álmod, helyed, múltad,
ha ők így, te asztalra csapsz,
csúnya a világ, de lesz még rútabb!
Minek csűrni a rongyodat,
már alkutlan eladó vagy.
A hiábaság, mint igáslovak,
szájából fröccsenő prüszkölés,
rád tapadt és azt kérdezed:
minek a harc a küszködés,
ha életlen lett és vastaggá dagadt
szemed, mert meghalt a nevetés?
A fájdalom izma nőtt nagyot,
duzzad, mint fogra nőtt kelés,
vajúdva hozza az éjszakát,
a hajnal szüli a szenvedést.
Nincs senkid. Magad maradtál,
a szülés magánügyed, és harapod
el a köldökzsinórt, varrod
össze a sebeidet.
Kigyógyulsz tán, mert él a véred,
ereidben cirkál a soha.
A feladáshoz henyélni kell,
ahhoz másoknak lehet csak joga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése