradt árkok,
mély törésvonalak,
behorpadt pontok,
bőröd alatt a sajgón rossz csontok.

Átrohant rajtad a nyugalom,
estédbe értél,
s nem bánod azt, hogy ez alatt
másokért éltél.

Fejedre ezüst-haj koronát szőttek gondjaid pókjai,
jutalmad legyen unokák csókjai,
simogatásuk selyem-tenyérnyi élet,
szivárvány-színű rád mosolygásuk
naponként vitamin néked.

Talán csak álmodban volt saját utad,
lábad, ha ébredsz simítni lendül,
s előttünk rögöt kutat,
csak az adok-adok-adok míg lehet,
s zuhantak rád
sötét köpenyes, virrasztó éjjelek,
s követték harmatban elveszett,
aggódó reggelek,
mert munkád nem mindig termett,
karodból fogyott az erő, s nem osztott kenyeret,
és felhőkbe szálltak a vágyak,
maradt sok néma nap,
termőföld helyett sziklára hullt a mag.

Mégis itt vagy,
vitted sorsod vászon-zászlaját.
Útvesztőn, árkon, viszályok mélyén át,
előbb még ketten, majd árván egyedül,
s dalolva előttünk jársz, mögötted utódot hegedül.

Tőlünk csillog a szemed,
s kezed is nyúl felénk,
kérdezed, segíthetek?

Tudjuk, ma szíved is halkabban csendült,
gyermek-hangokból muzsika zendült,
hidd el, őszben is nyílik még virág,
ezért mi, világba hirdetünk,
tisztelünk, védünk, szeretünk,
éltessen Isten soká,
mert születtél cselédnek, és vagy nekünk!

Vér nélkül

Uram!

Én nem parancsolok hajnaloknak,
sem a reggelt nem kérem számon,
de seperem hadát démonoknak,
ha seregek élén angyaluk látom.
Nem vesz meg pénz, sem hatalom,
nem tiprok sárba sem rongyokat,
letörlöm remegő kézzel is
a könnyektől sebes arcokat.
Nem fakasztok forrást a hegyekből,
vizet sem osztok ketté,
de cipelem nehéz cimbalmomat,
hogy pengessem lelkemmel eggyé
az egyazon sérves sorsokat.

Uram!

Mögéd kerültem.
Mitől, miért a  trónod előli  eltolás?
Émelygős agyamban spirális útvesztőn
szédít a körforgás.
Világom-virága forog-forog,
benne a titkomat tudom-tudod,
Páncélos hitű Gedeon-vállamon
pajzsom az ima,
hitem is vállalom.
Fejemre mégis rásül a szánalom.

Megnyílt  sebekkel, szaggatott ruhában,
ülök most Jób apám keserű hamvában,
s önmagam ellen vér nélkül harcolok.
Elveszek benne,
tudom-tudod,
hát lecsapott dárdád,
hagyom-hagyod.

Kosztolány Dezső - Akarsz-e játszani...

Ezüstfonál

Hány nyarat loholtunk végig
tekerve le a fonalat, gyorsan futva
boldog réten, nem félve hogy a szélbe kap
és kerek szemű sárkányunkba
akár a villám is belecsap.
Tudtunk csapongva lelkesedni,
nagyot gondolva hosszút lépni,
hegyre fel és völgybe le,
és hinni az ősz még messze van
a tél pedig csak népmese,
mit a sors mindig másnak ad.
Mi pörgettük le a fonalat.

A nyarak lassan elköltöztek,
az őszök ütnek már tanyát,
és pironkodóan nem cibáljuk
vágyunk lobogó szög haját.
Hátunkon zsákban emlékréteg,
barna szalmán vásott kéreg,
szőke búza és olajág,
mutatjuk azt, hogy bírjuk vinni,
nem nézzük éltünk alkonyát.
A gombolyag már akadozik,
egy-egy bognál meg-megáll,
a szálak kusza tengerében
ha néhány remény fénye száll,
ezüstfonállal kötjük össze

az ősz magányát kicselezve
mindazt amit még felkínál.

Lassabbra fogtuk a fonalat,
s télbe andalgunk ezalatt,
egyszer zsákunk is kireped,
nem őrizünk meg kincseket,
csak üres orsónkat adjuk le fent,
mit Isten lámpása átvilágít és
szegre akaszt vagy zsebre tesz.