Az én időm Kovács Kati Szenes Iván

Egy éber éj...

Egy éber éj mélyén a hajnalra várva

bebarangoltam szent tájaink,

a folyók ölét, a parttalan medret,

visszhangként szóltak mély sóhajaink.

Buta a nő, ha szomjazni hagyja,

kiszárítja gyökerét a szépnek,

és egyetlen nap kitépne mindent

átadva azt a feledés tüzének.

Őszt csinál bent a fonnyadó lélek

s lehullat magáról ezernyi szót,

amitől egykor egy istennő lettem,

mert férfira rajzoltam édes mosolyt.

Gurul a sorsom, elmúlt az ünnep,

aranyló por ül az emlékeken,

ujjaim hegyével érintem lágyan,

csillagos jel lesznek vén fejemen.

Különös csend

Mint kísértet áll a templomtoronyban,

némán lóg le a bús nagyharang,

éjfélig várom, hogy új napot lendül,

de nem mozdul semmi, bent reked a hang.

A tinta sem fogy, nem kopik a tollhegy,

megállt az idő nem szövi terveit,

a kattogó percek vigyázzba állnak,

míg vállamra veszem az életem terheit.

És viszem, ha bírom éjjel és nappal,

vállamra mérte az Úr angyala,

ledobnom bűn, átadnom vétek,

viszem, csak tudnám, merre? Hova?

Váratlanul

Fekete erdőbe csalt be az ősz,

makacsul tart a lomha sötét,

nem ér a  fény, itt nem süt a Nap,

nem érlelik meg a fák levelét.

Még szép is lenne az indigó ég,

a vastagnak látszó, elmálló felhő,

csak ne lenne minden fagyos hideg,

mint télen, ha északról tomboló szél jő.

Sűrű a csend, köd száll az útra,

amelyen lábam tétován halad,

az erdő alján egy sikoltó bagoly

vadászni száll az éj leple alatt.

Mint merev spirál olyan az út

baktatok rajta beljebb és beljebb,

a fák koronáin a fekete harmat

fekete könnye a fejemre dermed.

Nem ér el senki, nem törlik arcom,

az erdő elején tétlenül néznek,

és vágom lombját a vad bozótoknak,

hogy teret nyissak a gondviselésnek. 

Csendes éji lárma

nem könyörült meg rajtam az Ég

szemem fényei vörösen égtek

fejemben született ezer ima

és hiába sorjáztam mormolva őket

kerestem közben őseim vétkét

kitől örököltem el az átkot

ki hagyta rám a köpönyegét

miben a sorssal bajt parolázok

a gerinces egyenes oszlopok

csodáját ki hagyta lelkemben élni

apám gyermekként megtanított

a kukoricán is térdepelni

kérdeztem Istent szabad-e

nekem vágyódni másra

jobb idők szelét befogva

hajóznom el egy boldog világba

szabad-e ott a szerelmemet

titkos éjeken kicsomagolni

és elrejteni a párnám alá

hangjait ne tudják elzsarolni

hegedűm csak az enyém legyen

csak én tudjam vonóm rakni a húrra

s ha kikötöttünk a szép vizeken

partján a bút kötözzük gúzsba

Megjártam már...

Megjártam már a nincs tovább útját,

visszarántottak onnan, hogy éljek,

és regényem lapján egy bekezdés szerint;

valamiért most vissza kell térjek.

Elaltatnak majd és leszek egy báb,

lélegző test, egy meleg szobor, 

s ha elgondolom, olyan mint most.

Egy illattalan rózsacsokor.

Élnem sem más, így is csak tengődöm,

nem kilincsel rám a szent nyugalom,

a gondok és bajok sok esztendeje

maradtak nálam a kifosztott ugaron.

Talán, ha ismét visszahoznának, 

talán a csend már nem lesz sötét,

karomon ragad, mint hű szeretőt,

és ragyogó arccal szeret az év.

Újjászületés

Akár a csillagok tört, csendes fénye,
távolból ért el a gondolatod,
megkerestél e kihűlt világban
és felolvasztottad az őszi fagyot.

Kihűlve majd' a föld porába hulltam,
zizegett bennem a kiszáradt lét,
amikor kezedből áldások jöttek
és lezártad fallal a lét peremét.

Mint kit az örvény feldobott végre,
hagytam a ringató víznek a sodrást,
s elfogadtam a megőrző kegyelem
lét-mágneséből áramló vonzást.

Beteges szárnyú kis darázs voltam 
egy barnára sorvasztott szőlőszemen,
magához ragasztott irgalmatlanul,
hogy kezedbe végy most megengedem.

Üvegbe zárhatsz a téli időre,
mézedben legyen az új otthonom,
a tavasszal gyűjtött Nap ölelésből
szárnyamat zümmögve meggyógyítom.

Ide magammal nem hozhatlak

Hányszor dobtam a sarokba

a tollat, s gyűrtem a papírom,

nem mert élni a gondolat,

de ma akkor is megírom.

Csak az első lépés lehet nehéz

a kigödrölt szörnyű ugaron.

Csak legyen fény,

csak egy gyertya égjen,

lehetnék magam is akár,

hajamba fűzve a kanócokat,

de a sötétség bennem ki be jár.

Ide magammal nem hozhatlak,

itt gyászban kúszik fel a Nap,

itt csak fűst és köd színezi

meg a hétköznapokat.

Ünnep nincs,

még vasárnap sem,

öldökölni percek járnak,

órákba gyűlnek s kattogásuk

idejét jelzik a pusztulásnak.

Zabolátlan bűnös álmok

rettentenek, s ölik el

a legszebb évek emlékeit,

mindet veled loptam el.

Ide az jön, aki nem tud

ellenállni a gondfelhőknek,

és láthatatlan zsebkendővel

könnyét venni a szenvedőnek.

Ide ne járj, ahol a szív kátrányba 

mártott ócska rongy,

ver még kicsit, kettőt-hármat,

és megállítja a sűrű gond.

Ablak nincs, sötét minden,

út sincs, ami kivezet,

polip karok kötözik meg

simítni vágyó kezemet.

A lelkemet kicserélték,

a régi édes fagyban ül,

csak ez a fekete üres maradt,

bennem, mint luk, úgy feszül.

Ide magammal nem hozhatlak,

Neked fény kell, csillogás,

szívednek csend és olyan hang,

mely tiszta, mint a csobogás.

Élet kell Neked, derű, béke,

hol nem vendégek a bajok,

emlékkövén a szép napoknak

hidd, hogy mindenben ott vagyok.

Ringat a szél

Por, por, bevakult óceán,

parttalan, sárga, szél hordta homok,

állt itt egy vár, de nem vár már senkit,

eldobált téglákból kupacban romok.

Ismerős szemek térképre írják,

lerajzolják, fényképezik,

meglátva benne a vágy zátonyát,

magukat ellene felvértezik.

Üvege szilánk, kapuján inda,

hátul a kertjében nyikorgó hinta,

magányos dallamot ringat a szél.

Árva a vár, olyan, mint én.

Minden nap

Minden nap talányos,

az utam posványos,

csellengek csapzottan.

A fák haja szokványos.

gyérülnek lombjaik,

könnyülnek ágaik,

levelek ezreit 

eldobják s játszanak

télig egy színre-szint.

Józanul

A betűk nem jönnek barátnak,

a szavak össze-vissza szállnak,

elcsavarog a szép gondolat,

kiégett szeme a mesevilágnak.

Izzadó tenyérrel, vörösen,

mosolytalan tükrömet nézem,

ha értelme lenne eléd tenném,

kijózanító ürességem.