Most kezdek élni...

Most kezdek élni végre most

csilingelj sárga villamos

zakatolj bennem ócska járgány

szökdel a jövő már a járdán

kopogj te boldog tűsarok

most kezdek élni végre most!

Álomtalanul

megcsaltál nem vagy itt velem
ágyamba várlak mint egy szűz
akit egy férfi csókja fűz
két napja várlak szüntelen

rejtelmed mélyét keresem
párnámba fúrom arcomat
kínlódom paplanom alatt
szememhez érjél kedvesen

kinyítnám földi ketrecem
csillagok fénye bekacsint
pihennék selymes kezeden

álmomban minden éjjelen
szállnék a fellegek fölött
napomnak jó éjt köszönök

Két elem

anyám föld apám víz
összemosott a két elem
lelkemet szél s vihar
szárítja szüntelen
tudd Uram
nélküled
nem lenne merszem
szemben a hegyekkel
áradni sárként
mit összegyúrt két elem

eljön hogy rám állnak
céltalan évek évszakok
sodorni nem fog ár
hiszen csak sár vagyok
messzire nem visz víz
lerak egy szűk helyen
nem őrzöm láb nyomát
nem szeret senki sem

bennem mi megragad
lakkos kis cipellő
múltból felbukkanó
elszakadt keszkenő
szőke haj tincsei
piros kis csipeszek
naplónak lapjai
kézzel írt levelek
emlékkönyv mélyéből
ábrándos életek

elhittem hős lehet a sár is
(hordozni keresztet elég a váll is)
Uram ha erre jársz
segíts
saradból fakassz
mély
hömpölygő kanálist

Türelem

lassan alkonyodik legalább remélem
nem jön el még gyorsan az a nap
amikor a juhok jóllakva kövéren
aklaik felé haza ballagnak
kosok között élek én a bárány
lehajtott bús megigazult fővel
bégettem csak nyájunk előtt járván
most cammogok és megdobálnak kővel
bégettem újaknak hogy ott voltam én is
patáimmal hagytam nyomokat
hinni vágyom abból kiolvassák
ki voltam én s hogy voltam egy igaz
csak a vér lázít dalra folyton engem
nem a pénz a felső hatalom
ajándékul nyomtattam homokba
magamat e sovány ugaron
még megyek bár patáim elkoptak
görcsösen a létfelhőben kúszva
nem látok már előre a ködben
sodor a nyáj kutyák elől futva
irhám rongyos nem ért földön kincset
szenvedések raktak rám bilincset
nem számít a semmi kiért miért
sorba álltam itatómba vízért
bégettem a zsenge ízű fűért
kiemelném fejem még a nyájból
porfelhőben andalog a tábor
alkonyodik legalább remélem
nem fizetik ki még bánat bérem

Homokba halva

hanyatt
fekszem a selymes fűben
ácsorgó fellegek néznek
siratnak tán...
fekszem
mint eldobott kereszt
a domb oldalán
belep a homok
a gaz
rám vésve
elvétett szavak
elkorhadt kereszt
fekszik a földön
homokba halva
hanyatt

Hívatlan vendég

már itt van három napja
hívatlanul jött, és kérlelhetetlen
boldognak kéne miatta lennem?
hisz ajtót nyit rám egy ismeretlen,
s kényszerít,
- foglalkozz magaddal egy kicsit,
mondaná, ha nyelve lenne,
körme az nőtt száz helyette,
terhe van mázsányi súlya,
azokat rám pakolva
nyúzza a bőröm, egyre nyúzza,
ülve, fekve, állva
testemet megzabolázza,
nyerget vet hátamra, s legyint...
- hatalmasabb vagyok megint
csípőmet markába zárja,
élvezve rám cseppen rusnya nyála,
fáj nekem mohó száj harapása,
unom, unom, unom,
ordítva tiltakozom,
elég legyen az évődés,
takarodj idegbecsípődés!

Bocsáss meg nekem

Bocsáss meg nekem
a fényt eltakartam
hajam a szélben lobogott
nem láttad tőlem dér-alkonyatban
a nap pedig lázasan ragyogott
szemed csak nézett a kopár szigeten
sínekre hasalt a fájdalom
görcsölt a kézben az el nem eresztem
a vonat meg közben robogott

Bocsáss meg nekem
vas-lóra szálltam
nyergembe raktam sorsodat
ölembe zárva behúzott nyakkal
elloptam minden csókodat
szemed meg rám ült utolsót nézve
irigyled tőlem a vonatot
elhozott tőled távolba húzva
- ki takar előled több napot?

