2012. október 31., szerda

Halottak napjára


Mindazokért...

Ti, jeltelen fejfák, 
benőtt hősi hantok, 
árván is emlékek maradtok.
Álló, csendárnyékok, 
gyúljon értetek gyertya-fény játék,
virág helyett a fű kalásza lengjen,
tőlünk ennyi a hálaajándék.
A sírból is üzentek,
mi mellembe nyilaz.
Nézd jövő nemzedék!
A halál csak őszinte, 
az  egyetlen igaz.

2012. október 28., vasárnap

Önvéd-elem

kiskorú a verselésem
nem rég állt még lábra
meg-megdöccen amíg elér
a nagy iskolába
ahol a sok költő, tanár
vizsgálja a hátát
gerincével bírja-e 
az arany-hangú hárfát
hangszálait bogozgatják
magyar nyelvét nézik
értelméből a sok dudort 
menten kimetélik
mire vége a vizsgának
gömbölyű és szép lett
alig ismer közben reám
anyám ettől féltett
átalakult versem előtt 
leforrázva állok
begipszelve minden tagja
amit csak én látok



Rád bízom a csendjeimet

A kiskapu fölött a szemem
gyakran meresztem, mintha
valakit várnék; és ő nem jön el.
Kezemben lóg a vándortarisznya,
felnyaláboltam jól magam,
mert az nem lehet
hogy csak ennyi az élet,
a négy ismerős fal között
lomhán csorgó percek között
egy-egy napot áthenyéljek.

Nem tudom miért adta az Úr 
időrózsámat e magyar föld kezébe, 
és vitte fel nevem egy szalagon 
lobogó tűzben a múzsák hegyére.
De látod már? Minden csupa szirom, 
életrózsámat lobogtatom,
ha szünet vagyok a szférák zenéjében
csendjeim hullanak...
verseimet én halálomig írom,
és rád bízom nehogy elhalványuljanak.

2012. október 27., szombat

Ne lázadj


Ne lázadj gyermek, kímélni akarlak,
miattad suttogok, nem ellened,
szomorún furcsa hangja e dalnak
azt kéri figyelj, jól hegyezd füled.

Éjente ne forgasd párnád hasztalan,
gyermek, ne bántsd az édesanyádat,
mert visszaszöknek a goromba szavak
álmodban gyötörve megfojt a bánat.

Könnyű porszemek vigyázva fedik,
de anyád szívéből a szó elszökött,
a felszínre törve a mályvát szegik
a sírra szórt sárga göröngy között.

Roppantod, töröd, már sajog a csontod,
a síró Ég lám újra összegyúrja,
így győz a kín, és fizeted zsoldod,
amíg van eső, s a szavaknak súlya.

Hol lehetnék...?


még el sem indultam
máris visszatértem
ide hol a tél 
öt fokkal hidegebb
az északi szél a kertemben zenél
hol a Nap mindent aszottá égetett
a nyár tűz
a Hold arca sárga 
viaszkrétarajz
ha itt nem voltam boldog
sehol máshol
a földi pusztaságon
nem lehetek az

2012. október 26., péntek

Hiánycikk


Valami nem jó, valami hiányzik,
langyosan csorog velem az idő,
eltelik egy nap, majd eltelik kettő,
lusta a sors, a pezsgés hiánycikk,
üresen kongok, mint falon a teknő.

Várom a hajnalt, tán visszahozza,
üres a marka harmatot hint,
csalódva csukom vissza az ajtót,
lefogyott remény vonszol megint.

Meddig tart ez még, és bírja-e majd
májam a zsíros semmittevést,
megsimogatva a telt hasamat
lesem az újabb napderengést?

Unalmat űzve tükörbe nézek,
a látványom csípi a szemem,
ez nem én vagyok, hová lett Éva?
ki ez a nő, idegen nekem...

Csodára várok, hogy majd egy éjjel
visszacserélnek az angyalok,
hajnalra kelve megállapítom,
Istenem, újra bennem vagyok!




