Karácsony előtt, fájdalmak idején

Sötét képek űzik. Hessegeti álmát.

Mi Atyánk Isten, töröld el a gyászát!

Fájdalomtól bűzlik az édes  vér szaga,

vak világosságba vezet az éjszaka!

Bocsásd meg bűneit, ne hagyd lent a porban,

háborgó viharban keresd akárhol van.

Mindennapi csendjét add meg Uram néki,

üres szívét töltsd meg lélekkel, ha kéri.

így hangzanak imák,

így szállnak sóhajok,

növekszik az árnyék,

gyengék az angyalok.

Hej pedig ha szívünk sarkig nyitva volna,

kintről a muzsika csodaszépen szólna,
tűzparázs árnyéka falon, mint a festék,

regélne a csöndben édes téli estét.

Kicsi gyermekkezek mézes bábut gyúrnak,

rongyos, öreg csizmák erdőn kutyagolnak,

csilingelve cseng egy kis harang az ágon,

hiányzol fahéjas, porcukor karácsony!

Drága öreg szülém reszkető dalától,

zengett a kis falum mennyei varázstól,

karácsonyi ének hallott minden házból,

s eggyé vált a szívünk, benne volt a jászol.

Áldást! Békességet!

Áldást! Békességet!
Így köszön rám a templomharang,
boldog hangja hirdeti szerte,
világra jön a Hit Fejedelme,
megfogant köztünk az Isten-i mag,

A Gyermek mielőtt Betlehembe érne,
egymást a Földön szeretni kéne,
elásni minden gondolatot,
mi fájdalmat lehelne szelíd szemére.
Hálám, mint csorgó kis patak,
csörgedezik és ki nem apad,
hisz láthatom majd a Magzatot,
Adventbe léptünk Testvérek végre.

S mint a koszorún az első gyertyaláng,
gyúljon fel bennem a fénylő remény,
tömjénként füstöljek, hogyha kell,
vagy gyógyforrás legyek a fájdalmak hegyén.
Szálljon ajkamról dicsérő zsoltár,
megköszönvén, hogy élek,
s Rád rakhattam minden napon
az emberi gyengeséget.

Köszönöm Uram, a világosságban
megtaláltam a tisztásodat,
s hogy kitártad titkod ablakát nekem,
a bizalmad köszönöm újra Uram!
Már nem halmozom a szépre a piszkot,
bár terheim alatt roskadozom,
annyi vagyok, mint kilehelt pára,
gyertyaláng létemben ingadozom.

Boldog ki ma is Igédre éhes,
ha elkésem, ha nem megyek,
vakítanak a villódzó fények,
sárral mosd meg a szememet.
Hátadnak dőlve, belőled éljek,
mert dőzsölnék s közben vétkezem,
s ha elárulnálak a harminc pénzért,
törj össze mindig, de két kezem
engedd, hogy nyúljon Feléd a fényért,
világíts rám, lásd könnyezem.

Elhívtál Uram, s én üresen jöttem,
nevemen szóltál, itt vagyok.
Ha mennem kell egyszer, mert elküldöd értem
fekete szárnyú angyalod,
imádva Téged menjek el csendben,
könnyen, de Véled színig töltötten,
így lesz Uram, ha akarod!

Mesémbe szőttek

Elcsomagolta köntösét az éjjel,

sértődött kékséggel tovább vonult,

s megállt a bolygó másik felében,

nyomába köd hull és bánat dalol.

Meddő sóhaj szállt sok száz éji órán,

itt hagytad nekem szép lelkedet,

ha megfoghatnám a szívembe zárnám

olvadjon el ott, bent mindent lehet.

Hányszor bolyongtam álmodva szirtről,

nyergére vett az idő lova,

mire  a hajnal beköszönt kintről

visszalopott, s már illant tova.

Jön még az éj, mint megszállott hozza

s teríti rám a csend-takarót,

semmit nem várva bearanyozza

szobám a kerek vén Telihold.

Mesémbe szőttek az álommanók.

Kit a föld vonz

Kit a föld vonz vasbilinccsel

ne tekintsem reám vágyva!

Én a napot szaggatom le

a tüzét megzabolázva.

Ne sajnáljon aki magát

nem sajnálja kínban vinni,

testét mártja száz tövisbe

s hazudja, hogy nem fáj semmi.

Ne higgye, hogy a rőt sebek

arcomat nem szomorítják,

gyógyulása emlékeit

a csendek mind idehozzák.

Kipakolják asztalomra

ropognak, mint finom zsemlék,

halvány piros morzsák hullnak,

mint szétfoszló szakadt kelmék.