Köznapi - dal

De jó, de jó lett volna, csodára festett ünnep helyett,
Mit rám raktál mindig, elbitorolva a hétből a pénteket,

Párnám gőzéből mellőled nézni, hogy világod terhe ébred,
Papucsba dugod meztelen lábad, a mától te mégsem félted.

De jó, de jó lett volna, együtt taposni szorgalmas ösvényt reggel,
Munka előtt, harmatos szókból rakódna ránk a kengyel.

Igába hajtott fejünk büszke, egymásért tűzben állunk,
Kezed a kezemben, győzzük a harcot, elpusztul száz halálunk.

De jó, de jó lett volna közösen élni köznapok szokott rendjét,
Estére dőlve felszemelgetni sarokban megbúvó csendjét

Lépcsőre ülve megmosolyogni, ahogy a perc halad,
Előre folyik, amit elhagytunk nem épít közénk több falat.

De kár, de kár, hogy vissza nem folyik idő, csak előre visz az út,
De kár, de kár, hogy nem épült nekünk hét-közbe vágott alagút.

Finom

Már kevés a csend, hogy megtaláljam
kevés már minden képzelet
szavakat gyúrok
- én a koldus
ízlelem belőlük képedet.

Kerítek köréd kavargó álmot
fészek-melegben pihenek
melledre dőlök
- én a koldus
pár finom morzsát felcsípek.

Gyanútlan törnek agyam zugába
nem várt éhező mondatok
porcukrot szitálsz
s, én a koldus
édes-fehérben alhatok.

Úgy szorítom álmom...

Úgy szorítom álmom, mint satu a vasat,
Köveztem simává göröngyös utakat,
Repült lovam, lerúgtam minden csillagot,
Most sötét az éj, már hold sem ragyog.

Fészkel a vemhes bú, száját nyalja a bánat,
Csicsergő fényeim sötét-jajt kiáltnak,
Kocsimat szánalmas kehes gebe húzza,
Arcomat jeges csend veresre pofozza.

Hogy lehet Istenem, hogy előtted álltam,
Térdeltem, sírtam, tapostam, vártam,
Most egyedül árva száműzött vagyok,
Szívemért cserébe választ sem kapok.

Hogy kerültem mögéd, hány kilós a kereszt,
Reám pakolt terhem fogságból nem ereszt,
Úgy szorítom álmom, mint satu a vasat,
Kövezném simává göröngyös utamat.

Tiffani álombuborék

Narancsban izzó Nap
kék mezőn gyúlnak a csillagok

útra kel ismét az Örök mozgató

a lámpagyújtogató

Szapora léptei nyomán dicsfényben tündököl

ragyog az ég

meteorlámpások tükröződnek a Tisza vizében

versengenek melyikük fényesebb

Tiszta a levegő

álomport hint egy tündér

s az öreg szél legkisebb lánya Szélike

nevetve fújja a port megfáradt szemekre

míg várok a jelre álomfolyosódon

a falhoz lapulok észrevétlen

szoknyám selyme sem lebben

szorítom

mezítláb lépkedek

ha hívsz álmaidba fúrom magam

A Hold most harap nagyot

felhővacsoráját eszi

mellette

színes vágybuborékban szállanak

elérhetetlen és remélt képeskönyv mesék

szerelmes versek zenedarabnyi dallamok

illannak Tőled felém

Szemüveg kellene varázslencsével

látni a sok buborék belsejét

melyik a Tiéd

hol kell megjelennem lebegni Véled

valósnak tűnő illanó álomkép

festett üvegében

Tiffani-variáció



Mint narancs, izzó a Nap,
csend palást terül égre,
parázs alatt a Föld,
szinte esd: legyen már vége...
S a kék mezőn gyúlnak a csillagok,
útra kel az örökkön mozgató,
lámpásgyújtogató.
Szapora léptein dicsfényben tündéz,
feketén ragyog az ég,
a meteorfények akár a szirének,
mint tört tükör szilánkjai,
a Tisza vizén játsszák:
melyikük fényesebb?

