A múlt balladája

szegényes
sovány múlt
indult gyalogszerrel
versenyt nem futott a gyalogszederrel
tervezte lesz egy kert
rajta egy kis ház is
termése majd sok lesz
tarka szín kaláris
irigyeli tőle
majd a szivárvány is

gyomlálni csak a bánat keze tudja
tövére ha gaz nő
az indáit húzza
viszi töretlen
csont-kemény szárral
lépést tart mindig a világ dolgával
és ha majd egyszer gyökere elszakad
hajszálereiben a hír is elapad
csendesen pihen majd
öleli a semmit
nem emlékeznek rá
nem zaklat fel senkit

Tatjána szót kér

Hozzátok szólok, kik most rövid szoknyát hordtok,
és bokátok kivillanását nem lesi férfiszem.
Hozzátok is, kik lezser pólóba bújtok, férfiak!
Ma kirakat lett a test,
a szemérem, kár, de valahol elmaradt.
Felcsavarta kötelét az időkerék, s nevettek rajta,
és voltam bár gazdag, mégis szerény fajta.
Engem meg szorít a kötelék.
Én, csak neki adtam bájaim, csak neki járt a csók,
lehettek estek, vagy hangos dáridók,
eszemben mindig ő járt,
csendembe ő kopogtatott,
ha valaki rám nézett,
tudtam, vissza nem mosolyoghatok.
Mert lebilincselt a szerelem, a csak neki érzés,
a csak vele lenni, a csak hozzá bújni, a féltés.
Karjában érezni erőt, és tartást.
mellette hűen  fogadni kitartást.
Tán azt gondoljátok, akkor a női szív megfagyott,
és nem dobbant nagyot,
ha láttuk jönni a férfit,
a szerelmet diktáló karnagyot?
Tévedéstek megbocsájtható, de ne nevessétek ki a szépet,
a szerelem nekünk szenvedély volt,
nem csupán elítélt, tűzre szánt vétek.
Imádni nőt jobban lehetne tán, mint akkor tette vélem,
önző lelkemben itt lakik, mert mindenét magamnak kértem,
kinek egy kézsimogatása többet rejtett,
mint ma a rózsaszín, vattacukor felleg,
mit szemed elé von, hogy ne láss, a szerelmed.
Kellett-e több, mint az, hogy tudtam, éjjel és nappal sem telhet,
hogy ne olvadjon lelkünk egybe, hogy egymásban vigaszt lelhet.
Nem voltak ugyan mobilok,
de voltak papírra írt, illatos verssorok.
Bár, csak egyszer is éreznétek,
bár csak egyszer is megtudnátok!
Akkor becsülnétek azt, mit érzek,
gyertyafény mellett, mint italtól részeg,
a tollam hegyére titokban leheltem,
álomba röpít  a szerelmem...,
és vigyen titeket is, fel a magas égbe,
s mint angyalok súgjátok...
Boldog vagyok...talán megéritek,
talán megtudjátok.

Barna bogár

Most puha és meleg párás az élet,
mintha csókot lehelne homlokomra,
visz, nem árkot rejt az út,
hagyom a régit, a szomorút,
s mint tüzes kályhára gondolok szép napomra,
mikor beléptél ebbe,
a fogyóhold arcú csendbe,
és pálcává raktad össze a szilánkokat,
hogy varázsolhassak magamból,
a barna bogárnak elbújni, virágokat.