A Fentről

Szólt az angyal, ki Fentről jött

és születésemkor elkísért haza.

Úgy képzelem el, mint ködmön lakót,

kis helyen élő, szeretni tudót, 

és csak nekem szól  dúdolt dala.

Magam formájú, ő az én sajátom.

Létemhez igazít, eltart jó kalácson,

később még tervet is szövögetünk ketten,

de ma azt súgta hallgassak, lomtalanít bennem, 

csendesedjem s tűrjek az összerakott rendben.

Ne hajtsam malmát a kétségbeesésnek,

elkoptatható értéktelenségnek,

az elmúlt éveket fésüljem át,  

s fonjam szorosra a hozott tudást.

Kezdjem használni azt amit tanultam.

Például, mim van...s mi az mit eltékozoltam? 

Minden ajándék, de az élet hitvány,

többet és többet vár, szól, mint egy kiáltvány.

Család, ház, autó, élet, munka,

egészségem is volt, gondom összezúzta.

Biztonsági zárral kell megvédenem magam, 

elég egy lakat... csak tudnám honnan?

Hol találom meg a szilárd pontot, 

a kifordíthatatlan sarokkövet...

hol véresre verték a legszebb arcot, 

keresek ott szeget, szeget.

Fát, szilánkokat, megosztott köpönyeget,

a szent fejről széthulló töviseket... 

ez karcolt bőrömbe ember hitet.

Csak a Fent ereje indít meg szíveket!

Olyanok vagyunk

Olyanok vagyunk, mint a tiszta kelme.

Gyűrődés nélkül cserélnénk ki magunk,

rám csodál mély szemed, én is csak nézlek.

Viselni egymást tán túl gyávák vagyunk.

Félünk egyhangú, monoton színeink 

tarkábbnál, tarkább színekre cserélni,

vagy csak a szennytől óvjuk a másikat

ami a lelkünk kéretlenül éri.

A merész reggelek

Próbára tesz a hajnal, amikor bekukucskál az ablakomon, pedig ilyenkor legteltebb a csend kelyhe, és nem szólalhatok meg, mert a hangomtól összetörne a finom hártya. Mozdulni is csak óvatosan merek egy láthatatlan szálba kapaszkodva, nehogy megreccsenjen az ágy.

Ha zizeg az ágynemű szinte beszívja a kehely és elnyeli a finom hangot. Ez lesz a mai tápláléka, mert holnap is lesz hajnal...Ő már tudja.

A reggel még merészebb. Az ébresztés finom trükkjeivel közelít felém, majd engedek neki. A csendburkot már megtörték kintről hallható  szárnycsapások, melyeket beküldték a fénnyel ébredők. 

Kis madarak serege szeli a a korai levegőt, friss és zamatos lehet a külvilág. 

Hideg van. Hamarosan ropogni fognak a lépéseim, most csak a csontjaim utánozzák a befagyott víz jégtakarójának hangját. 

Mennem kell, mert a reggel felszólított, kihívott maga ellen. Illik mindig tisztességesen felöltözni, igazságosan összemérni erőnket, ha már megtisztelt azzal, hogy komolyan veszi a küzdelmet. Velem, aki egy vagyok a sok ébredőből, egy vagyok a harcot kedvelők közül, aminek neve: Élet.

                                                                   ***

Kérdezem is gyakran persze magamtól, egyedül vagyok, nem hallja meg senki, élet-e semmittevésnek látszó építkezésem.?

Mire magamat felépítettem és körbekerítettem a Hittel már a kis szobák alakítására is figyelem kellett, majd díszítenem is , és most azt remélem megtelnek majd gyermekzsivajjal egyszer.

Tudom mindent nem kaphatunk meg, ezt csak azaz ember gondolja, aki minden nap belevágja fejszéjét az élet fájába és hasznosítani akar minden forgácsot, csak magának, és ráadásul azt képzeli, hogy csak a maga erejéből. 

Semmink nincs, amit ne kaptunk volna, és megfizetünk mindenért. 

A szünet nélküli harcok kilátástalanságának ára van. Vagy a hamisan csengő barátnak tűnő forint, vagy a sokkal értékesebb de csendesen fogyó egészség.

Ezeket a reggel tudja, amikor kihív a párbajra és mindig ránk bízza a választást. 

Mi lenne, ha...?

Gyakori kérdés, olyan misztikus, olyan fantasztikus, mert elindítja a leglustább agysejtet is egy kalandra. Mi lenne, ha? 

Csodás kérdés, és születnek is rá válaszok egyre-másra, és egy sem az igazi, nem tudjuk megunni, és ez így jó!

