Iszalag

Így jó, igen,

hirtelen,

eltűnni végleg hangtalan,

átalakulni jeltelen,

mint pohárban úszó jégdarab

olvad el csenddé zajtalan.

Nem szólni, nem kérdezni,

a szavakból repülnek gyilkos tőrök,

egyedül a magánynak tűröm,

hogy eljöjjön hozzám néhanap.

S mire az élet harangja kondul

elfogadom, hogy itt maradt,

mint sorsomra csavart iszalag.

Óceánom

Csordogál a gyöngypatak,

szívemben sír az indulat,

tehetetlen elítéltként

már nem áltatom magamat.

Cseppenként gyűlő óceánom,

üveges, szótlan áradásom,

sósízű álomból ébredek,

csendembe halt a látomásom,

összegubancolt sorsfonálból

kikászálódni nem lehet.

Keményre gyűrt párnámban fészek,

alvatlan billeg elém a hajnal,

piros szemével, mint aki részeg,

magamra hagy az elhozott bajjal.

De hallgatok, hazudom minden rendben,

míg darabjaimra szakadok,

foszló rongy lelkem játszik a fénnyel

a semmi ködébe beolvadok.

Mázsás teher a lélek súlya,

szorongat megfordult jelened,

játékot adtál a két kezembe

most visszanézel és elveszed.

Gömbölyű volt, majdnem igaz,

majdnem csak nekem zümmögött,

mint mikor a búgócsiga 

forgott s a színekkel bűvködött,

vagy a tarka üveggolyó, benne a sok

isteni fénnyel, ott találkoztam

magammal többször,

mint neked az örök egyetlenséggel.

Mint kit a sors kibuktatott,

most arcra esve heverek,

hagyjatok sírni, hagyjatok békén

ti, boldog, szerencsés emberek.

Így jár aki kétfelé lépked, 

két útra teszi lábait,

és annak örül, mi nem is az övé,

és belepréseli vágyait.

Nem akarok már lopott álmot,

kifúrni égő lelkeket,

üvölt bennem, hogy mondjam el,

neked lesz jobb, ha  elmegyek.

Nekem a jövő ingatag halom, 

alig áll a lábain,

nem is kell tudnod merre billen,

megtart-e még a vállain.

Elbotlottam a vágycsomómban,

gyűjtögettem vegyesen,

most a porban forgolódva,

a magam baján gúnyolódva

majd válogatva elviszem.

Gyógyvized már nem lehetek,

forrásom is kiapad,

háborgó óceán zöld szemem

lehunyom, és úgy marad.

Nyár-vég előtt

Megrakott kosárral jött el a július,

amit elcipelt senki nem kívánta,

egy óvatlan percben az ablakomon 

minden tartalmát gyorsan bedobálta.

Mellette cetlin:- nem publikus.

- Július aranyhaj, édes kis július,

nyárközép tündére, nem értek semmit.

Hozzám, de gonosz vagy most!

Maradjon rejtve amit hozott,  

a váratlan dolgokat fátyol takarja,

az őszi szél marka, ha úgy akarja,

felfedi mit a nyár berondított.

Addig mély csend lesz, nem megyek pörölni,

a titokból sűrű ködfalat emelek, 

és látom a jövőt, jól meg fog gyötörni, 

mert elkerülnek messze az emberek...

Már nem dalolva

Megyünk, megyünk, megbotlunk néha,

s ha magához von egy nem látszó kéz,

szemünk lesütve, már nem dalolva

visz az úton és szemünk vissza sem néz.

Elmúlt, hogy hittem mindig lesz helyem,

hogy az asztalon pohár rám is kacag,

s a közös tányérból elvehetem 

a megérdemelt falatokat.

Micsoda küszködő hang feszül

belül a mellemben, halld sír a szív,

elkéne menni, hol egyesül

az erő és bére a drága pénz, 

hol nem teher árva létezésed,

hol sovány a gond, és cseppen a méz.

Kell lennie oldóanyagnak

savnak vagy víznek, bármi másnak

mi megfordítja sűrű folyását

s elejét veszi a támadásnak.

Itt ejtett el engem az Isten, szándékosan

vagy véletlenül.

s itt mondják nekem azt, hogy nincsen,

állok a sodrásban értetlenül.

Vagyok

A kalapos, egy szál villanyégő lógva

virraszt velem a kék plafonon,

felhangzik kint az égi nóta

dörögve jár fent az angyalom.

Megrázza rajtam kopott gúnyám,

hogy magamba életet verjek,

és várjak az idők országútján

s ne ott ahol holtak a kertek.

