lassan alkonyodik legalább remélem
nem jön el még gyorsan az a nap
amikor a juhok jóllakva kövéren
aklaik felé haza ballagnak
kosok között élek én a bárány
lehajtott bús megigazult fővel
bégettem csak nyájunk előtt járván
most cammogok és megdobálnak kővel
bégettem újaknak hogy ott voltam én is
patáimmal hagytam nyomokat
hinni vágyom abból kiolvassák
ki voltam én s hogy voltam egy igaz
csak a vér lázít dalra folyton engem
nem a pénz a felső hatalom
ajándékul nyomtattam homokba
magamat e sovány ugaron
még megyek bár patáim elkoptak
görcsösen a létfelhőben kúszva
nem látok már előre a ködben
sodor a nyáj kutyák elől futva
irhám rongyos nem ért földön kincset
szenvedések raktak rám bilincset
nem számít a semmi kiért miért
sorba álltam itatómba vízért
bégettem a zsenge ízű fűért
kiemelném fejem még a nyájból
porfelhőben andalog a tábor
alkonyodik legalább remélem
nem fizetik ki még bánat bérem
Kedves Éva!
VálaszTörlésMély nyomot hagy bennem versed.
Drámai fordulat?
Nagyon nehéz a szó,sebzett lélekben?
Kérdések sora,István
Kedves István!
VálaszTörlésElőfordulnak ilyen gondolatok. Nemcsak a gondok miatt, csak úgy, általában. Főleg, ha nem vagyunk magunkkal elégedettek.
Köszönöm: Éva
Sokat gondolkodtam, meghallgatva másokat is, úgy érzem ez a versed áttörés. Innen már csak felfelé vezet az utad.
VálaszTörlésszeretettel
peti
Szó köztünk maradjon, én is elégedett vagyok vele:)))
VálaszTörlésEgyébként, egy valami mégis csak az aggaszt. Hogyan tovább? Lehet, ez csak egy véletlen volt. Nem tudom.
Köszönöm szépen, szeretettel: Éva