B.Ú.É.K Szeretteimnek

B-orus homlokodra angyalkéz simuljon
O-rcád mosolygása soha el ne múljon
L-épteiden óvjon őrangyalok kara
D-olgos kezeidből virágozzék csoda
O-lyan legyen napod, mintha veled lennék
G-yolcsba csavart lelked orvosa én lennék

Ú-jra tudj örülni hajnalpír festésnek
J-ajgató szó helyett kísérjen az ének

É-letem hajóján te vagy a matrózom
V-iharos tengeren eveződet óvom
E-gyszerre gyúljon fel ezer tűzijáték
T-e legyél zsebemben a legszebb ajándék!

Búcsúzom 2010

Jöttél..mint tetszhalott.
Nagyon féltem.
Te...! Lepelbe csavart, fehéren-fekete.
Előrelátásom leomlott bérce.
Előtted ledőltem.
Ez volt mit hoztál hideg markodban.
Betegen, alig élve hívtál..táncoljak veled, én.
Ujjat így húztál velem..
Ki győz a vártán...kérdezte tizenkét dühös szemed.
Te meghalsz, de... én még látod?
Tovább élek.
Nekem még lesz Húsvét...karácsony...
Neked csak Nagypéntek sovány szobra.
Ez maradt utolsó napodra.

Nyomod is kisöpröm. Menj!
Így nem örültem még ravatal felett.
Temetlek...2010. Benned a könnyeket.
Örömmel elmulasztlak,
pezsgővel kezemben elmúlatlak,
úgy lépek át rajtad, mint a semmin,
mert azzá váltál egy perc alatt.

Kívánom jövőre
szebb testet öltsön vándorló lelked!
Boldogabb Új Évet Kíván partnered,
zenédre táncoló lelked.

Én itt...Te ott

Álmok, mesék vissza-visszajárnak
abból a zsenge-édes korból,
mikor a tűzhely lázasan tombol,
hamvas-vágy remény-pírt
arcunkra dorombol.
Akkor még meleg volt a reggel,
most őszbe fordult fejjel
éjszakám harangja
messze-messze kondul;
Mezsgyéket szakítva áhítatot koldul.

Édes-keserű...víg-bolond élet
csoda, hogy vagy...csoda, hogy élek.

Szavaink voltak lábtörlő szegélyek,
szemünkből menekült a fény is,
hitünkre szürke köd derengett.
Árnyékos szép ígéretek
felett...alatt...
rohant vonatunk ezalatt.
Búsongó sápadt ráncaink között,
keringtek sós-ízű fényes cseppek
csúfolta őket dédelgetett,
rátarti bántó dac-közöny.

Mi!
Önző ifjú pazarlók
bő kézzel szórtuk magunkat szerte,
vállalt sors-falat húztunk,
egykori édes emlékekre.

Vonatunk fékez.
Sír a vágány...
beteljesül majd életünk
álmunk ott ragad szemünk fátylán.
Könnyű föld alatt rög leszünk.

Én, itt a sárga víg-homokban,
Te, ott a barna hűs-agyagban,
 - nem múlunk el...csak elmegyünk...