Az akácok álmosan, mereven állnak

bús fejük nagy és leesni látom,

a semmi világban sóhajtva várnak

ha bennük a széllel bújócskát játszom.

Koncertet sírnék, ha lenne könnyem

és bánatom velük megoszthatnám,

olyanok akár képek a könyvben

amiből mesélt az édesanyám.

Befelé folynak csend könnyeim,

bukdácsolnak az ereken át,

és testemnek véres göröngyein

elesnek bennem a szimfóniák.

Kacagás helyett a sebeim nézem,

s plafonról lógó villanyomat,

virrasztok vele sós verítékben,

az ablakon hagyom kéznyomomat.

Eddig

Eddig a bölcs fák között haladtam,

utamra árnyként óvón ráhajoltak,

ezek a fák az éledő tavasznak

rügyeik zöldjével visszaválaszoltak.

Az út vitt, kevés virággal beértem, 

a zöld illat áradó nyugalma bódított,

egyik fa törzsét gyakran megnéztem 

hol a kis odú magánya hódított.

Itt lakom, s mint fürge lábú mókus

hordom a mogyorót, diót a polcára,

zsoltárt énekel a csalogány kórus,

és lelkemnek itt megtisztul oltára.

Üzen a nyár

Mintha az ősz lengetné köpenyét,

lassul a levelek suhogó tánca,

de üzen a nyár és kitárja kebelét,

tart még a szél s a nap románca.

És itt vagyok ebben a lágy forgatagban,

kelek és fekszem, mint szófogadó

gyermek csüng anyján ki ringatja halkan,

hogy evezzenek az álom folyón.

Borzong a suhogó szellő rajtam, 

gyűjtöm a virágzó érzékiséget,

ki fogja majd be vágtató lovam,

                                             ölelve nyakát a sugárzó fénynek.

Elmélkedés

Ma míg az Igén elmélkedtem,
eszembe ötlött gyermekségem,
mennyire vágytam, hogy bennem a lélek
egy bátor és erős asszonnyá érjen.

Hittem a felnőtt boldog bölcs,
ha minden tette az Úrban igaz,
s az élet vele nem lehet pimasz,
nem romlik el, nincs benne görcs.

De jó, Istenem, de jó, hogy néha
leülsz hozzám a bánatporba,
majd azt kérdezed: mért vagyok béna?
S, Te viszel vissza a gyermekkorba.

Vigyáztál rám, az ajtómat zártad,
belül a változást Te hoztad el,
most megkerestük a régi kislányod,
kiben a szent tűz megünnepel.

Lánglelkem világít, s ha fény leszek,
egyszer csillaggá válok az égen,
a sok közül egyben keressetek,
a mindig világló mindenségben.

Ha lehetne...

Álom, mámor, édes, lélegző élet,

hozd vissza nekem a tündérmeséket,

a nap csókját arra a kócos szőke hajra,

szellőlebbenést az égre emelt karra.

Kis talpam alá a forró homokot,

vén kezet mi simít lázas homlokot,

férfias erőben szikár jó apámat,

csendes szóval intő drága jó anyámat.

Majdnem

Majdnem, jaj majdnem megállt nekünk az óra,
egy konok perc orvul, kegyetlenül gyilkolt,
ha nem lettek volna kínok a szavakban,
vastag felhők alá temet az égbolt.

Ó, az értelem a sorsunk el nem bírja,
csak a szívünk bátor dobogni ütemét,
csatákat nyer az agy szürke velőiben,
legyőzve bennünk a félelem üregét.

Most, hogy az a majdnem kiadta erejét,
friss levegőt véve nézünk a fellegre,
mintha látnánk benne kedvesünk párnáját,
kutatjuk nappal is csillagunk keresve.


http://www.youtube.com/watch?v=KKhBevcBQtE

Reszketve

Reszketve állnak az emlékek sorban,
A szívemből mindet kicsomagoltam,
Melyik maradhat, jaj melyik lesz halott,
És beszívom lassan a csend illatot,
Az árnyak meg mind a falra szaladnak,
Mereven őrt állnak annak a napnak,
Amikor nem álltuk útját a fagynak,
Nem tudom fussak vagy magányba bújjak,
Hogy ne érezd tovább terhét a súlynak,
Mit hurcolok hátamon évek óta,
Unalmas, ócska és régi a nóta,
Vagy hagyjak a nyomomban egy két jelet,
Hogy hallhasd, ha bús versben énekelek,
Mi lenne örök és kettőnkhöz méltó,
Zavaros lelkemben árad a kék tó,
S a tiszta üregek megtelnek szennyel,
Én soha nem kértem azt, hogy te menj el,
Hirtelen dőlt le a szerelem várunk,
S a kövekre nőnek majd sóvirágok.