Az eltűnt i betű

Majd mi megmutatjuk. Mi, bort prédikálni szültünk. A bor neve: Igazság. Így akartuk, amikor világra hoztuk a gyermeket, és benne a vágyainkat. Hittük, ő fogja beteljesíteni a mi jövőnket.
Mi, elbaltáztuk, de majd ő!
Gondoltuk ezt, akkor, ott a szülőágyon, ám a folyamat nem ott kezdődött. Ehhez sokkal előbb elkezdtük már képünkre faragni.
Még meg sem született, amikor már megterveztük a jövőjét, mintha a tulajdonunk lenne, mi meg istenek lennénk és tudnánk befolyásolni a sorsát.
A mi gyermekünk igaz lesz, döntöttük el, és kihúztuk magunkat büszkén, mert kire is fog majd dicsőséget hozni, ha nem a szüleire.
Stratégiát dolgoztunk ki. Az anyja fogja nevelni a szép dolgokra, az apja meg majd szelektál, hogy mit, mikor kell megtanulnia.
Pedagógia-pszichológia.
Árgus szemekkel figyeltük az érést, mikor is kaphat már egy-egy kiskanálnyi tudást a finom és ízletes Igazságot. Mindent megmagyaráztunk, ha értette ha nem. Türelemmel, nyugodt hangon, mert kicsi volt ugyan, de minden érdekelte. Fogdosott, szerelt, kérdezett a szemével.
Sajnálattal néztük azokat a szülőket, akik ostobaságokkal traktálták gyermekeiket, és elhitették velük, hogy mindent meg fognak kapni az életben. Mi, tudtunk nemet mondani.
Nem is volt semmi baj, amíg gőgicsélt, vagy csak a szavak elejét mondta ki, de amikor elsajátította az anyanyelvet, komoly problémák merültek fel.
Talán három éves lehetett, amikor azt vettük észre, hogy beszédével együtt megjelentek bizonyos kritikus megjegyzések, és ezek minket, főleg társaságban kellemetlenül érintettek. Apróságok voltak ezek, és akkor semmi jelentőséget nem tulajdonítottunk a szavaknak. Még nevettünk is rajtuk, egy "de édes" jelző kíséretében visszahallva,  milyen nagy feje van a Józsinak, vagy az Emma milyen csámpás.
A problémát jobb megelőzni, és mielőtt nagyobb baj keveredne a tiszta bor miatt, összedugtuk a fejünket, és elhatároztuk csökkentjük a mennyiségét, a hiányzó részt pedig vízzel pótoljuk.
A gyermek, eleinte kicsit fanyalogva fogadta, az új helyzetet nem értette, de hallgattunk bölcsen, így nem volt oka megkérdőjelezni a történteket.
Növekedett, és benne az igazság meg lassan raktározódni kezdett.
Iskolás korában ugyan még osztályfőnökit kapott, mert kétségbe vonta a tanár döntését, de már nem volt olyan nyakas, még bocsánatot is kért, de az intő nem vetett jó fényt a jövőre.
Újabb elhatározás született. Tehát, előbb csak felvizeztük a bort, a tapasztalatok miatt viszont úgy terveztük, majd lassan-lassan kihagyjuk a keverékből, a címkéről pedig lekapartuk az I betűt. Elképzelésem szerint, olyan lehet ez, mint amikor elválasztjuk a gyermeket a cumisüvegtől, és közben leszokik a tejről is. De meg kellett tennünk!?

lehet...

lehet ülni a sötét szobában
elbújva a világ elől
lehet sírni nagy titokban
de a szivárvány ettől nem jön elő
az ablakot is be lehet zárni
ne jöjjön fény
ne legyen meleg
lehet magadba fojtani is
a beszennyezett emlékeket
a tükröt letakarod
magad fölött ülöd a gyászt
s mint menthetetlen
merülsz
zuhansz
némaságod leigáz
és elveszejted önmagad
kívülre zártad az ajtód előtt
kopogtató jó sorsodat

Értékmegőrző

Tollam régen mártottam tintába
papírom sincs,
csak a falak, vigyorognak
kihívó háttal,
és karcolok rájuk rovásokat.

Te is ezt teszed, és nézed
a sok kusza firka nászát,
egy kerítést írtak a fal hátára
a dülöngő,
vékonyka pálcák.

Ahogy az apró vesszők gyűlnek,
úgy fogynak el a bírt napok,
kíméletlen és észrevétlen
lesznek a mából
tegnapok.

Mintha múltunk rabjai lennénk,
és a rácsok mögött az évek,
de a visszapillantás után,
senkivel el nem cseréled,
a tiéd, és meg kell hogy védjed.

A csillagos homlokok
ránc mögé bújtak,
barázdát szántott rájuk az év,
az emlékeket, lám elcsomagoltuk,
és őrzi az elme, mint kincset a széf.

