Héra násza

"....ágyat, a lágy növényzet vet nekik mely felemeli az isteneket a földről, puha aranyszálból szőtt felhő borul rájuk és csillogó harmat hull.."

Egy éjjel,
halovány Holdfényben,
a sötét éj leple alatt bolyong lelkem,
testem elhagyva oson
meglesni magunk suhanok,
csillagösvényen át.
Köröttem rózsaszín köd gomolyog,
illatod vezet
titkos félhomályban,
szobád ajtaja tárva
belépek...
tekinteted perzsel.
Hófehér habkönnyű ruhám,
mint rózsa szirma hull
lábaid elé,
hangtalan gyertya ég,
köröttünk csend.
Nesz csak a selymek huncut suhogása,
melléd bújok,
bőrünkön milliónyi érzék megremeg;
hogy tudnak siklani az erős kezek lankás hajlatokon,
és játszani hárfán, vágyakkal teli szólamot.
Mindjárt elolvadok...
ajkad lágyan érinti virágzás előtti keblemet,
tartod a hangszert,
ujjaid által húrjai pengenek.
Simogató lágy szavak meleg páráját érzem,
izmaink feszülnek
testünk táncolni kezd,
ritmusra,
s mint bölcső ringatlak,
könnyű vagy.
A melódia előbb lassú,
majd mohó sóhajok szállnak,
szárnyra kelnek a vágyak.
A tánc egyre bódítóbb,
gyorsul,
egymásra borul testünk,
a legmagasabb csúcson megállunk,
összeforrva.
Lassul a tánc.
Leomlunk egy végső érintésre,
a szenvedély utolsó morzsája hull,
arcunk halványul,
lelkünk szakadéka megtelt
édes szerelemmel,
boldogok vagyunk.