Méretre igazítás

Súlyos csend pihent a csempékkel kirakott helyiségben, amit csak néha ébresztett fel egy-egy felszálló sóhaj. Fent, a kék fényű lámpának ütközött, majd elszállt a résnyire nyitott ablakon át.
Egy harmincas éveiben járó asszony feküdt a szülőágyon. Látszólag egyedül volt, de mégis érezni lehetett, hogy a csendben ott lapul Valami, ami legalább annyira várja a Gyermek születését, mint a vajúdó anya. Nehéz volt a levegő, és nem csak a gyógyszerek illatától, hanem a megfoghatatlan, de mégis létező, illékony, változó Valami árasztott nyugtalan, édeskés szagot magából.
Az asszony körül hamarosan sürgölődés támadt, majd a Csecsemő hangja hasította ketté a levegőt és mint egy zenekarban szólót játszó hegedű, úgy töltötte be a termet a  legcsodálatosabb sírás, az első levegővétel.
Majd csend következett, mert a Gyermek már a pólya melegében pihente zaklatott, nehézkes útját.
A súlyos levegőben meghúzódott Valami, hirtelen simult bársonyos bőrére, bekúszva  a pólya védő burka alá ,egy parányi rést sem hagyva maga mögött.
Áttetsző, és mégis átláthatatlan volt. Kár volt ennyire sietnie, mert senki nem vett róla tudomást, csak a Csecsemő rózsaillata, halk szuszogása volt az, ami lekötötte az emberek figyelmét.
A Sors volt az a betolakodó, aki bizony zokon is vette, hogy senki nem törődik vele.
Biztosan ekkor határozta el, hogy amíg él  súlyos páncélként nehezedik rá.
Szorosan ölelte át a Testet megzabolázva azt, és irányítása alá vette.
Mielőtt a Gyermekből Felnőtt lett, a Sors addigra egészen elragadta, nem kímélte, vitte, és néha gonoszul hagyta sodródni.
Az emberek szeme lassan nyílik, de egyszer mindenkit elér a megvilágosodás, és úgy táncol a retinán, mint szentjánosbogár a fény körül. Ez a fény-tánc nem tetszett a Sorsnak. A látás csodájában való érzés, magával hozott egy másik emberi vágyat, a szabadság vágyát. Az Ember lelke szép lett, vágyakozó, teremtő, hódító.
A  Sors aggódott, mert kezdte elveszíteni uralmát a Test felett, ezért megharagudott a Lélekre és örök ellenségévé esküdte, aki ettől függetlenül szorgalmasan tette a dolgát, és vitte-vitte a Testet magával.
Törte az Emberrel az utat hegyre fel, völgybe le, és az Ember soha nem türelmetlenkedett, nem keresett magának bűnbakot. A legsötétebb erdőben, a legmélyebb árokban is egy célja volt, keresni a fényt.
Egyszer, amikor a Test fájdalmakról panaszkodott, mert nagyon szorította már a Sors, elvitte oda, ahol több felszabadult ember is élt. Itt kapott egy teljesen hétköznapi tárgyat, egy ollót, amivel megszabhatja a Sorsot, hogy az ne legyen olyan kényelmetlen. Ha a keménység ellen nem is tudott semmit tenni, a nagyobb dudorokat, benövéseket el lehetett azzal távolítani.
Körbevágta magát vigyázva, nehogy teljesen eltávolítsa a Sorsot, mert sorstalan igazán nem akart lenni.
A Test pedig jól érezte magát, kapott bőven friss levegőt, tudott mozogni. A Sors pedig egy idő után elfogadta ezt az állapotot, mert örömmel tapasztalta meg, hogy az Ember sokkal szívesebben veszi fel naponta magára.  A Lélek elégedetten szemlélte az átalakulást és az ollóra mindig odafigyelt, el ne veszítsék út közben. Az Ember pedig vásárolt egy köszörűt.