Mi lenne, ha...egy olyan kérdés, melynek nincs vége. Mert bár hordoz magában a kérdés megvalósítható ábrándokat is, és az ember ami földi, anyagi szinten számára megvalósítható meg is teszi, nem éri be ennyivel, és fokozza, és fokozza, mi lenne ha?

Mi lenne? Más lennék? Ha más lenne itt minden. Akkor, ha nem ez lenne, jobb lenne? Nem ismernénk jó pár embert, sorsot, életet, viszont ismernénk helyettük másokat.

Értékesebb lenne? Elcserélnénk ezt a mostanit egy olyan élettel, amit csak álmodni merünk? Merünk egyáltalán álmodni? 

Mi lenne, ha meg merném tenni és kizárnám az életemből azokat, akik ártottak? Megtehetném? Kire van egyáltalán szükségem? Kinek van rám szüksége?

Mi lenne, ha nem csak a természetben létező dolgok lennének igazságosak, mint Nap, Hold, szél, árnyék, halál? Csillagok.

Mi lenne, ha az ember megtanulna tanulni az élő világtól? Mi lenne, ha az lennél, aki valójában vagy? Mi lenne, ha nem félnél a csendtől?

Mi lenne, ha nem oda születsz ahol most vagy? 

Belegondolták már? 

Gondolj csak bele! 

Álmodj a felhőkön, evezz a vizeken, sütkérezz a boldog napokban, de valami változni fog, és mindig ott motoszkál majd benned.

Mi lenne, ha...?

Amit a csillagok látnak

   Időtlen idők tanúi ők és csillogásukból egyáltalán nem vonható le olyan következtetés, hogy unják már nézni a földön nyüzsgő apró lények mozgását. 

Ez a mozgás érdekes inkább számukra, és igen változó véleménnyel lehetnek rólunk.

Megfigyelték, hogy vannak akik ólomlábon járnak, vannak akik egy nap alatt két napra való életet élnek két végén égetve a gyertyát. 

Így szokták mondani egymásról a földi lények, csak azt nem számolta még ki senki, hogy most ők ezzel a sok-sok igyekezettel többet is élnek? Mert érni nem érnek többet azt hiszem, hiszen mindenki annyit ér, amennyit érnie kell, valakinek mindenki nagyon fontos, drága, mi több: egyetlen a világon. A Teremtő biztosan számon kéri mindenki életét valakin. Egymásra vagyunk bízva, és ezzel nem árultam el titkot.

   A gyertyát pedig könnyű két végről égetni, ám vannak akik a világítás nehezebb formáját választják és ők inkább lámpaolajat tartogatnak a korsójukban, mert esküsznek rá, hogy a lámpa lángját nem öli el a vihar sem, a lélegzettől sem hunyorog, nem oltja ki a huzat, sem pedig a hirtelen becsapódó ajtó vagy ablak. 

Még az őszi szél sem, ami mostanában egyre többet kacérkodik a falevelekkel. Ma is megfigyeltem, ahogy a fűzfa legfelső ágain viháncoltak a sárga levelek, a szél meg miután megunta, hogy a bolondját járatják vele, elcsendesedve legyintett rájuk, de biztos vagyok benne, hogy holnap visszatér.

  A lámpaláng erőssége állítható, állítják a lámpatulajdonosok, és ha belegondolok valóban így lehet, ezért van az, hogy egyik embernek tovább világít, mint a másiknak, mert takarékoskodni is lehet vele. Vannak szórt fényű, másoknak is világító, és vannak a csőlámpák.
De mit lehet látni egy alig égő lámpás mellett? 

Kisebb a tűz esélye is, hiszen a bura megvédi a környezetét a pici szikráktól. 

Miért van hát, hogy gyorsan és nagy fénnyel használják mások azt, amit szintén mások alig-alig pislákoltatnak?

A jobb fényhatás elérése miatt sem ártana néha a lámpaburát megtisztítani egy kendővel. Talán csak kormos, talán csak belepte a por. 

   Még ősz van, de tapasztalatból tudom, hogy télen sokkal több fényre lesz szükségünk, hiszen nagy égi lámpásunk kevesebbet fog világítani nekünk, a Hold pedig még mindig megosztozik a csillagokkal, akik időtlen idők óta figyelik a földön futkosó lámpagyújtogatókat.

Időről

Megállt az Idő, percei vakon
zuhannak le a hófehér falon,
négy álló egyenes, átlósan egy,
húzom és számolom, mint a fegyenc,
ketyeg a rab, rab, rabláncos óra,
tiki, tak, tiki, takarodóra,
az Idő bénán áll, vágtat az éj,
falnál settenkedve sziszeg a szél,
szélharangomba harapva suhan,
játékosan a fák közé zuhan,
az Idő éjszaka köröz tova,
hátára kapja a szárnyas lova.

