Ismét anyámhoz

Szomorú szemű a kesergő nyárvég

az augusztus soha nem lesz már vidám,

ez a hónap kirabolt engem,

a kezeim közül tépett ki, anyám.

Oktalanságomra nem jön a béke,

nem néztem be a házad végébe,

hol a hunyorgó szemű fájdalmak vártak,

s házadra éhes keselyük szálltak.

Csak utánad néztem, és emléke reszket,

annak a nyárvégre elfáradt augusztus estnek.

Pótolni hiányod nem tudja semmi,

lelkemben feketén maradt a folt,

és nem tudom hol kell tisztítót venni,

talán a mennyben van az a bolt.

A felhők mögé utánad nézek,

éjjel is keresem csillagodat,

üres vagyok, mint kirabolt fészek,

megkívántam az illatodat.

Magamnak

magamnak írok

megsebzett magamnak

őszbecsavart kendős

lenkalász hajamnak

szívemet nyugtatom 

halkan kalapáljon

mint üllőről a vas 

el ne csordogáljon

arcomon a tűz 

szégyen pírt ne vegyen

félszárnyú madaram

gyöngyruhában legyen

akkor is ha csak én

borzolgatom tollát

tintaszemű versek

keltik a motollát

kezemhez is írok

igyekezetének

görcsbe csavart ujjal

betűt a zenéhez

életről halálról

szendergő békéről

szerelempaplanos

ringató bölcsőmről

Elindítva...

Elindítva a világ peremének,

ha puha szó érint túlcsordulok

és lefolyok oldalán e cserépedénynek

lent eltaposnak vagy szétáradok.

Bús kalapácsok kopognak bennem,

itt voltam köztük és szolgáltam telemig,

egynek sem kellettem magam vergődöm

a kőfallal körbezárt hangtalan veremig.

Félszárnyú madarim röppennek messze,

gelebem melegén cipeltem őket,

hiányzó tollukat tintába mártottam,

csúfoljatok csak szókereplőnek.

Legyen bár hideg kopár a telem,

a hó majd elfedi lábnyomom,

hiába üldöznek ordas kutyákkal

a tavaszi földből is felszáll dalom.

Ott leszek a rojtos levelekben,

ágdudorok apró kelevényén,

sárga foltként ringatom magam

az éjjeli égbolt fekete mellényén.

Szívre szív

Írószobám ablaka

ég és föld között nyitva áll,

nekem terem az almafa,

nekem perceg a kis bogár,

nekem nyílnak a borvirágok,

szőlőérés idején,

mikor furcsán vígak a lányok

ha mustot présel a legény.

Döngicsélnek egymás mellett,

szívre szívet játszanak,

mámorban jön el a hajnal,

s egy nedves csókot a fákra ad,

ölel a fény és úgy találom,

hogy már mindig így marad.

Még nem hűlt ki

Éjjel lépek a csikorgó útra,

mint fekete sípoló vonat,

megkeresem a vadonban is

a nekem épített siratófalat.

A fák fekete csipkéjén

áttetszőn simít a Hold,

gyászos és hideg az éj

mint ravatalon a holt.

Még nem hűlt ki bennem az érzés,

még fény vagyok, egyenes lézer,

rád sütöm szemem, érzed-e,

még nem vette vérem a kényszer,

hogy koldulni kell a béremért,

szenvedni vad szerelemért,

mert éjjel kell lopva elzakatolnom

siratófalamhoz kegyelemért.

Mi vagyok

Várd a friss szellőt, száll a jutalom,

megérdemelten kísérjen utadon,

kemény munkát végzett a lelked,

hiszem örökre kiérdemelted.

A kitartás gyümölcse drága étek,

elpazarolnom az ínségben vétek,

de az éhes torok telhetetlen

újabb falatokra vágyik,

szédelegve keringőzöm

az asztalodhoz, és egy kérdés

ajkaimból a sötétben kiviláglik.

Tudod-e vajon mi vagyok?

Tűz, víz, kő vagy homok,

kit forró aszályos küzdelmében

elkerülnek a rokonok.

S én konok vagyok a teremtésben,

magamra ártalmas nagyon konok.

Zsengém (az új fáról)

A zaklatás és a nyugalom 

párbajoztak értem,

és zászlót bontott az unalom,

egyiket sem kértem.

Vontatott harcot dúltak

a vége láthatatlan,

s a megtiport csend úgy tárult ki,

mint kiürült lélekkatlan.

Sodor a szél a harcmezőn

a zászlómra villám csattan,

elégeti, megperzseli,

nincs mi megoldhatatlan.

Ki poklot jár és mennybe ér,

türelme kő, szava kenyér,

nem múlhat el a zaklatott

unalom harcmezején.

Mint viruló folt

Sírásra áll a felhők kék szeme
és engem is bús dalra hangolnak,
nehezen karcol a tollam hegye,
nyoma veszett a tintatartónak.

Értelme nincs írni a sorokat,
magamban magammal beszélgetés,
keresem vissza a régi nyomokat,
belém vág a döbbent felismerés.

Ugyanaz nem lesz nekem a hajnal,
nem cicomázza fel szűz perceim,
telefonbúgások édes robajjal
nem borítják le a csendhegyeim.

Rózsa-pír fut halovány arcomra,
álomba csal egy csevegő patak,
indulót kürtöl a szél harsona
és lemaradnak a bánat hadak.

Hívnak a játékos csillaghullások,
a fénykeringőket táncoló hold,
ablakom függönyén finom hullámok,
alattuk vagyok, mint viruló folt.

Letrai Akos-Zsedenyi Adrienn - Valahol

A szegénynél is szegényebben

Ez a nyár beteg, nagyon lefogyott,
mint szakadt ruhában kéregető koldus,
ki zenélt, zenélt, de zsoldot nem kapott,
a szívében szaggatva lüktet a pulzus.