Gyermekhang

Egy gettóban talált gyermekvers 1941-ből

"Holnaptól leszek szomorú, holnaptól!
De ma örülni fogok!
Mire jó szomorúnak lenni, mire jó?
Miért fúj a gonosz szél?
Miért kell keseregnem ma a holnap miatt?
Talán a holnap világos, a holnap jó, talán holnap sütni fog a nap
és nem lesz okom a szomorúságra.
Holnaptól leszek szomorú, holnaptól, de ma,
ma örülni fogok, és minden keserű napnak azt fogom mondani,
holnaptól leszek szomorú, ma nem!" 

 

 

 

Két éve van annak, hogy ezt a verset kaptam elolvasásra, mégpedig olyan alkalomból, amikor éppen az önsajnálatom vonta el a figyelmemet. Csak arra tudtam gondolni milyen rettenetes ez az élet, mennyi rosszat rejteget, és mennyit kell harcolni, közben szenvedni a túlélésért.
Arra a következtetésre jutottam, talán szebb a halál, vagy ha nem is szebb, de igazságosabb az életnél, mert az élet nem egyformán osztja a javakat.
A halál viszont mindenki számára ugyanazt kínálja. Jó, lehet nem a szép a helyes fogalom, inkább hasznos, könnyű.
Igen, könnyebb az embernek meghalnia, mint cipelnie a málhát a hátán.
Amikor elolvastam, előbb mélységesen megdöbbentem, majd átjárt valami különös érzés, olyan szégyen féle, amit az egészséges, folyton panaszkodó emberek szoktak érezni, ha beteg emberek életkedvét tapasztalják.
A vers keletkezésének körülményeire a szerzőtől kapunk igen bőséges információt, ami a gettó. Az a hely, ahová, aki bekerült nem igen láthatta meg többé a szögesdrót túloldalát. Olyan hely, ahol élő holtak járkáltak, majd eltűntek nyomtalanul, ahol úgy gondolom, joguk volt szenvedni az embereknek.
Ő, aki ezt a verset írta látta ezt, és lehet már nem is voltak hozzátartozói. Talán éppen akkor hurcolták el édesanyja mellől. Talán senkit nem ismert, talán meggyalázták már rég.
Nem tudom miért, de én kislánynak képzelem el a szerzőt.
Látom magam előtt szürke vászonruhában, ahogy ül a barakk előtt egy kövön. Fekete haja két copfba befonva oldalt, és nagy, barna, gondolkodó szemekkel keresi az összefüggéseket. Tizenévesnek gondolom, aki még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Értelmiségi családból származik, jól nevelték, tele van érzelmekkel, és szépek a gondolatai.
Biztosan a kézírás nyomaiból feltételezték a vers megtalálói, hogy fiatalka volt még.
Ez a gyermek, aki ezt a pár sort lejegyezte, a felnőtteket megszégyenítő optimizmusával, angyalian kedves hangjával, megmutatja, hogy mindig van remény.
A reményt várni bátorság dolga. Hányan legyintünk lemondóan, hogy úgysem teljesül a vágyunk, és még annyit sem teszünk annak érdekében, hogy sikerüljön, hogy kimondjuk hangosan mit is akarunk tulajdonképpen.
 Komoly filozófiai töprengés van a versben, amiből kiderül, csak a ma számít. Ami volt elmúlt, a múlt csak a föld, amibe elvethetjük a jövő magját, de a talajt öntözni, a földet gondozni ma kell. Akkor is, ha egy kicsit nehezebb hozzájutni az éltető vízhez, akkor is, ha küzdeni kell azért, hogy tápanyaghoz jussunk.
Az a holnap, amiről ő beszél, lehetne valamennyiünknek egy életre szóló fogadalom, amit, ha be tudnánk tartani, akkor eltűnne a szomorúság a szívünkből, és lassan a földről is.
Gyakran eszembe jutnak ezek a sorok, ha valamiért lehangolt vagyok, vagy éppen nehézségeim vannak, és minden alkalommal pironkodok, hogy én, aki annak a kínnak a súlyáról csak olvashattam, nehéznek tartom a sorsomat. Ha ez a nehéz, mit tettem volna akkor, ott?
Holnaptól. Minden nap ezt mondogatom, és talán rám is rám ragad ennek a zsidó gyermeknek a hite a jövőben. Változnia kell valaminek. Ha ma nem leszünk letörtek, nem adjuk át magunkat a csüggedésnek, a fájdalomnak, hanem bizakodva hívjuk a boldogságot, meg kell érkeznie.
Az a tény, hogy találták a verset, és nem ő maga mutatta meg a háború végén ismerőseinek nem jelenti azt, hogy nem élte túl a legborzalmasabb éveket.
Talán csak elveszítette.Talán éppen odaadta valakinek, akinek ezekre a vigasztaló sorokra volt szüksége. Talán számára is megérkezett a boldogság. Talán nem hiába írta le. Ilyen szép reménnyel írni, abban a helyzetben megfogalmazni a jövőt, igazán illő lenne, hogy beteljesüljön.
Remélem így lett...

