Jó éjszakát

Az este ma szokatlan csendes,
akár csak kint a csillagok,
fázósan bújnak felhőkabátba
hideg fénnyel félhold ragyog,
piheni napját a sárga lomb,
a fákra varázsolt színes világ,
nyugalmat leng a gyertya fény,
szunnyad a hang,
Jó éjszakát!

Desiraének, a hetvenötre

Már megint nélküled járkál november,
keresi talán a pajtásod,
ki mosolyt színlel, ha hiányod áll
az asztalnál mormolt áldáshoz,
és jó téát főz,
borral itatott rubintéát,
közben felszáll a sárga, dús páragőz,
s ő átjátszik veled egy cifra délutánt.
Olyan bolondosat, mint kérted,
ábrándosat és ligetest,
karodat fogva sétálósat,
nyakadba omlón szerelmeset.
Rózsakehelybe bújva bogarat,
illattól bódult bibék szárán
feküdve hanyatt hangyányi halált,
falombon kergetve kacér kis madarat,
majd játsznátok andalgó házatlan csigát.
Koncertre hangolnak majd a méla tücskök
ha a telet már kiheverték,
te lettél volna köztük a prímás,
de november jött, elragadt téged,
nem vártad meg az előadást.

szeretteinkről emlékezünk

Lebeg a logika

Senki nem aggatja rám a nyugalom csöndjét,
lóg a fogason mint egy árva
hosszú sóhaj,
kezelhetetlen, gyűrött függöny,
kócos rongy,
és hagyják, hogy bénán függjön
bennem meg meztelen áll a belső lárma
a kiszolgáltatottság,
s mint plakátra tűzött cetli
lebeg a szélben a logika,
mindent tarol a kuglibáb,
az irigy, méltatlan struccpolitika.

A fák között (halottak napjára)

Megint ünnep jön szinte észrevétlen,
békesség és áldás őszi gyertyafényben,
leszáll a földre majd a megbocsájtás,
körül álljuk, kis mise-szertartás,
egy ima, pár guruló könnycsepp,
november karján besétál az ünnep.

A nincsenek közöttünk hiányát érzem,
kúszok az ágazó emlék-gyökéren,
zihál a mellkasom vagy csak fel-le billen,
láttok-e jaj, vagy túlvilág sincsen,
ég-e ott az ígért örök világosság,
az ajtóban várt-e az igaz boldogság?

(pihennek ma az angyalok
helyettük magam ballagok
őrizni édes álmotok
krizantém szálban elbúvok 
keserűn én is ott vagyok)

Kásás hangon szólnak a rokonok,
meghalt pedig
még élhetett volna,
és tudják neki így a jobb,
ha élni akart...hát élhetett volna.

A mi fejünk felett is láthatatlan fánkon,
vékonyul az ág a hegyéhez érve,
rendelve így lett az ég alatti létnek,
s majd utunk nekünk is fák között ér véget.

Halkan perceg...

halkan perceg a szú s válik a fa porrá
mint bennem a hit
mert a kígyótest vén feje
sziszeg ellen-tüzet
mikor a tisztesség csak holt erény
a becsület rongy
kapca frázis
de asztalon dísz
a megcsillanó feszület

méregfoga fáj ha keménybe mar
és sírna is tán ha tudna még hatódni
ha lenne még benne érzelem
s merészség hajolni
a más igaza előtt
de csak az övé lehet mi győz
a gaz-igaz
ki lenne az ki új falat emel
mikor a gerendából csak por marad

Csak kicsit...

A kiscsikó felnő,
a kötél leeresztve,
megunta már a helyben járást,
csak körbe-körbe
az ősi földön
maga alatt az üreg ásást.
Nyakát hátravetve hagyja, hogy vezesse
ráncos homlokú tekintete.
Sörénye lebben, tépi az élet,
szilaj gerinccel, fényes patával,
valahol várja a földi ígéret.

Barátom fel!
Kéz az ekeszarvra,
hátra csak gyáva néz,
asztagot vágni erős marokkal
ostort tart lóra a kéz.
Csak kicsit legyintsd meg oldalát
ha más földjére csámpáz,
csak kicsit húzd meg a zabolát
ha vágtat míg farkas lármáz.
Szembenézve vésszel,
ismeretlenséggel,
benőtt, suttogó, gazos utakon,
alapos munkát végezz barátom,
a műveletlen ugaron.