Az emlékek festménye fehér maradt,
nincsenek meghitt sétáló percek,
felhőnézések, vonatvárások,
nélkülem varázsolt augusztus herceg.

A nyár színeiből nem hiányoztam,
büszkén sétált fent az égi vándor,
a gyilkos viharban magam maradtam,
mint elszáradt levél a letört faágon.

Felnőtt lettem

Fel kellett nőnöm a feladathoz
a felelősség terhe nagy,
hiába volt a kedves ihlet,
ha a gondolat csúf maradt.
Fel kellett nőnöm, hogy eljátszhassam
az élet apró játékait,
és tollszárvégről lecsurgassam
a megtapasztalt fortélyait.
Tanultam, hogy felnőhessek
izgatott a csend-világ
mikor itt bent vért izzadva

születnek a melódiák.
Nem kíméltem időm, szemem,
húsomba vágtam késemet
kiforgatva a bús kelést,
hogy megírhassam verseimet.
Benne vagyok mindegyikben
kifeszítve, mint lánc-kötél
egy-egy napom a szemekben,
és visszanézve, mit sem ér.
Kötélpályám feszes, kemény,
keskeny talpnak járható
mezítláb jól tapad a láb
s a magány szele nyugtató.
Nem bánt senki, nem dobálnak,
saját láncom taposom,
s ha elfáradok elragadhat
ki hátam mögött itt oson.

Némaság

csendtalpon oson,

megáll, itt reked,

itt, ahol megmosom

a világi szenveket,

s addig marad míg

ringat,

majd felemészt,

olyan kis szerényen,

mint pincéket a penész.

Hátamnál áll, nem hallom,

érzem,

ha csendkirálynővé koronáz,

végem

Legyőzve

Az idő lenne igénytelen

hogy nem akarja a szépet?

Gyászruhába bújva bontja 

részletekre az egészet,

elvesz, oszt, kivon, csak

össze nem ad már percet,

hogy órákká álljanak sorba,

s az órákban napokra leljek.

Pedig ők régen éveket hoztak,

és jó borral töltött aranykelyhet.

Most hiányjeleket rajzol az idő

nekünk, kik azt hittük győzzük

az elszakítottság feszített kötelén

magunkon túl is őt kielőzzük,

és nem fogyunk el, nem kopunk,

bírja a szívünk, a lábunk,

a reménytelenség útjain

végtelen hitben karöltve járnunk, 

ám megszaggatott a gonosz idő,

és megölte maradék álmunk.

Százhatvannyolc óra

Az utolsó saroknál álltam 
az akácfa mögé bújva,
megláttam érkezni alakod, 
kissé meghajolva,
és eljöttem minden este, 
hogy halljam kopogni lépted,
a járda kövét is áldva, 
hogy hallom létezésed.
Ma is eljöttem, a Hold a tanúm, 
s a csillagok ezernyi serege,
csak százhatvannyolc óra telt el,
már csendet tart elém a kockakő tenyere.

Valahogy lesz...

a kín ereje fogyatékán

fehér fényben a szoba

csak a semmi nyüszít bennem

és azt suttogja soha

s hallgatom a nincs szándékát

üressé vált életemben

és virul a semmi szórva magját 

e felfordult ritka semmi rendben

*

hajnali kontyát szép napodnak

ne feledd el rendbe rakni,

sima arcát az alkonyatnak

ne feledd el simogatni, 

az éjszakákban hallgatózz

mert arra vihet a szél

egy hangot felőlem és ablakod alatt

a fák közt lélegzem én

már nem sírok mint a szopós gyermek

befelé folynak a könnyek

valahogy lesz 

lesz valahogy

ha nem nehezebb

már könnyebb

Talán az utolsó

Vörösen sercen a gyufaláng
s egy mentholos cigire gyújtva,
tüdőmet átjáró szippantás után,
félig egyenest, félig lehajolva,
felégetem a megkezdetteteket,
s keresztet vetek a múltra.
Keserű csendben a máglyámra állok
a füstbe s ölelő koromba,
könnyűn fekete pernyével szállok,
Isten veletek holt ideálok,
hiába vártam a soromra.
Az eget, ha komorra festem,
ne szólítsatok akik megláttok,
tudomásul vettem, nem jól esedeztem,
ti már mind a jövőben jártok,
nem úgy, mint én, ki ma is
a nyikorgó ajtóm hangjára várok.

A szépség és a szörnyeteg - Főcímdal / Beauty and the Beast (Hungarian)

Szomorú tücsköket csalt ide Hold,
ablakom alá szerenád zenésznek,

felhangzik a hol, volt nem volt...

dallamát húzzák egy régi mesének.

Nem alszom, hallgatom

a hang néha megszakad,

hangszerük húrjain

a csillagfény elszalad,

s hajnalban hagyják el

zenekar árkukat,

akkor adják vissza

szememre álmomat.

Nem jó sehol

nem jó itt sem, nem jó sehol,

a helyemre mások vágynak,

éhes, kóbor farkas vagyok,

fekélye e szép világnak,

próbáltam húzni fel magamra

puha barna kutyabundát,

báránybőrben kerülni el

a rám szegezett töltött puskát,

voltam szarka, fészket járva,

loptam oda tarka tojást,

fiókáim vére bánja a 

megalázó káromkodást,

lélekfosztva, elcsépelve

nem találom a helyem,

gondolatom kivesézve,

megcsúfolva köpenyem,

vándor botom bátor társam

véd és támaszték nekem,

szűk tarisznya húzza vállam,

s jön velem az ismeretlen

alaktalan félelem...