A lejtő

Talán kivétel nélkül valamennyien szeretjük a hegyeket. Nézzük az óriásokat, és vágyat érzünk, hogy feljussunk a tetejükre. Ha fent van az ember, sokkal nagyobbnak érzi magát, és azt szoktuk mondani, közelebb vagyunk Istenhez.
Általában egymástól függetlenül mászunk fel, más,-más okból, de ott összejárunk, beszélgetünk, barátkozunk, és közben véleményt ütköztetünk. Ezzel a szép szóval fejezzük ki manapság a vitatkozást, ami szinte elkerülhetetlen, ha emberek nyíltan vállalják elveiket.
 A véleménycsere azért történhet meg, mert bár szép feladat feljutni, de onnan ha letekintünk, nem mindig gyönyörködhetünk a látottakban. Kinek mi a fontos, kinek mi szúr szemet azt emeli ki, és vagy örömmel, vagy megbotránkozva szemléli, mi történik lent.
Egészen másként ítélünk meg dolgokat, mint a földről. Még azt is láthatjuk, ahogy az elvek, a gondolatok tetteket szülnek, azok pedig alakítják formálják a mindennapi életet.
Néhányan, hogy ne kelljen színt vallaniuk kijelentik, persze meggondolatlanul, hogy "én nem politizálok", holott, maga az élet a politika, hiszen annyira beszőtte a világot, hogy akarva-akaratlanul is foglalkoznunk kell vele.
Nagyapáink még mondhattak ilyet, mert számukra a család fenntartása volt az első, és legfontosabb feladat, amit úgy végezhettek, hogy nem kellett naponta figyelni a gazdasági helyzet alakulását. Maguknak termeltek, ezt így nagy haszonnal tették, mert éltek.
A politikán belül, a másik nagy vitatéma általában a vallás, a hit.
Sokan a keresztény vallás ellenségei, és bennem azonnal azt a kérdést fogalmazza meg, hogy mi lett volna, ha nem István király kerül trónra, ha nem tudja legyőzni Koppányt, vajon most hogyan is élnénk?
A mai társadalmat kitevő egyedeket nézve, és egyes életfilozófiákat tekintve, már nem is állunk ettől nagyon messze. Még meg sem kell erőltetnem a fantáziámat, elég csak a Híradót, és persze a reklámot megnéznem, és máris láthatom a múltba ágyazott jövőt.
Az erkölcs, mint érték lassan elveszti értelmét. A szabadság, amit az ember kapott, mint saját jogot arra, hogy megválaszthassuk hitünket, átment szabadosságba.
Istenben hinni már nem divat. Ósdi, és elcsépelt felfogásnak tartják, mert könnyebb hinni a varázspálcákban, a szerencsehozó elefántokban, a lottóban, mert azokat meg lehet fogni, láthatjuk, tapinthatjuk, meg is csókolhatjuk őket, ezzel is jelezve mennyire fontosak nekünk.
Van többnejűség, csak másképpen hívjuk. Vannak nomádok is, akik külföldre vándorolnak, vagy egyik országrészből a másikba, de lábat nem vetnek sehol. Láthatunk harcoskedvű fiatalokat, akik nem kímélve senkit, és semmit támadnak, majd győznek a gyengébb felett.
Van hatalomvágy, nem nézzük alkalmasak vagyunk-e valamire, mert a pénz beszél. Boldogan csilingel a zsebekben, vagy öntelten ropog a borítékokban.
Néha az ember nem a keresztényi magatartás, szellemiség követője. A hálát is anyagiakkal fejezzük ki, megvásárolható az egészség, a vezetői állás.
Az ember, mint a legfontosabb egyetlen, megismételhetetlen érték elveszett. Csak az számít mit, és hogyan termel. Nincsenek már kiemelések, érdemek, jutalmak. Mindenki pótolható, ha gyengébb az utód az sem baj, csak olcsó legyen.
Nem akarunk valakit megtartani, feljebb juttatni, mert letett valamit az asztalra. Talán veszélyt jelent?
Nincs biztonság, nincs fegyelem, nincs morál, nincs tisztesség.
Ami van, még útkeresésnek sem mondható, mert az utakat már benőtte a kilátástalanságból ültetett erdő.
Ezek, vagy hasonló témájú beszélgetések zajlanak manapság buszon, parkban, munkahelyen, a hegyen. Gyermekeink pedig közben, nőnek, növekednek, és a lejtő nagyon veszélyes...