Emlékszem...

Emlékszem mennyire vártam a tavaszt,
hogy a világom virágba felöltözzön,
és rólam is elvigye majd a havat,
szürke létembe zöld költözzön,
de elmaradt a várva várt
nem ölthettem fel új ruhát,
rám simul kopott megszokott göncöm,
mint barna fakéreg hasal a rönkön.

A nyár jöttét is ünnepeltem,
a sárgába forduló sík mezőt,
s a hajamban pipaccsal énekeltem,
vártam egy rendhagyó menyegzőt,
és délibáb lett a dús lakoma,
elillant tőlem az íz-aroma,
mint egy kancsó víz illat nélkül,
állok a nyárban már álmok nélkül.

Zavaros kései megébredésem,
felcsicseregtek a hajnali fecskék,
legyőzött önző eltévedésem,
várakozásom is kinevették,
az ábrándozás mi megkötözött,
és hallom, amint a falak mögött,
a vágyakra vágott piros léken,
mint elveszett kisbárány bégeti: végem.

Tollam perdülete

2009.06.12.


















Átlagos nap volt, úgy három éve,
érdekes tollat adott az Úr,
négy színű tinta volt belekeverve,
nem kértem, kaptam váratlanul.

Nem tudtam miért e furcsa kegy,
csak játszani kezdtem, hogy írok,
de karcolni kezdett a pennahegy,
és gyűltek körém a papírlapok.

Az Úr ezt a tettemet jónak látta,
rendelt mellém főpapokat,
kik kibogozták nem dobva hátra
az összegubancolt szótagokat.

Megmosolyogtak, megdicsértek,
páran tanultak élni tőlem,
saját magukat látták és kértek
írjam, írjam, s én tettem bőven.

Leginkább fogyott a fekete tinta,
gyász jött a fejemre, életem fájt,
közben az emlékek élénk pirosa
csend alagutamból kikiabált.

Vörös és fekete pacák, foltok,
ezeket hagytam a papíromon,
kékből és zöldből az apró pontok
várnak, míg segítnek majd kínomon.

Zenélni kezdtem, mint egy oboás,
a vers lett nekem a hűséges társam,
lelkemből kiömlő szent csobogás,
velem halad, mint fényben az árnyam.

Semmiség ez, egy semmi szívből
versbe írt megélt történetek,
én nem írhatok a pocsolya vízből
kilogikázott költészetet.

Ember, szólok, így társulj mellém,
legyél bár bíróm, ellenségem,
pőre testemre nem kell a mellény,
én szabadon úszok a végtelenségben.

A sóvirág

De rossz a földre lehullani a felhők fehérjéből,
meghajolni, mint büszke nád a jégeső erejétől,
lankadni el a föld felett míg a száram el nem vénül,
egy kitépett sóvirág vagyok mi gyökér nélkül szédül.

Dobál a vihar kedve szerint a fertőzött világban,
megsebezték szép érzéseim a széles kapzsiságban,
nincs irgalom a fejemre, saját hajamon kócként lógok,
pedig finom ezüstszálat fontak bele az idő-pókok.

A bűzös sártól lejjebb tapossák megtépázott szirmom,
belém ragad a rossz hangulat, még ezt is ki kell bírnom,
lehettem volna illatfelhő egy parfümös fiolában,
de nem lehettem csak száraz virág egy halott gomblyukában.

Két nagy ellenségem

Hazugság és gazság a két nagy ellenségem

hadakoznak bennem, nem szeretem őket,

felkelnek velem, a szememből élnek,

felforgatják gyomrom, a szívemre dőlnek.

Pedig csak olvasok, híreket szemlélek,

mégis megtalálnak, a szavakba lépnek,

emberek sorsáról vihogva mesélnek.

Jót és szép édenit alig-alig látok,

nyomorgó árnyékok  füstködében állok,

mást hittem ifjú asszonyi fejemmel,

az életben küzdve gyarapszik az ember.

Négy ajándékot hoztam a világnak,

ne tettem volna? S ha visszakiabálnak?

Nem tudtam, hogy a sok kavicsból lesz szikla,

nekem ezt nagyanyám nem így tanította.

Ha a nagy követ apró szemcsévé törjük,

az akadályokat könnyen kikerüljük, 

így hagyta meg nekem, így próbálok élni,

imádságban ehhez sok-sok erőt kérni. 

