A lámpaoszlop

Borongós éjszakán lámpa alatt,
áll egy fekete ruhás alak,
egyik kezében pórázon eb,
másikban szivar a legkényesebb.
Hallom, morog egy boldogtalanra
a lámpa másik oldalát látva
egy kéregető hajléktalanra,
akinek arca bánattól szántva.

Míg morog az elegáns férfi,
rongyába bújik a szerencsétlen,
- ma sem lesz vacsora -
szögezi le éppen.

Akkor egy garas a kőre koppan,
üveges szemében csillan földi gyönyör,
hálát remeg az öltönyösnek nyomban,
az meg csak néz, kit valami gyötör.
Már csak úgy magának teszi fel a kérdést
tudja-e a rend e koldus itt nyögdel?
Ki döntött így, hogy tűrnie kell sértést
elkeveredve megtaposott röggel?
Mint egy rakás ruha, úgy lapul itt csöndben,
meddig viheti tova rongy életét?
Élet-e ez vagy csak csúf mása
míg leheli, szívja lélegzetét?

Miért pont ő, és miért nem én?

Mi lenne, ha egyetlen napra,
az utolsón mi felvirrad majd rája
visszakaphatná emberi képét,
s úgy támaszkodna lámpaoszlopára.
Mint aki buszt vár, s zsebében fénykép
lapulna büszkén, rajta családja,
feleség, gyerek, lenne háza,
a házban egy asztal, mellette szék,
s gőzbe csalogná fürdőszobája.

Ha kevesebb volna, már az is elég.

Mint gyermek

Gyermek szól, kinek játéka eltörött
s kidobta darabját bölcs szülője,
hiányt kalapál torkában szíve,
kis életének dobverője.
Ha merne felzokogna,
ha merne visszaszólna:
- Csak darabjait hagynád meg atyám!
Babrálok velük, összerakom
csutkababám lesz,
s fataligám.
Gyarapítom szűk vagyonom.
A búgócsigának nem is kell pálca,
zörögni hangosan lehet vele,
lukas labdámnak
kutyám a társa,
csibészség próbatétele,
rúgom s ő lihegve fut utána.
Lendkerekekkel gombfocit játszok,
teniszütőmmel lepkét fogok,
mindent mi halott megelevenül
ha varázspálcámmal hozzányúlok.
Másnak csak lom mi nekem ajándék,
szilánkosra törött szívek,
ügyesen forgatva összeillesztem
kelléke egy szemöldökcsipesz.
Jó szemüveggel, türelmet kérve
a darabokból még lehet egész,
hiszem jó szív kell és hozzá
sok szeretet, kevéske ész.

Ha nem lehet...

Fekete vattába csomagolt este
puha a föld, fehér anyaöl,
holt ágaival nyúlik a beste
szürke faág, míg bezörömböl.
Ablakra kúszó szenvedéllyel,
mint aki utolsó szó jogát kéri
nem törődve az engedéllyel:
gondolatimat száz tüske sérti.
Nem várva ezt, rút meglepetés,
ágynak dönt béna bánatom,
reggel lenne és csúf ébredés

mire a részeket összerakom.

Ha nincs tovább legyen gyors a vég,
s minden gondolat kerüljön el,
ha nem születhet meg az ami még
eljöhetne, de már nem jön el.
Nekem hiányzik, csak nekem fáj
ez a gyilkos kínszenvedés,
csak ülni, nézni ahogy a táj
változik, s jött a kirekesztés.
Már nem tartozom a valakikhez,
csak a némák tartanak számon,
magam is oly ritkán beszélek
lakat kattant beszédes számon.
Talán ha egyszer szemembe nézne
akit még hozzám terel a szél,
szavak nélkül is meghallaná,
amit a szám helyett szívem zenél.

Szarkaláb

A falu végén elfogy az út,
érintetlen a külvilág,
egy-két lépés és nincs tovább.
Hó takarná a régi bút,
ne nőjön tovább a szarkaláb.
Arcunkra futott gondcsókok közben,
tűrtük mint fa tűr fénytelen ködben
fejszét, mert hangját a táj nyeli.
Sivít a fatörzs fém ízleli.
Megsebezve a dajkáló öl,
megáll a hang, mint gyenge ököl,
fiacskáját ki dédelgeti?
Megsebezve ismételgeti.
Helyén űr marad mélyen,
hó fedi be, mint asszony köténye
takar el gödröt titkolni készen,
s a szarkaláb is majd kisimul szépen.

Ragyogás

Várva mégis váratlanul
agg lett a föld és rajta az ember
megőszült fejjel pártatlanul
egymásnak fehér kalapot emel.
Egy bölcs varázsló éjjel lopózva
befestett mindent, megpöttyözött,
járunk e festményen tapogatózva,
a hó alatt nyomunk is felöltözött.
Békésen lágy takaró alatt
bújócskát játszó magvak ülnek,
duzzadt szemük a földbe tapadt
várva míg tücskök hegedülnek.
A bokrok behintve porcukorral
a szél olykor tréfából megszitálja
szalad a macska tüsszögő orral
az efféle étek irritálja.
Habos torta a távoli domb
óriás uzsonna étele,
a fákra meg leszáll az esti lob
lenyugvó napunk fényjele.
Ropog a lépés, friss a járás,
csillognak nevető apró népek,
most lenne bár a karácsonyvárás
a jászolnál fehéren őrködnének.
Arcukon pozsgás rózsacsókkal
köszöntenék a Gyermeket,
ki együtt élni a halandókkal
és tanítani elküldetett.