Az egészért

Igen, felébredtem. Mondanám ha jönnél
egy fél órával hamarabb,
az asztalra egy pohár vizet tennél
s mellé a megmosott kanalat.
Megkérdeznéd, bevettem-e
aznapra kirakott gyógyszerem,
imádkoztam-e, hogy elkerüljön
az alázat arcú félelem.
Mosolyognál is, és párnámat
felráznád legyen laza,
hogy álmom ha lesz majd
ne legyen kemény,
mint tegnap éjszaka.

Csak később lesz a
félórás vizit, kitérő értem
a gyakorlott, rutinos szokás,
hogy ne verjen ki a hiányodtól
a bent rekedt magányos láz,
hisz száz dolgod után lettem én,
a százegyedik,
az üres tenyér.

Hogy teher, nyűg vagyok,
mint minden mi kér,
és adni meg már képtelen,
mert nincs hozzá tér,
és nincs hozzá hely,
csak semmi van,
csak űr terem,
és az idő majd elmos csendesen...

Ki fogja meg a szelet?

Pár hete kerget a semmi
és futok, mint sivatag homokján
ördögszekér,
loholás közben már nem tudom,
megállásom nálad mit ér.
Sok napok kérdése, sok éj elhalása,
aggódás kínoz, s a félelem,
lesz-e aki a szelet megfogja
vagy gurít tovább fénytelen?
A szél táltos, citál és kotor
mindent mi nem vet gyökeret,
és lábam elé valahonnan,
görget még nem látott köveket.
Mattul az idő, keveset ad,
kicsi a markom is,
mert egyik kezemben gyermekkezek,
másikban nehéz kavics.
Mert mindent felveszek, nem rúgom el,
ki tudja miben a varázs,
hogy majd a semmit mi veszi rá,
hogy nyújtson egy átváltozást.

S legyen belőle valami...

Kihűlve

Az összegyűrt vörös lepedőn
utolsót pattan egy cérna,
és futni kezd a hangulat,
de a sötét luk az megmarad,
tátong az üres céda,
s a foltok fekete záloga,
a szerelemnek nincs nyoma,
csak a rojt rikít a széleken,
mint fagyott földön tél hava.

Átértékelés

Milyen fura vagy így. Már messziről látszik, hogy nem találod a helyed. Úgy forogsz, mint egy ledöntött szálmalom lapátja. Látszólag hasztalanul, ám ha jobban szemügyre veszlek azt látom mégsem, hiszen a bátor bogarak ott ülnek a kósza szélben is a faragott hajtókarokon.
Máris javítom iménti állításomat, miszerint hasztalan lennél.
Nem vagy az, mint ahogy a kidöntött fák sem azok, mert olyan tenni akarás van bennetek, hogy még így is keresitek az élet értelmét.
Mások azt mondják szegény fák. De ti ezt nem szeretitek. Hogyan lenne szegény az, akiknek gombák nőnek a gyökerein, akiken nagyon kényelmesen lehet ülni.
Lehajoltatok az emberhez, hogy elérje a koronátokat. Ezért köszönet jár.
Emlékműveket kellene állítani mellétek, vagy valami figyelemfelkeltő táblát, hogy jól megnézhessenek titeket az emberek. Közöttük én is.
Jó, hogy erre vitt az utam. Most, hogy megláttam a halottnak hitt fákat, és téged, te, elhasználódott malom, mindjárt bátrabb lettem.
Ha őröltél is, de nem felőrlődtél.
Csak a dolgodat végezted, és ezért nem jár becsületrend, viszont azért, hogy még akkor is munkálkodsz, amikor elfelejtettek, bizony már jár valami.
Hogy nem ezért teszed? Tudom, csak szeretsz adni, mert ettől vagy boldog.
Azt mondod nyikorogsz? Valakinek zene a hangod.
Azt mondod korhadsz? Van, aki szorgos ács.
Azt mondod rozsdásak a szegeid? Nekem van smirglim.
Megdörzsölöm a szegeidet, és csillognak, mintha újak lennének.
Csak ringasd a kis bogarakat.