Ha most...

ha most a föld megszakadna

ketté repedne alattunk

annak oka ezer volna

ott lenne örök sírhantunk

örök sírhant de szeretne 

ápolna és eltakarna

nem lökdösne senki keze

nem taposna senki talpa

jókedvünket visszakapnánk

Isten áldás lenne rajtunk

csukott szemmel nem láthatnánk

hány árkot kell átugratnunk

arcunk vászna fehér lenne

nem égetné szégyen pírral

hogy elfogy a nemzet fele

míg a másik telik zsírral 

Rendet raktam

Rendet raktam kívül, belül,

a lelkemben is kitakarítottam,

nézem és kérdem értetlenül,

hogy tudtam élni ilyen mocsokban? 

Kik hordták össze ezt a szennyet?

A gyalázatot, a gonoszságot?

Alig találtam meg a porban

az apámtól kapott igazságot.

Minden dobozt kinyitottam,

minden könyvet leporoltam,

s az emlékeket szívemre vettem

bent a hellyel nem spóroltam.

A nyarakat kezdtem összeszedni

a hajamat csókoló napot,

a buborékos hűs Tisza vizét, 

a remegő, szégyenlős csónakot.

A hidakat, a tornyokat, 

az erdő kínálta enyhe sátrat, 

a barangoláskor lazára hagyott

máskor szoros kantárszárat.

Aztán a sínek forró hátát, ahogy

a nyakára léptünk,

de felkapott a villanyvonat,

ölébe zárt, és egy kicsit féltünk.

  

De ott hagytam a kéznyomomat

ablakán viszi el és vissza,

és összeragasztott emlékeinkből

nyakamban lóg a kis tarisznya.

A megbánás útján

Végtelen messze elcsatangoltam
csak vitt a lábam a sima úton,
szemem a tájon elkápráztattam,
nem sejtettem, hogy belebukom,

Árkokat léptem, vissza sem néztem,
a fejem az álom csavarta el,
szórtam illatom nem tartva észben
magammal, hogyan számolok el

Utam mellett, ha keresztet láttam
elmentem mellette, vegye fel más,
vittem eleget, fáj már a vállam,
úgy hajolt rám, mint egy óriás.

Aztán a kegyelem nem volt elég,
többre és többre unszolt a vágyam,
felháborgattam a szívem rendjét,
világi tűzben térdig álltam.

Ha félek a víztől lángban égek,
hagyom a bűnt terjedni magamon,
s nem térek meg az Úr keresztjéhez
a lelkem magvát is eladom.

Istenem, segíts meglelni énem,
a csendest, a bölcsen hallgatagot,
a szívemet én majd kicserélem,
és bárányodat visszakapod.

A jó szelek

Köszöntő lelkészeimnek, 2012.07.01.


Az élet folyóján örvénylő hajón

ülünk mi, megfáradt emberek,

vitorlánk rúdját kormányozzátok

ti, igét susogó jó szelek.

Hogy karunk az evezőt húzni bírja

és álljuk a gonosz viharokat,

szavaitoknak szép erénye, 

mi lelketekből felszakadt.

Míg hajóink vészben ingadoztak,

árnyaink lassan nőni kezdtek,

húsz éve száll ránk egy alkonyat

és örülünk közös reggeleknek.

Az eltelt évek kikerekedtek,

találtok termést a bokrokon,

hűségesen gazdálkodva

az Úrtól kapott tallérokon.

A vetett magok jó földbe estek,

már termik az újabb magvakat,

és megöntöztétek élő vízzel

az elhalni látszó vadsarjakat.

Adjon az Úr, erőt, hitet,

imákat, buzgó zsoltárokat,

még ne jöjjön el a kis sziget,

hol kikötjük majd a csónakokat.

Szívetek maradjon tiszta, fehér,

vitorla rudakon vasalt vászon,

s e maroknyi sereg áldása legyen 

lámpásotok a pusztaságon.

A sűrű csendből

Látjátok? Sűrű csendbe süppedtem,

talán ilyen lehet a halál,

nem hiányoztam, s a ravatal mellett 

közületek már senki sem áll. 

Feleditek, hogy nekem is volt hangom,

mert helyettem zúgott borús harang,

mint üres dobozt hagytok a gangon,

nem siratjátok pajtástokat. 

Úgy tesztek látom, mint akik parázson

húst sütnek, s élnek fehér kenyéren,

boldog íze életté váljon,

étvágyat hozzá a csendem zenéljen. 

Az ember vér, izom és kanyargó ér, 

lélektől moccant amikor született,

most elnyelt a mély csend, bár daloltam én, 

az Úrhoz, ki magának felvértezett,

csak Ő hallotta, s én átöleltem, 

és tart, mint bűnbánó gyermeket.