Elengedés

Mindig halkan jártál, nagyot sosem léptél, ne nyomja lábad a földet, s most mikor rád néz a fekete vénség, úgy érzed ez volt a könnyebb.
Csak elmenni innen, mintha nem is volnál, nem hagyni vissza semmit, és rád kiált a szomorú valóság, valamit hiányzik, mégis csak topogtál eddig!
Nem szárnyak tartottak, inkább a gondok, ők vitték életed súlyát, s még nem sütöd le szemed tüzét, mert  válladat gerendák nyomják.
Kemencét fűtött finom kezed, csupaszon szedted a háncsot, kenyeret akartál, dúsat és barnát, nem pedig foszlós kalácsot.
Négyszer vetetted be a lapátot, négyszer sült illatos cipó, tervezni velük terített asztalt, koldusnak víg dáridót.
Egyet a hazának, egyet az apának, egyet Istennek szántál, egy maradt volna még neked is, de ő már nem véled kántál.
Várják őt idegen asztalok, és búján csábító tömény halál, az ő szeméből elvetélt hited, mit akkor a tűzébe dobtál.