Mint a kiscsikók...

Neked talán átlagos reggel,
ősz eleji és hidegebb,
a nap is elindult eggyel több kört írni,
nekem meg mégis színesebb.
Akkor is, ha szürkének látod,
ha előtted borong az égi tükör,
ha az eső lábát meg is veti,
ez a vasárnap tündököl.
A fejemben zsongó szóáradat,
mikor egyszerre szólnak harangok,
egyikük mély, mély másikuk magas
és áradnak ki a dallamok.
Szólnak a múlt hangján szép diákévet,
megfogant első szerelmeket,
tanárhoz kötődő szálakat,
és sír az öröm, mert alig reméltük
a hernyókból kibontott szárnyakat.
Megtettük, ami megvolt írva
számunkra a mesében,
csodáinkat is megszültük,
s mint kiscsikók, kacagva
megmártóztunk
a falakról mosolygó emlékben.

Sóhaj a világra

Ha megszólal nehéz elhallgattatni. Biztosan kell hozzá valamilyen képesség, vagy csak adottság, hogy egyáltalán meghalljuk, ám ha megtesszük, és figyelünk befelé nem fogja hagyni magát.
Mondja, és mondja a magáét. Csinálhatsz bármit. Olyan makacsul forr a gondolatodban, mint a láva. Nincs az az erő, ami képes megküzdeni vele.
Az igaz, főként a csendet kedveli, de akiben benne van, az képes olyan szinten befordulni önmaga világába, hogy csak vele lép kohézióra.
Megszűnik a külvilág zaja, színei, mert a belső kép átváltoztatja az elmét, csendet teremt még a legforgalmasabb utcán is előkészítve a gondolatok befogadását.
Csak azt látod, hogy az emberek tátognak, céltalanul jönnek-mennek, ők meg azt hiszeik rólad, hogy kikapcsoltál, pedig éppen hogy aktív vagy, mert a belső világodban babrálsz valamivel.
Nem fájdalmas, csak feszít. Kellemesen, izgalmasan tölt fel az érzés, szíved kalapál, szemeid általában egy pontra fókuszálnak, mintha a sarokból olvasnád, amit írsz, holott valójában a füledbe súgja valaki a hangokat.
Érdekes, hogy azt hiszed erre mindenki képes, mert belsőképe mindenkinek kellene, hogy legyen, ismerni viszont csak magadat ismered.
Tolakodnak is elő a szavak, és olyan fegyelmezetten, hogy magad is meglepődsz rajtuk.
Anyanyelveden, magyarul, de néha felvesznek valamiféle különös tartást, vagy kicsit csámpásak, meg-megbotlanak, összekapcsolódnak, de van tartalmuk, értelmesek és ezt szereted bennük. Hol halványabbak, hol erőteljesebbek, és már olyan, mintha vásznat festenél. Ezek a te színeid. Nincs bennük logika, törvény, ellenben szabad, és független mindenki mástól, és mégis így kerülhetsz közel másokhoz.
Nem matematikai feladványra készülsz, nem is materialista törvények uralnak, miszerint a rend a lelke mindennek. Minden relatív, ez a te törvényed.
Nagy, mélyről felszakadó sóhaj közben születik vers is, ami élni akar. Egy darabka belőled. Legyen gyémánt, vagy kavics, megmutattál valami egyedit. Ilyen vagy.
Igen, a szüléshez hasonló.
A gyermek is, ha megszületik, a legfontosabb, hogy sírjon. Akkor már él, legyen az csak csak halk nyöszörgő, szakadozó sírás, vagy felszakadó segélykiáltás. Itt vagyok, és halljátok meg a hangom! Élek! Te hoztál világra, felelős vagy értem.
Szerencsére nem a múlt Spártájában élünk. Nem az számít, hogy milyen éles a hangja, az számít, hogy van. Lehet kopasz, lehet ráncos és vörös a bőre, alacsonyabb a súlya az átlagnál, netán inkubátorban tartják, sőt be is sárgulhat születés után, esetleg nem fogadja el az emlőt. Ha születésétől fogyatékos, de akkor is a tiéd.