Őszi üdvözlet

Fagyos világban didergő őszi fám
hogy pihentem lombsátrad alatt,
komoran állsz az eget tartva,
várjuk, hogy süssön ránk a nap.
A nyár melegét vágyom most magamra,
verejtékezni lágy gyöngyöket,
és didergő bőröm barnaságát
meghagyni hidegebb napokra,
meztelen talppal szétlépni rögöket.
Már október kiált az erdő felől
színekbe sürgette lombjaid,
és tudod, hogy ruhád leveted,
ha november dere szemedbe kacsint.
Pár napos vígságod jegyei szállnak,
színes táncos falevélköpenyek,
farsangi bálodról a téli világba,
szél hátán hoznak az üdvözletet.

Mert kell...

Az alázat, a térdhajlás nem szégyen,
azért van benne ízület
a bőr alá rejtve
hogy megrogyhassak,
és hívjalak felállni Uram,
mert erőtlen vagyok,
erős kezeddel a terhemet majd a válladra kapod
és benne elcsomagolva engem is viszel,
előttem jártál mindig Uram, most megállsz
ne maradjak el
míg hallgatod beszédem.
Mit a sors kezéből kérek tán jár nekem,
hisz nem volt gát, sodrás, áradás,
és hiszem, érted is teszem.

Borotvaélen

S a szakállad lám kinőtt reggel óta
tükör előtt szólt a zsilett-nóta
mindennap vágod
nem vagy kegyelmes
hiába mondom ha kétnapos
selymes
de te frissen borotválod és
a sercegve-zizgő mai hajtások
mint apró kis fekete termeszek
nem adják fel a folytonosságot
borotvaélen fut konokságuk
s kagylóba hullnak a szőr-repeszek.

A kis herceg

A vetítés végén

Ahogy a gyökér fúródik lassan lejjebb,
úgy ágadzok észrevétlen beljebb
a gondolatodba,
hol ábránddá érek
és elringatlak talán,
vagy álmatlansággal sújtlak,
mert kivetítsz koponyád belső falán.
Érdemem szerint ítélj és szeress,
ne az ábránd legyen végső tévedésed,
ne csak ott tudjak élni
hol álommá alakul éber révedésed.
És az idő zord szele majd rám harap,
magával visz fogai között,
s mint ruhából kiszakadt selyemdarab,
másféle alakba költözök.

A tükör

Egy tárgy, amit amikor megismert az ember misztikus erővel hatott rá. Általában minden újdonságnak valamilyen csodaszerű jelentést próbáltak adni. Előbb a víztükör rejtette a magunkra csodálkozás lehetőségét, majd a fém tárgyak és végül feltalálták a tükröt. A sík tükör mellett felismerték a görbe tükröket is. Gyűjt, és szóró tulajdonságukat a fényre gyakorolt hatás mechanizmuson át.  A lényeg, hogy a tükör megismerésével láthatóvá váltunk önmagunk számára.
Van viszont a tükörnek másféle jelentése is amit fogalomként használunk inkább, mégpedig a helyes önismeret céljából.
Képzeljünk el hatalmas házat, ami a világ. Folyosók vannak benne, a folyosókon tükrök. A szobák, tulajdonképpen egy-egy lehetőséget jelentenek az embernek, ahová akkor érdemes belépni, ha az ajtóra írt feltételeknek megfelelünk. Ehhez, két tükör áll rendelkezésünkre. Az egyik a sík tükör, a másik egy ál-tükör. A sík tükör a valódi énünket mutatja, hibáinkkal, szeplőinkkel, túlsúlyunkkal, soványságunkkal együtt. Az ál-tükör azt mutatja, amilyennek hisszük magunkat.
A sík tükörben látható kép nem mindig tetszik, ezért gyorsan elfordulunk tőle és gyönyörködni kezdünk az ál-tükör mutatta képben, a látványtól torz tulajdonságokkal ruházzuk fel magunkat. A látványos kép miatt figyelmünket elkerüli, hogy mások nem így látnak bennünket. Pedig ha szembe mernénk nézni valódi önmagunkkal nagyon sok problémától, kudarctól megóvhatnánk magunkat.
A sík tükör Isten tükre, az ál-tükör pedig a gonoszé, aki félrevezet minket. Azzal, hogy egy nekünk tetsző képet mutat magunkról, belemegyünk ostoba, felesleges, káros dolgokba és megzavarjuk vele személyiségünket. Hogy mégsem magunkban keressük a hibát szintén a helytelenül kialakult kép miatt van, ami arra sarkall bennünket, hogy hibáink miatt bűnbakot találjunk. Abban a szobában vagyunk általa, ami nem is felel meg nekünk, de erőltetjük az ott tartózkodást mindaddig amíg valaki el nem tanácsol minket onnan. Ezt meg lehet tenni szépen, de durván is.
A sík tükörben a reális képet felismerve, elfogadva, meg fogjuk keresni azt a szobát, ami a mi értékeinkhez van kialakítva, ahol jól fogjuk magunkat érezni.
Mindenki céllal születik és meg kell találnia a helyét a világban. Nagyon izgalmas folyamat ez egy nem igazán egyenletes úton, viszont érdemes komolyan venni a tükröket. Ha eltévedünk és csak az ál-tükörkép fog bennünk megmaradni, nem lehetünk hasznára a világnak, de a kisebb közösségeknek sem, mert eleve nem érezzük magunkat a helyünkön. Ha viszont a sík tükörkép lesz a maradandó emlék, akkor akárhová is tartozunk érezni fogjuk, hogy itt a helyünk, mert szükség van ránk.
A kisgyermekek színről színre látnak, olvassuk a Bibliában. Milyen jó lenne ismét élni ezzel a tudással, ami bennünk van valahol csak elfojtottuk, pedig mindannyian voltunk gyerekek. Hogy elhal ez a színről-színre látás, mert a tükör oxidálódik, annak az oka lehet, hogy helytelenül alakult ki énképünk. Ilyenkor kudarc, kudarc hátán fog jelentkezni, ami előbb-utóbb súlyos személyiségzavarhoz, frusztrációhoz  vezethet.
Másoktól is tanulhatunk. Mások tükörébe is belenézhetünk. De mindig a magunké legyen az, ami a reális képet visszaadja.

