Mint nedves ágra kucorgó madár
nyelvemre ült egy sóhaj,
repülne is,
maradna is,
de a lélegzet bent rekedt,
verejtékem hull vér helyett,
és fáj,
de elveszik tőlem a verseket.
Gyászt kattog falon az óra.
Hullik a szó a csempére,
mint gombából a spóra,
már senkinek nem terem.
Hozzám érnek szikés kezek,
egy utolsó sikoly a térben, s
a magtalan, lapos méhben
a csontom közt tág, de üres
lesz mindjárt,
kioperálják a szenvedélyem.
JÓZSEF ATTILA: (CSAK AZ OLVASSA...) Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret, mivel a semmiben hajóz s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz. 1937. máj. - jún.
El a műtőből, el a térből...
VálaszTörlésverd ki a szikét, abból a kézből!
Hisz tested, lelked csak Tiéd
ne hagyd, hogy szikár kéz vegye el ihletét!
Nagy ölelés.. Ildikó :)
Köszönöm a jó tanácsot:))Nem is hagyom magam bárkinek, hogy megcsonkítson.
VálaszTörlésNagy ölelés: Éva:)))