Boldog perceimről

Ha boldog perceim keresem
megsimítom bent lakóját,
úgy, mint anyóka morzsolgatja
imádkozva olvasóját,
minden ütem amit kaptam
gondok széléről hozott el,
gyermekáldásra szívemben
gyermekáldásom felel.

Négyszer ért el ez boldog
el nem mondható repülés,
visszatekert filmem nézve
ma is elfog a szédülés,
mintha nem én lettem volna
a meggyötört kismama,
kinek szívét gyógyították,
mint világ jövendő balzsama.

Karomon ringattam rájuk
a jövőbe vetett hitet,
s most visszaüt: tanulságuk
leszedve a keresztvizet,
mégsem olyan bájos minden
ahogy nőttükben mutattam,
paplan volt csak az a sok szép
fogyhatatlan, szakadatlan.

Kinőtték és szívük tükre
túl eleven, túl éles
képet mutat, s rút e kép,
lekopott az ezüst fényes.

Vidám gyermekkoron csatok
voltak, s közte víg játékok,
lekaszálták borús napok,
s kínzó, öldöklő szándékok
éledeznek, gyarapodnak,
mint a gaz dagadnak, nőnek,
a kirostált magvak közül
egyre többet megfertőznek.

Fáj a szívem gyönge gyökre,
vigyázz, innen ki ne szakadj,
csapdák sora tenne tönkre,
földemből csak akkor szaladj,
ha utol ér a sorvadás,
de éld túl, lépj egy óriást.
Vidd a sorsod komolyul,
és ne feledd el! Néha játssz!
S hogy az életet kibírd
szelektáljad, amit látsz.

Pánik

Menekülnék a szó miatt
kimondtam és most kísért,
mint szellem jár és felriaszt,
ostoba ne legyek senkiért.

Én csak nyílt lapokkal játszom,
az asztalra csapom dalom,
te jössz! Überel rá ászom,
amit nyerek? Magány-vagyon.

Inkább ez a roskadozó
világtalan semmi legyen,
ígéreted ingadozó.
Bolondját járattad velem.


2014. 05. 26.

Születésnapodra

Megszülettél tagadhatatlan,
anyai szív volt jó meleg paplan,
nevelt és bölcsen ringatott,
érlelt az idő miről tán hitted
elfogyhatatlan, míg tükröd
és tested őszinteségben
feketén, fehéren mást mutatott.

A ringatást más karokra bízva
anyád elment törékenyen,
ahogyan vitte sorsát előre
soha nem szűnő sártengeren.
Voltál boldog is, de nem fogtad kezét,
eleresztett hát ő is,
s hogy ne legyen mégsem rideg a lét
új lehetőség nyílt,
siker ért utol, s valahonnan
elébed toppant a Nő is.

Megszülettél tagadhatatlan,
s ünnepét üli fáradt szíved,
dobog, mert hajszolja benned a vér,
seregnyi gondod, és termő hited.
Csak a Nő nem fért el ott,
ki másodszor magában hordozott,
és elengedett egy olyan világba
ahová ő nem tartozott.

Hordozott, megszült, maga kedvére,
s mint anyák fiaikkal szoktak,
elfogultan úgy tekintett rád,
mint ki nem követ el sohasem rosszat.
Higgyük, így köszöntelek!
Jóságod növelje fényedet,
Isten adjon még erőt, hitet
valóra váltani tervedet!

(Talán mást érdemelnél,
valami pompás, édes szólamot,
amiből én, mint súlytalan költő,
egyszerűen csak kimaradok.)

2014. május 26.

Gyermekhez szólón

Ha lenne színes üveggolyóm,
amire mindig vágytam,
kívánságomat belesúgnám
imádkozósan az éjszakában.
Akit világra szánt az Ég
legyen kicsiny, vagy felnőtt
gyermek, ne tudja meg a szenvedés
melyik lugasban, mikor termett!

Mi, anyák elől haladnánk
az ismeretlenségbe,
s ha fájna is már vén karunk
dolgozni Isten kertjében,
a terméseket begyűjtenénk,
s tűzre dobnánk a lugasok
tőkéjét, s velük csak fűtenénk
pusztuljanak a kukacok.

Télidőben, nehogy a hideg
mardossa a testetek,
ne tudjátok meg fagyos világ
hogy dermeszt jéggé lelkeket,
máglyát raknánk a gonoszság
tövéből, magját is tűzre hánynánk.
csak legyetek jók és gyermekek,
anyátoknak nem lelitek párját.

Vigyázva járjatok, ne tépjetek le
ismeretlen gyümölcsöket,
magatok köré ne fessetek
áttörhetetlen bűvköröket,
mert minden fájdalom nekünk is fáj,
minden könnycsepp szívünkön vérzik,
nem kérünk mást csak engedjetek
vezetni s fogni kis kezetek végig.

Ha benézel hozzám...

Ha benézel hozzám
kisöpröm a házam
szép friss legyen
törékeny váram
kártyából raktam
szelet ne hozz
napsütést
kell mikor fény ostoroz
derűs leszek
vihartól félek
villámló kísértő
emlékek élnek.

Ha benézel hozzám,
én is visszanézek
elfoglalom
a felkínált széket
asztalodnál szélre ülök
nézem csendünket
hogy öntözöd,
köztünk a szó
teremni kezd
lelkemre öntve
iszom mint bódító
égetett szeszt.

Töredék

Pár töredék mondat mit elmerek
mondani annak kit nem ismerek,
suttogni szoktam ne hallja más
ilyen az egyszerű vallomás.
Olyan halk, mint a pára
úgy is ül majd szíveden,
örök esővel siratsz várva,
toporzékolsz, most mi legyen?