Elengedés

Mindig halkan jártál, nagyot sosem léptél, ne nyomja lábad a földet, s most mikor rád néz a fekete vénség, úgy érzed ez volt a könnyebb.
Csak elmenni innen, mintha nem is volnál, nem hagyni vissza semmit, és rád kiált a szomorú valóság, valamit hiányzik, mégis csak topogtál eddig!
Nem szárnyak tartottak, inkább a gondok, ők vitték életed súlyát, s még nem sütöd le szemed tüzét, mert  válladat gerendák nyomják.
Kemencét fűtött finom kezed, csupaszon szedted a háncsot, kenyeret akartál, dúsat és barnát, nem pedig foszlós kalácsot.
Négyszer vetetted be a lapátot, négyszer sült illatos cipó, tervezni velük terített asztalt, koldusnak víg dáridót.
Egyet a hazának, egyet az apának, egyet Istennek szántál, egy maradt volna még neked is, de ő már nem véled kántál.
Várják őt idegen asztalok, és búján csábító tömény halál, az ő szeméből elvetélt hited, mit akkor a tűzébe dobtál.

Megtartanálak

Az éj az én őrzőm,
szeme rám világít,
háztetők ormán rest macska ül,
poros kabátban tücsök citerázik,
és ujjong a szívem, mert nem menekül
a fekete csend, kit megkívántam,
nálam maradt, s most hegedül.

Hegedül édes, korallszín éneket,
élénkül bennem tőle a tenger,
kishajón ringok, vitorlám feszül,
a padlózatomra, mint kő hengerül,
gurul előre,
majd vissza hátra,
csókot nyom hajóm oldalára,
és nekem mulat csak egyedül.

Nekem a vers...

Nekem a vers fonta magányos vásznamra a rojtot,
szavaitok rá színeket szültek,
s ti ezt éreztétek,
ám a feketék engem agyongyötörtek,
s ujjaim tőlük begörcsöltek.

Szakadásaimra sem raktatok foltot.
Pedig ha a tűbe cérnát fűznétek
és varrnátok,
nem csak szúrnátok,
a foltnak is lenne egy gyönyöre.

Ha vásznamon kesztyűben dolgoznátok
és óvatosan öltenétek szabályosságot
hiányt fedeznének,
melegebb takarót szabnátok
a kihűlő, foszló reménységnek.

Mindig tanulunk

Valamit mégis megtanultam
a hallgatók mindig a jók,
így tesznek alánk lovat
a némán képmutatók.
De sebaj
a beszéd meg hűti az agyat,
ha az forr, vagy lázad,
és emiatt nem tudom,
hogyan kell tartani
a számat.

Mert égni kell...

Ha fáradt a test és hamu a lélek,
ki visz előre?
Mi visz tovább?
Emberség nincs, elhal a kímélet,
de rőzsét cipelve topog a láb.

Magunkat égetnénk el a máglyán,
várva a tűz tisztító hatalmát,
s ha nem lesz ki dobjon
gallyat a parázsba,
vállaljuk lángunk hős-halálát.

Égtünk, s fényünkkel ím alig játszunk,
fekete üszökké lett a zsarátnok,
árokba a téglák közé rakva,
távolról nézve már nem látszunk,
és elkerült messze a tűz csiholó pártnok,

Kis hamu ül, kevés szikra pattog,
kis meleg mellé már jön is a szél,
nagy vihar támad, s fuvallat tombol,
és tűzbehalókat
az égig kísér.