A tiszta levegőben
álomport hint egy tündér,
s az öreg szél lánya Szélike,
nevetve fújja elfáradt szemekre.
Várok a jelre álomfolyosódon,
ha hívsz álmaidba fúrjam magam.
Szoknyám selyme sem lebben,
szorítom míg mezítláb lépkedek,
falhoz lapulva, észrevétlen.
A Hold most harap nagyot,
felhő-vacsoráját eszi, s lentről
színes vágy-buborékokban
felfelé szállanak elérhetetlen,
remélt, képeskönyv-mesék,
szerelmes versek,
zenedarabnyi dallamok.
Könnyű vagyok.
Szemüveg kellene varázslencsével;
lássam sok buborék belsejét,
melyik illan Tőled felém,
vajon melyik a Tiéd?
Hol kell megjelennem lebegni Véled,
Valósnak tűnő, álomkép festett üvegében.

2013.01.13.

Lennék, csak melletted...

Feléd szállt lelkem a hajnalon, beteg vagy látom,
arcodon meggörnyedt fájdalom,
nyomot húz magával, mint csiga , ha ablakon halad,
ágyadhoz ragaszt,elsajdít mindent a panasz.
Leteper.
Helyettem.
Résztelen részvét - vígtalan vigasz,
ágyad ködszínű - fénytelen árny alatt,
izzad a paplan feletted,
párnapihédből kesernyés kín száll.
Lennék, csak melletted!
Kifúrnám mellőled kedves,
arasznyi helyet sem hagynék,
Édeskés drazséval telve van fiolám,
ajkadra vitamint csókolnék violám.
Lennék, csak melletted,
csodákat tennék...

- - - -

...elküldöm tavaszom halvány-ég kékjét,
hóvirágharangok tündöklő zenéjét,
lágy szellő pajkos elevenségét...

Szilánkok

...mikor a fa törzsének görcsére nézek,
s látom
háncsa mily meggyötört,
erembe roppan, fájdalmat érzek,
a kín téged tán így gyötört...

...fekete gond ül a vállamon,
se széle, se hossza
annak a napnak,
mikor bennem az élet
üres, keserű csendet béget...

Álom

A tavasz nadrágját szoknyára váltja
fehér abrosz csak asztalon,
egy tányért naponta teszek rája
egy pohár mellett üveg borom.

Üveg borom véremből vette
színét, az íze zamatos,
kacsint az élet csalóka éle
álmodni hív, hát álmodok.

Álmodok magamnak újat a télre
szép napot lengő friss szelet,
lepelbe csavarnám a meguntat
unalmas-csámpás életet.

A tavasz riszálja csípejét,
szoknyája ránca vágyra hív,
felhajtod rajta, s megleled
tenyérnyi füves mezejét.

Tenyérnyi szigetét birtokba veszed
zászlóddal végleg megjelölöd,
sovány vigaszt terem a sziget
álmomban csókkal megöntözöd.

Lét-ra dal

Különös létra ez az élet
építjük tornyát feszülve szélnek
rakódnak fokok két léc között
hisszük fent várnak égi termek
kik állnak lent a létra alatt
nem fontosak nem érdekelnek
csak mászunk
csak mászunk
csúcsot éneklők útján járunk
kikövetelvén a kegyelmet
nekik ha van nekünk is termett
jobbra is
balra is kikiabálunk
ha nem haladunk
fejekre állunk
kezekre lépünk
inakba rúgunk
közben a létránkkal elborulunk
lég-buborékkal durranunk
papír-csodánkban lángolunk
leomlott létünk álom-fala
gonosz-hínár láb
megroggyant térddel nem ér oda
gödörbe lejti eltörött létra
szálkás foka

Függöny mögött

Kitárt karokkal havas fáim
fehér bukléban ünnepet álltok,
ablakra hűltek fagy-virágok,
gyökerek húrja altatót penget,
szememre várok
valami fényes délibábot.

Kandallóm nincs, de képzelem
tűz piszmog benne halkan,
magához csábít fotelem
megtartva ölel a barna-karfa.
Ülök süppedő párnák közé,
vén-rugó ringat,
lebegek
egyszeriségem fala mögé.