Még vagy nekem / Éva lányomnak/

Most még jó, a reggeli nesz ölel
s ha akarod az sem, kikapcsolod,
érzékeidre az alázat növel
a lélekből burkot jótékonyon.

Nyugodtabb vagyok mindig, hogy látlak
benned a türelem, akár a tenger,
ahogy a magánynak feszíted hátad
monoton ébredő, tört arcú ember.

Veled fetrengek sár hibáinkban,
tisztulni vérző oltárhoz megyünk
térdelve kérjük szent imáinkban.
Uram egy igazat mutass nekünk!

Papír anyagú, zizegő istenek
kerülnek máshol oltárra ikonnak,
háttérben tükör, gyertya is sistereg,
sok emberáldozat jár e viszonynak.

Már így marad

Sárga aranytó, homokos tenger,
a játszó gyermekkor forró partja,
ott maradt benned az ábrándos vágy,
jövendő bőségem édes marka.
Szegény kis fehér eres kezedből
szájamba alig csurgattál vizet,
égi áldással sem kényeztettél,
kenyeret mikor kilencet adtál,
másoknak adtál kalácsból tízet. 
De nem lázadtam, fogát szorítsa 
össze, aki született nincstelen,
a kenyérhéjára harapjon rá 
és örüljön most, hogy bilincstelen.
Életem mégis pánt tartja össze 
rajta a hűségből örök lakat,
kisimítod majd vén fejem alját,
ott lesz a kulcsom a párnám alatt.

M.I.-nak , szeretettel

A szálka megbökött szavaidból,

s míg hátráltam meglepetten,

egy gondolkodó verem szája

várt rám én meg beleestem,

és strázsáltam míg gondolatban

e versformában kikerekedtem.

Igen. Arcomat átfutotta szeges talppal az idő,

átszántotta ekéjével majdnem ötven esztendő. 

A ráncok mögött vannak ott a lányos-bájos mosolyok,

a derűs élet kék felhőin muzsikáló angyalok,

mit elképzeltünk; Te is, más is, minden ábránd női elme,
mi leszünk a férfi népség legcsodásabb lélekselyme.

Voltunk is egy darabig, s ki ilyet keres van is még, 

de nem csak reám rajzolt árkot a haladó mindenség.

Hiúságot nem ismerek, nem áltatom magamat,

legelső ki arcomba néz: a Fény az, s én a másra vak.

Külsőmet a lelkemre csak úgy kaptam, takarónak,

s nem izgat, ha nem tetszik más szegény, földi halandónak.

Ki bennem csak hibát lel, mert ferde rajt' a pápaszem,

Isten dolgát kritizálja, Ő nem tévedett sohasem.

Varjú károg

Próbáltam a sűrű csöndet
vastag plédként körberakni
magam köré védő falul,
ne szivárogjon be semmi.

Gyűjtögettem erdő mélyről,
régi szekrény fiókjából,
eloroztam, ha nem figyelt
öreg halász hálójából.

Megtaláltam levél alatt
temetőkert magányában,
mécses lángban füstölögve
áldozatként megbánásban.

Vad nyomokból szedtem össze
az esővel űzött tréfát,
éjjelre a harangba bújt
kilestem a holtjátékát.

Karjában szültem verseket,
ringatott akár a bölcső,
fel-feltűnt a rímek öblén
időhajóján egy bölcs nő.

Varjú károg kertem alján,
szél a fákat megtépázza,
és bújócskázó csendemet
dióhéjban elé rázza.

Mi jó van itt?

Az imák nem húztak tegnap csöndet magukra,

a gyertyák fényétől hangossá váltak,

s különös részei lettek az esti  

súlytalan lengő gyertyaláng várnak.

Eljátszottam a feltámadást, 

becsapva magam és halottaim,

hogy milyen jó itt...! De ott van csak áldás,

hol az emlékek csendjében pihennek mind.

Csak ott lehet vágyni a kibomló fényt, 

mint cukrászüzletben jó süteményt,

és Isten illatából szívni egy-egy mélyet,

nem latolgatva, nem tervezgetve 

adni át magunk a lét-szenvedélynek.

Itt és most a táncnak van ideje.

Odaát már testetlen álmaink lebegnek lustán,

járva egy keringőt, egy felejthetetlent,

de érezni semmit nem hagynak a testnek.

Sem a nyirkos illat, sem a száj nedve nem ér,

látomás ez, mit szomjazó álmod a délibábról,

miközben gyöngysorrá gyűlt a szívben a vér.