Metamorfózis

Lassú járással, fáradtan járta körbe öreg lovát, amikor egy bebugyolált csomag-félét vett észre az egyik útmentén álló fa mögött. Előbb csak figyelte. Hosszasan, lélegzetét is visszafojtva, mert úgy vette észre az a valami szuszog. Közelebb érve, döbbenten vette szemügyre, ez az alak egy összetépázott női forma, sárral bemocskolva. Rongyaiból aligha derülhet ki, vajon ki lehet?
- Bocsánat, segíthetek?- halk, és szelíd hangot keresett mély, dörmögő hangjával nem szerette volna elriasztani az ismeretlent.
Hosszas csend után, egy - Nem tudom, - hagyta el az alak száját.
- Jöjjön velem, segíteni szeretnék. Nem hagyhatom itt, ha már utamba került annak oka van.
- Azt hiszem igaza van. Nem hiszek a véletlenekben.
Gondolkodásra nem sok idő maradt, az életösztön átvette a döntés szerepét. Fájdalmat tükröző léptekkel ült fel a kocsira.
Elindultak. Akkor nem is sejtették, milyen hosszú út következett.
A segítő közben azon gondolkodott hová is rejthetné el talált kincsét.
Volt egy kis birtoka egy kis házzal, ahová szinte csak ő járt. Arra vette hát az irányt, és ott elrendezte önként vállalt csomagjának sorsát.
Nem faggatta, beszélt az magától is, ha akart. Sebei a lelkében okozott fájdalmakról árulkodtak, szerencsétlennek, és menthetetlennek tűnt.
A vendég otthonosan berendezkedett a kis lakban. Keveset evett, nem vágyott semmire, csak a kocsisa társaságára.
Eleinte nem engedte magához közel a megmentőjét, csak az ajtón keresztül beszélgettek, mert csúnyának, piszkosnak érezte magát.
A férfi szavai, és a közeli forrás friss vize segített, hogy lemossa magáról azt a szennyet, amit érdemtelenül raktak rá.
Kezdett kinyílni, és lassan az ajtó is.
- Ünnep lesz, holnap nem tudok eljönni - szólt a férfi.
- Megértelek, ha tudsz annak mindig örülök, de nem követelhetem.
- Tudom, te nem tennél ilyet.
- Ha itt vagy szebb a világ, ha nem vagy, akkor, akkor van miért élnem. Várhatlak minden nap.
Várta is. Kitartó türelemmel, pedig előző életében utálta a várakozást. Most, hogy volt értelme, megtanulta ezt becsülni. Meg azt is, hogy a lélek szépsége milyen elragadó, felemelő, ha tiszteletet kap, ha szemérmesen beszélhet, hogy milyen az amikor könnyeit összegyűjti valaki, és azok gyönggyé válnak a másikban.
Ékesítették egymást, szemmel, szóval, ették a lélek gyümölcseit egymás kezéből.
A férfi is a csodákat élte át vele.
Visszatért ifjúi volta. Udvarolt, elhalmozott, izgult. Látott egy átváltozást, egy rút békából hercegnővé váló asszonyt, egy újjászülető sorsot.
Még lova is megfiatalodott, úgy kaptatott a hegyre is, mint egy fiatal csődör.
Ő meg szerelmes lett, de olyannyira, hogy ilyet még nem érzett. A nő illata, szavai egyre nagyobb rést nyitottak szívén, és finom hártyával vonták be lelkét. Egyszerűen rabja lett éjjel, csodálója nappal. Démoni erővel hatott rá a saját maga által alakított sors lendülete.
A nő is érezte azt a még meg nem élt káprázatot, amit szerető nyújtani tud. A csodálatot, az erő, a hit kerítésén keresztül megszerzett bódult állapotot, amikor az első gondolat mindig a másik felé kúszik akarva, akaratlanul.
Meddig mehet így? Mindketten maguknak tették fel a kérdést. A nő szabad volt, a férfi igában. Az ellentétek vonzástörvénye, a mégis közös hullámzások mágnesként vonzották egymás felé őket, mindig közelebb.
A szerelem fájdalmas gyötrődésekkel jár, a tiltott pedig maga lehet a lélek halála. A megmentő ezt érezte.
- Hogyan szeresselek? - szólt egyszer váratlanul.- Van - e jogom megkötni téged, ha nem tudom adni a legszebbet? Hogyan szeresselek, hiszen neked többre van szükséged. Neked élned kell, megfiatalodtál. Szabad vagy, és én látni szeretném a szárnyalásod. Érezd a boldogságot. Felettem telnek az évek, és megköt a talaj. Hogyan szeresselek, hogy ne roskadjak belé?
- Így szeress. - súgta a nő.-  Addig, amíg szükséged van rám. Gyere, és én itt vagyok. Én választottalak, én akartam maradni nálad.
Elmehettem volna már ezerszer, de nem teszem. Vissza kell adnom amit tőled kaptam. Addig adom, amíg te akarod. Saját döntésemben, így vagyok szabad.
Álltak, fogták egymás kezét, és összeborultak, mint két egymásba kapaszkodó fa.
A szavak szétomlottak a férfi lelkében, és ott a megnyugvás falat emelt a külvilág elől. Oszlani kezdett a kétely köde, és csillogni kezdett a remény puha, örök homokja, amire egykor együtt léptek.

Olvasnék...

Ócsárló, köpködő  versgyilkos hentesek
hímezett szavakból köpönyeget vesztek
úgy rúgjátok vesén az igazmondókat
ne lássanak jövőt, felejtsenek múltat
tagadják meg sorsuk
tagadják meg álmuk
forrjon a tollukba szerelmes fohászuk
ne nézzenek égre
ne nézzenek földre
csakis az önjelölt babéros költőre
porondon állva döngeti a mellét
színes palástjában összefut a festék
nem kell a hasonlat
sem a metafora
alpári szavakat írjon a hű szolga
nem teszik a versed kaphatsz rá egy nullát
nem lesztek emiatt dagadt vízihullák
írjatok, sírjatok verselő koldusok
tollaitok alól csorognak vigaszok...