Takar a függöny
léthálón gyöngyöm
fűzöm magamnak, szemei
fonálra omló könnyön
meg-megakadnak.

Apró-fehér sima tenyér
barázdás barna ujjak,
függönyöm mögött
szakadt remény,
tétován felém nyúlnak.
Gyöngykönnyek közé
alkalmak esnek,
véletlen láncokba bújnak,
lét-kandallóm pernyéje hűl
alá ők életet fújnak.
Véletlen-fényű mécs-világok
pislogón tüzet-dalolnak.

Héra násza

"....ágyat, a lágy növényzet vet nekik mely felemeli az isteneket a földről, puha aranyszálból szőtt felhő borul rájuk és csillogó harmat hull.."

Egy éjjel,
halovány Holdfényben,
a sötét éj leple alatt bolyong lelkem,
testem elhagyva oson
meglesni magunk suhanok,
csillagösvényen át.
Köröttem rózsaszín köd gomolyog,
illatod vezet
titkos félhomályban,
szobád ajtaja tárva
belépek...
tekinteted perzsel.
Hófehér habkönnyű ruhám,
mint rózsa szirma hull
lábaid elé,
hangtalan gyertya ég,
köröttünk csend.
Nesz csak a selymek huncut suhogása,
melléd bújok,
bőrünkön milliónyi érzék megremeg;
hogy tudnak siklani az erős kezek lankás hajlatokon,
és játszani hárfán, vágyakkal teli szólamot.
Mindjárt elolvadok...
ajkad lágyan érinti virágzás előtti keblemet,
tartod a hangszert,
ujjaid által húrjai pengenek.
Simogató lágy szavak meleg páráját érzem,
izmaink feszülnek
testünk táncolni kezd,
ritmusra,
s mint bölcső ringatlak,
könnyű vagy.
A melódia előbb lassú,
majd mohó sóhajok szállnak,
szárnyra kelnek a vágyak.
A tánc egyre bódítóbb,
gyorsul,
egymásra borul testünk,
a legmagasabb csúcson megállunk,
összeforrva.
Lassul a tánc.
Leomlunk egy végső érintésre,
a szenvedély utolsó morzsája hull,
arcunk halványul,
lelkünk szakadéka megtelt
édes szerelemmel,
boldogok vagyunk.

Lilith

Hol vagy?

Üvölt a kérdés

Hol vagyok?


Kövér Hold vigyorog.
Siess ember
amott már Hajnal gomolyog!

Éva megadón indul
már készül,...itt vagyok.

Kéjízű kacaj az éjet átszeli,
vésőként szakít egy darab csendet,
fekete gyöngy-gyönyör tőrhegyek
Ádám szívébe
szerelmet szisszennek,
izmos hasára Lilith ül
kezével lefogja vállát,
a férfitag megfeszül
öle elnyeli delejes vágyát.

Csodára csábító
ébenkék szempár,
buja-zöld illattal behintett kebel,
vérszagú nedves csókot
izzadó homlokra lehel.
Zsongítón zenél a csábító,
viharban villámlás izzik,
kénköves felhők völgyébe
Lilithet angyalok űzik

Két comb közt vergődve vallott,
porban hasal a férfi,
időtlen kortalan jelleme,
elméjét Lilith ölébe rejti
- megérte! - üvölti szelleme

Halkan, egy hang keres fület...

Győzött Isten a démon felett...

Verset én írok Neked a nő,…

Lehet mások előtt ez megvetendő.
Mondhatod Te is, ez mégsem illő
De, ha csak egy szavam is szíven talál,
És ott éledés várja nem halál
Megéri nekem a megvetés,
ha részem ez csupán.
 
De hiszem, beszéd helyett
Versembe írhatom, mit a ritka alkalom
Csak elfedez, s nem kínál annak helyet, 
Mert azok a napok másról szólnak
Beszédre kevés az idő,
Mit egymásnak szán két szenvedő szerető.

Emlékszel?
Még nem is láttalak soha, mégis
A lelkembe égett rólad a képzelt kép is,
Érzetem, szívem így szólt: ő az a férfi
Ő, mint Ádám Évát, nőként tud szeretni.
Velem vagy, árnyékként követsz
Ajtóm nyitva áll, bármikor jöhetsz.
Veled felemelkedek, várnak a csillagok,
Nélküled elveszek, hideg halott vagyok.
Teher ez tudom, de édes teher.