A rímek ölébe

Árnyék simult a gyenge fénybe 
mikor az utcátokba értem,
kavics csörrent talpam alatt,
s a gesztenye fa magasából
felhőkbe bújt a sas,
tolla ha hull is, szabad,
kiterjesztett szárnyát nézem, én
közben az árnyékom feléd lépem,
szavakból font rímek ölébe
egyedül rakom fészkem.

Ki mondja meg?

Fáznak e fent a csillagok
kihűl e köztük a lélek
hideg és sötét éjeken
a hegyekből gurul-e ének
tudnak-e örülni hónak ott
hol a szél  motoz köd-kabátot
hol paplan helyett a felhő takar
kék színű vágy világot?

Méretre igazítás

Súlyos csend pihent a csempékkel kirakott helyiségben, amit csak néha ébresztett fel egy-egy felszálló sóhaj. Fent, a kék fényű lámpának ütközött, majd elszállt a résnyire nyitott ablakon át.
Egy harmincas éveiben járó asszony feküdt a szülőágyon. Látszólag egyedül volt, de mégis érezni lehetett, hogy a csendben ott lapul Valami, ami legalább annyira várja a Gyermek születését, mint a vajúdó anya. Nehéz volt a levegő, és nem csak a gyógyszerek illatától, hanem a megfoghatatlan, de mégis létező, illékony, változó Valami árasztott nyugtalan, édeskés szagot magából.
Az asszony körül hamarosan sürgölődés támadt, majd a Csecsemő hangja hasította ketté a levegőt és mint egy zenekarban szólót játszó hegedű, úgy töltötte be a termet a  legcsodálatosabb sírás, az első levegővétel.
Majd csend következett, mert a Gyermek már a pólya melegében pihente zaklatott, nehézkes útját.
A súlyos levegőben meghúzódott Valami, hirtelen simult bársonyos bőrére, bekúszva  a pólya védő burka alá ,egy parányi rést sem hagyva maga mögött.
Áttetsző, és mégis átláthatatlan volt. Kár volt ennyire sietnie, mert senki nem vett róla tudomást, csak a Csecsemő rózsaillata, halk szuszogása volt az, ami lekötötte az emberek figyelmét.
A Sors volt az a betolakodó, aki bizony zokon is vette, hogy senki nem törődik vele.
Biztosan ekkor határozta el, hogy amíg él  súlyos páncélként nehezedik rá.
Szorosan ölelte át a Testet megzabolázva azt, és irányítása alá vette.
Mielőtt a Gyermekből Felnőtt lett, a Sors addigra egészen elragadta, nem kímélte, vitte, és néha gonoszul hagyta sodródni.
Az emberek szeme lassan nyílik, de egyszer mindenkit elér a megvilágosodás, és úgy táncol a retinán, mint szentjánosbogár a fény körül. Ez a fény-tánc nem tetszett a Sorsnak. A látás csodájában való érzés, magával hozott egy másik emberi vágyat, a szabadság vágyát. Az Ember lelke szép lett, vágyakozó, teremtő, hódító.
A  Sors aggódott, mert kezdte elveszíteni uralmát a Test felett, ezért megharagudott a Lélekre és örök ellenségévé esküdte, aki ettől függetlenül szorgalmasan tette a dolgát, és vitte-vitte a Testet magával.
Törte az Emberrel az utat hegyre fel, völgybe le, és az Ember soha nem türelmetlenkedett, nem keresett magának bűnbakot. A legsötétebb erdőben, a legmélyebb árokban is egy célja volt, keresni a fényt.
Egyszer, amikor a Test fájdalmakról panaszkodott, mert nagyon szorította már a Sors, elvitte oda, ahol több felszabadult ember is élt. Itt kapott egy teljesen hétköznapi tárgyat, egy ollót, amivel megszabhatja a Sorsot, hogy az ne legyen olyan kényelmetlen. Ha a keménység ellen nem is tudott semmit tenni, a nagyobb dudorokat, benövéseket el lehetett azzal távolítani.
Körbevágta magát vigyázva, nehogy teljesen eltávolítsa a Sorsot, mert sorstalan igazán nem akart lenni.
A Test pedig jól érezte magát, kapott bőven friss levegőt, tudott mozogni. A Sors pedig egy idő után elfogadta ezt az állapotot, mert örömmel tapasztalta meg, hogy az Ember sokkal szívesebben veszi fel naponta magára.  A Lélek elégedetten szemlélte az átalakulást és az ollóra mindig odafigyelt, el ne veszítsék út közben. Az Ember pedig vásárolt egy köszörűt.