2012. október 25., csütörtök

Krizantémok

előbb csak nyílnak
kerekednek
gömbölyödnek
majd összeborulnak
keserű illattal 
megfűszerezve
halottaink sírjára hullnak
szirmaik közül a csend oson
az öröklét útján fényben járva
minden egyes gömbölyű fej
egy nyugvó lélek memoárja


2012. október 24., szerda

A hűséges olvasóhoz

Hogy kinek írok, s kell-e írni...?
...akihez szól biztos érti,
nincs címzés a lap elején,
ahhoz beszélek, ki olyan, mint én.
Vagy mégsem? 
Talán éppen az ellentétem.
Leánybarátnőm a gyermekségben,
bárki, szomszéd, vagy idegen, 
a közös szavakhoz nem kellett egyetem.

Már nem olyan sűrű a gondolat?
Oka az értő szem hunyorgása,
aztán a nyelv is közbeszól,
kiokít, hiába lelkemnek lázadása.
Hangtalanul és lassan csúszik
torkomon le a gombóc: fájlalom, 
mindet a verselés miatt kapom...
De érted: Hűséges olvasóm, 
mazochistaként vállalom.

2012. október 21., vasárnap

Cseh Tamás - Csönded vagyok

Néha elhiszem


Néha elhiszem tenger vagyok,
kicsi, édes, szomjazó meder,
partomon áll egy öreg hajó
faépítmény, amolyan menhely.

Mélyemből kihajt ezer titok,
közöttük ring e magányos csónak,
ránőve élnek, mint szép jázminok,
lehulló szirmuk a vizembe olvad.

Az ártalmas múltnak ereje nincs,
súlyos kövekkel apróra törtem,
medremben rejlő sok színes kavics,
láthatatlanok a burjánzó zöldben.

2012. október 20., szombat

Fogadalmat nem esküdtünk

Fogadalmat nem esküdtünk
mégis össze vagyunk kötve,
a kék ég széles lepedője
köztünk a híd mindörökre.
Akkor is, ha már a testünk
elfogy és csak lelkünk él,
a kék ég lesz az otthonunk,
mely mindent ölel, amit ér.
Összejár majd lelkünk csendje,
játszó szelek minket fújnak,
fentről látjuk majd, hogy itt lent
a szerelmesek összebújnak.
Legyen áldott végtelenség
a testet öltött szerelem,
minket az ég kötött össze
a szivárványos fellegen.



2012. október 19., péntek

Piros szőnyegen


Ébredéskor komoran üldögél,
feláll, s a szobáját körbejárja,
félve néz át a gyöngyfüggönyén,
mert kint a veszélyek sora várja.

Itt bent a csend fala magas szegély,
kint reked minden földi lárma,
a lelke dorombol, lágyan zenél,
mint egy felhangolt régi hárfa.

Kacsint a nap és bezsong a szél,
piros szőnyeget terít az ősz,
a levelek közt egy dalt keresgél,
s a kertedben hosszasan elidőz.

2012. október 18., csütörtök

Ébredés

Az álom tőlem elszökött,
ülök egy gyűrött rongy papír fölött,
s amíg az igazak alszanak csendben,
a sorsráncomat kell rendbe szednem,

mert megijedtem, hogy vége: 
s nem látogat meg többé a béke,
zaklatott kút lesz mély-árok lelkem,
s egyedül kell majd megünnepelnem

az újjászületés napjait,
mikor a csíkos füzetem lapjait
hajtogatom és írom e szókat
előcsalva az elbujdosókat.

Azt mondják nyers, nyakas a hangom,
magamhoz ölelem ezt a rangom,
énekem harsogjon mindenkihez,
a hasonló halandó senkihez.




2012. október 17., szerda

Szívem a szívét...


Szívem a szívét súrolta,
láttam, hogy könyveit hurcolta
tenyerén, mint a süteményt,
úgy döntött nem ír több költeményt.

Aludni küldte a szavakat,
az életből sánta rím fakadt,
szédelgett, mint korai jérce,
így ült a tojás tetejére.

Csalfa a csend ma, tetszhalott,
a gondolat szárnya megfagyott
szurkos a láva, alszik a tűz,
a tehetetlenség meggyűrűz.



2012. október 15., hétfő

Nem változott semmi...

Nem változott semmi,
mindent úgy találtam
ahogyan pár napja
a szobámba zártam.
Kulcsommal kezemben
gondoltam kinézek, 
s az udvaron várnak
a régi csibészek! 


Kitakart a hajnal,
betakart a reggel,
csak bánatoszlopom 
gazdagabb egy szeggel,
bánja már a kánya
a vásznat, ha foltos is,
nem szakadt a film el,
pereg, ha kormos is.