Őrködj felettem lelki társam,
Védj meg a világ viharában,
Ha magammal tudlak, - a felhő
A nap elől elúszik, - megértő,
Mert fény szívedből tör elő.

Vallomást tettem, ha úgy tetszik gyóntam,
Előtted sorsomról már annyit szóltam
Kimondom, nem szégyen nekem
Visszakaptam tőled életem.
Eljöttél, hozzám, ismeretlen
s formáltál lélekben, alkottál testben
ilyenné tettél, általad ez lettem.

Tiéd a dicsőség, a tiéd, s ha kéred
Az alkotás joggal megillet téged.

Ha akarod vedd el, ha nem vesd el!
Nem rovom fel neked.
                        _

 Most Én gyónok....

Most én gyónok Neked a férfi
szerelmem, kedvesem,
Ha hinném, hogy segít egy papnak tenném,
de nem merem
Hogy szégyen lenne, mit tettél nem hiszem
Inkább vagy bátor, hogy tollat és papírt nem kímélve
Szerelmed így szedted nekem zenébe.

Levélpapírod illatát beszívom, és elképzelem
mint mártod tintába  tollad, és lám hófehér kezed remeg
soraid mégis szépek, s a gondolat siklik a papíron
csupa érzékiség, csupa vágy tündöklik az ártatlan lapon.

Én ébren is álmodom, mily csodás a gömbölyű váll,
a zsömleízű kebel, mire ajkam lázas csókot lehel
a gazella combok közt megbúvó vénuszdomb csalogat,
s mit kínálsz elveszem azt, hisz mondod enyém vagy,
de én a férfiember mit adjak zálogul tenéked,
mit fogadsz el érte cserébe, ha kell támaszom kínálom.

Bennem  fogyni nem szűnő láz ég 
oltani kár , s tudja az ég miért
már a világra is a te szemeddel nézek,
vajúdó vággyal, kereslek téged.

Lelkedből felszálló fájdalom fakad,igen
minket a távolság átka sújt
pedig te bíztál az égiekben
engem Isten mégis ide tett le.

Halandó testet öltött angyalom vagy
Hérám a buja zöld fák közt
Miféle anyag vagy Istennőm
kinek alázattal hódolok igák közt.

El nem vetlek, de hagyom,
ha kínálkozik neked olyan forrás
mely szomjadat oltja, legyen rajta áldás
kívánom légy vele boldog
ha te az vagy, én is az vagyok.

Szavaid áldom...

Szavaid áldom betűkre bontom

nyitott tenyérrel elébed omlom

simítanám arcod semmi ne fájjon

segítőm te vagy ezen a világon

 Hajnalban, ha megnőnek az árnyak

álmaim mindig hozzád találnak

riasztják bennem életünk végét

emberi lényünk istentelen képét 

Ledöntött falra magamat terítem

simításodtól testemet feszítem

markollak minden szenvedéllyel

ne múljon el soha ez az éjjel

Gyökerem vagy te nedvszívó ínnal

kapaszkodásom meggyötör kínnal

szívemnek búját szél viszi messze

villámgyötörte vörös fellegekbe

Akarsz-e még nem kérem számon

dalos szívembe nevedet zárom

muzsikás szavaid vérembe ivódtak

verses imáim belőled íródtak

Beköszöntő, 2011

Csak semmi csinadtratta!
Csak semmi csodába ájulás!
Így jöttél csendben...
- Egy év vagyok semmi más.

Himnusz,
harangunk messzi hangja
világba kiáltott: - Itt vagyok,
mellemre vonlak, megszeretlek,
de esküt nem fogadok.

Béresed lennék...
Boldog kovácsod,
hogy rám bízd újra léted,
klisébe nem mártalak,
képemre illő formád kérjed.

Még hajlítható vagy.
Halvány-szelíd a topogás,
gombolyag szálaid
nem tépte szét
éjféli petárda ropogás.

Vezetem, tartom...
Sodronyból kerítést horgolok.
Év-vesztes voltam,
eminens leszek,
kitágult tüdővel harcolok.