Simulva

S ha majd imára simul a kezed
áldásodban én is ott legyek
ki sarkával megtört egy diót
füledbe penget új dáridót
és a kipattant selyem ruhában
táncot rop fent az ég kapujában.

A hangok lánya

Álmok nem jósoltak,
fények nem jeleztek,
úgy jelentkeztem, mint bárki más,
a megszületés kénytelen jogával,
hívott a sors, védett a hitvallás,
jöttem 21 gramm testbe zárt csodával.

Meztelen csúsztam magzatsárral,
rólam a csend a hangokkal tárgyal,
s a kínban, mit egyedül kellett vinni
a fényre tülekedve,
mi a hátamra nőtt és nem tudtam letenni,
belehasítottam a tehetetlen csendbe.

Írni míg nem mertem magamról,
csak befelé sírtam,
és tudtam, a nyertes mindig ki határozottan
ollóját az anyagba vágja,
az űrt így magamhoz szabtam
és lettem a hangok lánya.
Most kérem a részem,
akartad jel legyek.
Szervusz világ, hívtál!
Engedd hogy szolgálód legyek.

Pislákolón

Lámpaoszlop áll az utca szélén,
mint betonba foglalt örökös élmény,
áll a napodhoz szükséges hírrel,
rozsda rágás nyomát eső mossa vízzel.
Róla az írást olvasgatva,
megálltál egy-két pillanatra.
Néhány híre láttán szemed dörzsölted,
plakátjait ha szemügyre vetted,
hogy ne feledd el a mondatot,
az olvasottakat magadban forgatod.
Ha pont volt, pontot mondtál,
az árnyékhoz aztán nehezen szoktál és
elfáradt tőle a szemed,
lassabban vezetted aztán kezed.
A kandeláber spórolt a fénnyel, 
szunyókált olykor halk szendergéssel,
az olcsó hírekre keveset ragyogott.
az árnyék nőtt, a világos megfogyott,
Kerested egyszer a lámpa titkát,
a fényölelés okának fogytát,
és arra jött a lámpagyújtó mester,
szakálla kócos, akár a kender,
csak néked akkor elregélte,
az olajat hogy öntsd a kanócra
és takarék lángra csavarta,
beosztva mi még égni vágyik,
hisz lehet vonzó pislogó láng is.

Repülne is...

Mint nedves ágra kucorgó madár
nyelvemre ült egy sóhaj,
repülne is,
maradna is,
de a lélegzet bent rekedt,
verejtékem hull vér helyett,
és fáj,
de elveszik tőlem a verseket.
Gyászt kattog falon az óra.
Hullik a szó a csempére,
mint gombából a spóra,
már senkinek nem terem.
Hozzám érnek szikés kezek,
egy utolsó sikoly a térben, s
a magtalan, lapos méhben
a csontom közt tág, de üres
lesz mindjárt,
kioperálják a szenvedélyem.