Bonbon (házilag)

aranypapírban
ülnek egymás mellett
eltitkolják a belül lévő nedvet
középen meggy
körben csokoládé
gömböt formáz és
frissít mint a kávé
emlék íze
szétfolyik a számban
akár cukor olvad meg a fánkban
elkeveredve simul el és közben
mintha a Nap
tűnne fel ködben

Csak a Hold

Porból kiált s vissza visz az érzés
későn, de elhangzik a kérdés.
Ha felemelsz bírsz-e tartani terhet
úgy, mint lovak viszik a nyerget?
Szorít nappal és sötét éjszakákon
gond ül rá, ellene elfogy lázadásom,
csak az a kérdés épít bennem lakot
miért kell emelni ki halott?

Becsukni ajtót, ablakot,
elzárni minden abrakot,
maradjon lent, aki nem él
jogával és lázadni fél!

Nem érdekel már senkit a kehes
ló nyerítés, tán valaha kecses
járása volt, poroszkált szabadon
nyereg nélkül izgalmas utakon.
Unalom dombra unalmat dobog,
patájától, hogy féltek csillagok!
Ma csak a Hold tart vele szomorún
szánakozva e földi nyomoron.

Virágok között

Mi alszunk majd vad virágok között,
s a zsíros föld íze lesz fanyar,
leányok, legények megkötözött
sorsunk viszik, mert voltunk magyar.

Az élet cifrája nem zavarja
pihenésünk, ropogjon táncuk,
sima a fonákkal összerakva,
vigyék hát tovább ifjúságunk!

Az örök álmot, a fénybe érőt
megszentelt csendmámor öleli át,
hallani sem akarunk sértőt,
mint kesereg e cudar világ.

Ki kinek mikor hízelgett gödröt,
kinek ki lett az ellensége,
béke lesz ott hol sárga rögök
eltompítják, ha átok érne.

Elégett múltunk hamuvá omló
darabja lesz a nagy egésznek,
igazán ott, lent talajba bomló
alapja leszünk földben az égnek.

S ha arcunkról a megromlott csókok
tápjai lettek új szerelmeknek,
hulljanak imákba burkolt bókok.
Szálkái voltunk vak szemeknek.

Dadogás

Nem rég még izzó parázson jártam
hajamba fonva a holdsugarat,
ki hitte volna utolsó társam
nem kívánt percektől szült pillanat.
Mikor már kora hajnali fényben
cipőm keresem gyáván, vakon
és húznám a rolót a nap elé félve
ne keljen; sötétben szép e vadon.
Ismeretlenként visz ez a táj
ráncos kezével vihart kavar,
csillogó szemével int a magány,
őszt fest nekem és összezavar.
Nem találom még benne helyem,
visszafelé kacsingatok,
vészesen közel a téli verem,
szívdobogásom meg-megdadog.
Mintha idegen lennék s a rög,
ami e földön gurult velem,
kisebb lett, sáros, lassan pörög
ellenszélben, de viszi nevem.

Móka helyett

Festett mosolyú
reggel élesztett
ködöt vitt
kihűlt csendet hozott
görbe szájszéllel
állnak a szavak
móka helyett
kivont kardokkal
a fájdalom bennem
felzokogott
s álmom mi maradt
az elme küzd
emléke makacs
megtapad belül
kőkemény ragacs
nem felejt
szunnyad
kihűlt salakban
megbújnék benne
mint sötét barlangban
nedveimből
cseppre-csepp formán
képzeletemben
lennék királylány
hősnő
tündöklő harcos
asszony
most meddő a csend
min mosolyogjon?
elvetélt perceket
hullajt az óra
surrogva szalad kismutatója
és átlöki monoton a nagyot
ébressz fel!
mielőtt megfagyok

Naivan

Jó itt ülni kocsim bakján
gyeplőt lógatva naivan,
hagyni, hogy lovam vigyen
nézelődni: hol mi van?
S látok mindent mit látó láthat
az árnyak semmit nem rejtenek,
mögülük jön át a világosság
s a fedett dolgok felsejlenek.
Minden ború jókedvet rejt,
minden sírás örömöt,
egymás nélkül nem léteznek
körben járó örökösök,
nincs olyan mély ásott gödör
miből ne lenne fel kiút,
csak hinni kell és odahívni
idejében, a Fiút!

A soron kívül

Előre vitt perzselő homok
mélyéből feltörő kis lábnyomok,
gyorsan haladtam, üldöztek,
hajtottak előre halotti torok.
Ha tovább sietnék elfutna mellettem
a sudár fákkal körbe vett mező,
- a ma, és hiába zúgnának megálljt a fasorok:
mögöttük várna nyugalmas temető.

Sok időt töltöttem régen
szélhordta zöld akáclevél ágyban,
kis kunyhóban, hová nem ért el
miféle zaj dőzsöl kint a világban.
Túl, a szőke rozs susogó asztalán
nem érdekelt a fekete felhő,
odaálltam sajátom alá,
ahol az áldás nekem csepergő.
Futottam, loholtam felnőtté érni,
téptem a nyarak kalász haját,
fűszálból, harmatból, homokból gyúrtam
össze a jövőm sárvályogát.

S aztán minden oly hirtelen váltott,
a szél meg beszél, fülembe danász:
- vigyázz:
lezizzensz, mint téli bokrok,
kivetve állsz, te letört faág.
S rád lépnek, reccsensz, megesz az idő,
fogai alatt széttörve maradsz
míg kiköp magából e boldog világ,
nyugodj, vagy magadnak átkot aratsz,
rád fagy és nem oldja le
kiizzadt, hangtalan, sajgó malaszt.
Mert körötted látszat a fák kopaszsága
hajtást ígér nekik minden tavasz.

Miért nem állhatok melléjük sorba?
Az ég ereje sem old fel panaszt,
s zúg a szél, támad, töri az ágat,
gallyá őröl míg ellep a haraszt.