Hozzád nem illik izgatottság,
türelmes vagy akár a kín
mi úgy ragad meg csontjaimban,
mint vonatkerékbe tapad a sín,
sikít ha mozdulok,
sikít ha állok,
az égre nézel s nem kívánod
bármilyen ízes, aromás
az egyszerű suttogó vallomás.

Sírás helyett

Nevessetek, ti boldogok
akiknek vannak híveik,
akiknek gömb a szikladomb,
tökélyre viszik lépteik,
akiknek kezét fogja egy másik
felsegíti, ha elesik,
s e kéz arcát megsimogatja,
törli, ha szeme könnyezik.

Akiknek nem jutott méz csak üröm,
mellém szegődve érti már,
milyen komoran múlnak az évek,
imákba halt a tünde nyár.
Kértem szebb felét a sorsnak
elmaradt tőlem ridegen,
jeges magányba terelt s tán holnap
nem ébredek fel szíveken.

Lecsengnek a meghitt órák
alkotta album képei,
egyszerű szürke ablakon nézve
magát a lélek készíti,
egy eltűnődő csendességre,
hol díszes láda nyitva áll
befogad s gyógyír sok tévedésre
a megnyugtató szép halál.

Fekete pont

Míg pörgetem a lapokat
s versek mélyére hatolok,
eltűnődöm sok csillag között:
apró, fekete pont vagyok!

Sem Nap, sem Hold nem engedett
magához közel bújni,
semminek látszón kérdezem,
miért hagynak felhőbe fúlni?

Sok csillagtalan éjjelen
hiszem madárnak néznek,
ki éjjel repül borzosan
azokhoz akik félnek.

Szárnyammal óvnám álmukat
amíg a hajnal ébred,
de nekik csak fekete pont vagyok,
foltja a vakító égnek.

Transzfúzió

Ha összeadhatnám perceim
hány óra sivársága várna,
mikor csendem süket tercein
múlattam időm, hogy valami lárma
felzaklassa alvó szívem.
Mint olaj csorogjak szunnyadó lángra.
Semmiből zendül újra és újra egy hang,
komolyan, mélyen búg fel ott,
hol tornyokként óvnak hallgatag
sivatag sárga, terméketlen
repedésektől bús falak.
A hang messziről ismerős,
szívemnek dobogni kéne érte,
de nem gyorsul fel hallatán
ereimben a dobverése,
ugyanaz a lassú ütem
keringeti a létemet,
csendesen folyatja körbe-körbe
erek gátja közt véremet.
S eljut bár gyomorba, agyba, kézbe,
tüdőbe, torokba s jelezni kéne
de mozdulatlan hever az érzés,
szomjan halt lelkem üregébe.

Ölelhet hajnal, s futhat az éj
fölém, mint hatalmas bűvös tenyér,
kínálhat álmot édeset.
Falaimról rám visszatekint
múltamból sok száz rém eset.
Ma egymagamra számítok
emberek ellen kik vámpírok,
s véremet e ritka lét szívni kezdik,
mint folyót a rét,
mert sejteket továbbítok,
tárgyiasult társuk vagyok,
csak gépezet, mi nem egyéb,
mint vérátömlesztő készülék.

Vízcsepp

Ne mondjátok gonosz a világ
befogadott még engem is,
mint vízcsepp keringek
föl, leszállva,
felhőből hullva kis rózsaszálra.
Felszippant onnan mohón a Nap,
s keringek ismét míg nagy óceánba
csöppenek, s ott más cseppekre várva
keresem csobbanó csepptársamat.
E körforgás céltalansága fáraszt,
zuhanásaim visszavetnek,
súlyos cseppjeim körformája
rajzolatukkal kirekesztnek,
süllyedek s zárul a víztükör,
óceán mély feketeségben
elvegyülve csak szín leszek.

Ami már nincsen

Búsan jajong a nagy harang,
hírt hozott, de mire ideért
hangját a szél másfelé terelte,
a címzettnek némán fülébe lehelte;
volt egy villanásnyi élet,
meghalt mielőtt előre lépett.
Mert állt és terhével összeroskadt,
mint szegények kik sok fát loptak,
nem bírva eldobták pedig kéne
a tűz, a meleg és különös fénye.
Hogy lásson a szem,
és olvadjon jég,
a fagyos múltról víz csepegjen
tisztaságban míg ölel a lét.

A szív hiszékeny, mint a gyermek
s erőn felül küzd, hogy más szívben éljen,
konok fagyban haldoklón herreg,
fiatal még, hogy nyugvóra térjen.

Süket a harang, nyelve sem billen,
nem hirdetheti ami már nincsen.

2014. május. 16.

Kételyek

Szavak nélkül a tettek beszélnek,
ordítanak, üvöltik értsem,
valami közben itt belül
suttogva neszez: ez nem lehet
mégsem.
Elterelem, de visszatérnek
a kételyek eszelős nyomai,
s forradalmat esküsznek közénk
a nem tettek gyűjtött kövei.
Hullanak rám, s fájnak,
megkékül tőle az idő
majd rohad, békétlen szagos
levegő kering,
értetlen kúszik elő a nap.
A várakozás gyilkos tőre
kiontja órák édes vérét,
s fürdik a csend e vérben
leáztatná a keserű kékjét,
s kitakarná a csevegő
beteggé vált néhai rétjét.
Ebbe a csendbe fordulok
egyszínű, vörös, de enyém e csend,
nem tagadom meg, csak nem értem
a selyem rétből miért lett hegy?