Bábjáték

Képzeljünk el hatalmas színpadot, ahol két művész készül bábozásra. A darab címe, nem más, mint az Élet.
Vagy még sem? Hiszen igény az van rá.
A játékhoz előbb szereplőkre, illetve bábokra van szükség.
A művészek kísérleteket tesznek megalkotásukra, gondosan megtervezik, szabják varrják őket, és miután elkészültek próbának vetik alá.
Van amelyik megfelel a saját képzeletük szerintinek, van amelyik igencsak ellentétesen mozog.
Az egyik művész neve, az Építő, a másiké a Romboló.
Az Építő színháza, általában pozitív kicsengésű, valamilyen minőséget hordozó, nem önző, hanem pontosan egy olyan csoportot jelöl, ahol az egyén az érdekeit a köz javára alakítja, formálja. Olyan céllal játszanak, ahol valamilyen egyazon elv alapján képesek együttműködni a bábok.
Ha a bábok között kialakul egy bizonyos érdekharc, borul a terv, és már nem az egység, hanem az egyéni érzelmek dominálnak.
Ennek értelmében azt kell mondanunk, hogy ez a másik csoport színházára jellemző, ahol a Romboló készül előadásra, és csak az egyén, jelen esetben ő maga a lényeg.
Ennek érdekében úgy formálja a kis csoportot, hogy azok az ő célját képviseljék. 
Gondos munkával neki is bábok készítése a faladat. Erre már fel lehet kérni a segédeket is, hiszen a valamit, valamiért elv igen jól működik. A bábok előállítása olcsó, nem kellenek színes anyagok, elég a zsákvászon, egy sablon, és futószalag. Kis cérnák lógnak a bábokból, aminek segítségével mozgathatóak. Nem igazán tükröznek érzelmeket, ha mégis akkor azok eléggé felszínesek, esetleg erőltetettek, és ami feltűnő, hogy szemük az nincs, szájuk cipzáras, talán energiabevitelre használhatják.
Ha a cérna elszakad, akkor annak a bábnak már a süllyesztőben a helye, de ez nem baj, mert folyamatosan készülnek az újabbak.
Ellentétben az Építő színházában készült bábokkal, ahol bizony igényes, színes, és finoman elvarrt bábokat készítenek, és nem futószalagon, hanem gondos kezek illesztik össze a darabkákat egésszé.
A munka hosszadalmas, éveket is igénybe vehet egy-egy karakter megformálása. Érthető talán, hogy kevesebb készül belőlük, viszont minőségi darabok, ezért értékük felbecsülhetetlen.
Mindig az adott körülményekhez finomítják a már meglévőket, még gerinc is kerül beléjük. Fejük nem szalmával van megtömve, hanem valamilyen plasztik anyaggal, ezért aztán, nem lógnak madzagok a bábok fejéből, saját gondolatokkal rendelkeznek, és aszerint alakítják a megtervezett darabot.
Arcukon a felrajzolt emocionális jelek kitűnően ábrázolják érzelmeiket, és ezáltal egyértelművé teszik a báb kijelölt  szerepét.
A külső hatások elől nem lehet elrejteni őket, és némelyik kísértésbe esik. Ezek a selejtek, akik az érvényesülés, a könyöklés, a mások érdekeinek figyelmen kívül hagyása miatt bomlasztani kezdik az egységet. Őket kiveti magából a kiforrott mag.
A társulat egyenrangú, egyenjogú, egy céllal működő, mindenkire egyformán érvényes szabályokkal élő csoport, ahol a demokratikus körülmények között megválasztott művész jó példával jár elől.
Természetesen mindkét művész a sikerre, a minél nagyobb népszerűségre törekszik.
Az Építő, bár saját koreográfia szerint halad, igen spontán is, mert a kreatív bábok előnyt kovácsolnak minden kiaknázatlan lehetőségből. Szabad kezet kapnak.
A Romboló terve pedig éppen erre épül, és csak az a cél vezérli, hogy maga alá igázza ezt a társulást is. Szeretné megszerezni, akár megvenni is őket, és szorosan a markában tartani mindenkit, mint ahogy ezt már nagyon megszokta uralkodása alatt.
Erre minden lehetőséget megragad, hatalmas tömegeket mozgat meg, mivel neki a sablonból, klónokat kifejlesztve, van erre bőven kapacitása.
Ha sikeresen ügyködik, világi dolgokra is képes hatni, és felbomlanak családi kötelékek, barátságok, munkahelyi közösségek.
Eltűnik a "mitudat", és csak az ő személye körül kialakult kultusz dominál.
Mint általában a gondolkodó embereknél, itt is minden a fejekben dől el, és szabadon megválasztható, hogy ki hová, és meddig akar tartozni.