Én meg az olvasó? Verseket olvasok:)

Káprázat

A hold az éj-macska kacsintó szeme
vonzón világít, kitágít időt,
teret szűkít,
fényétől bódultan vágyad, ha nyüszít,
keresd a mindent elsöprőt, a halálost...
párosban megélt páratlan párost.
.

A csillag hódító éke az égnek,
hazudod letépnéd, el meg nem éred,
fényét távolság mélyéből méred,
talpad alatt a homok,
hajolj le ahhoz...
biztosan eléred.

Ne így,... ezt nem szabad

Hosszú folyosón
világló csempék
ajtód mögött
csellengő emlék
csak abból élsz
csak az a társad
nyelvedre lakatot tett a bánat
emberek jönnek
emberek mennek
véred sem kérdez
alszik már szenved
egyedül vágyad
széthúzod ágyad
szavak ellen csended fellázad.

Majd...

Körötted éled a fagy.
Mint csillag az égen.
Egyedül leszel
Észre sem veszed magányos vagy.

Máskor...

Máskor hó fölött, ma sárban topogott
pólyája egy kicsit megkopott
nem hozott aranyat kincseket
gyémántos csillogó díszeket
egyszerű csendes napot hozott
csodát, hogy van, és én is vagyok
küldte kántáló angyalok hadát
elém idézni arcok mosolyát
szorgos életek apró tincseit
elmúlt időknek koldus nincseit
javamra váló csengő éneket
csillagszóróból hintett fényeket
kis gyertyalángban égő kanócot
ajkakra ébresztett gyermeki csókot
ünnepi lábnyomát kísérje áldás!

Kívánok boldog karácsonyvárást!

Szabad vagyok?

Szavak hullottak elém,

kemények

ismerjem fel hol, és mit érek

ez itt földem

ez a hazám

benne a liget a kis tanyám,

hazám házában látom poklomat

ott szabják meg a sorsomat

ez lenne hát a szabad akarat...?

Születik bennem ez alatt

egy vers, egy forma

mért is jöttem én 

haldokló rendszerű
demokratikusan korszerű...

modern pokolba.

Csüggedni el magam baján

letörni ember koronám

lapulni testőrök mögött

közben a láncom ott csörög

kötözött testem oldalán

Diktál a mások bámulása

cicomás sorsok majmolása

érdekből elveim taposása

arcomnak rút átváltozása...

könyöklés,

nyomás minden áron,

jelszó az előre
hajtson a siker...
hulljon a férgese

életem mástól többet ér

bankszámlám így legyen kövér?

Aztán a feslett éjszaka

sodorjon, hajóján vigyen...

ágyasa testemnek legyen

minél több hazug szerelem...

így törjön ketté

áldásos termő mivolta

pornográfiát szüljön
szabadossággá zülljön

abortusz legyen életem kulcsa?

Ott az a doboz tele színes képpel

gyermekek villanypásztora

megkötöz, s átmossa agyam

igézők álnok mosolya

központban áll

már szinte főnök...mi több, már szinte Isten

így éldegéljek sorstalan szabaddá válva nincsen?

Ez lenne hát a választottság?

Hová lettél szabad szabadság?

Megyek megkereslek..

Álmodba bújnám magam

mint egy ázott cinke télen
állnék a házad mellett délben
meglesném ablakod alatt
szobádban mint ragyog a nap

nem is nap az csak lámpafény
cinkemód úgysem értem én
hinném, hogy nálad süt a nap
megbújnék gallérod alatt

mikor az éji csönd beállt
beszívnám bőröd illatát
bejárnám én a kis szobát
keresném álmod paplanát

ott lennék első asszonyod
megvetett puha vánkosod
kisimult vászon lepedőd
csókodtól ittas szeretőd.

Variációk közmondásra

 " Ne fuss olyan szekér után ami nem vesz fel. "


1. Szépen bélelt szekér
loholok utána
tán elbír a petrence
vagy szénaboglyája
elérném már
a gazda is engedi
majd dacból az ostorát
ló farához veri
lemaradtam...
fusson ki ezt teszi
felrántom vállam
menjen, ha élvezi.


2. Tele van a szekér mindenféle jóval
nem törődik gazda úton vándorlóval
kapaszkodna szegény petrencés rúdjába
gyalogolás közben megdagadt bokája
lassítnak a lovak elérné a leány
hirtelen a kocsis hangos szóval kiált
kopogjon a patád gyí te kócos kanca
elballag a vándor a büdös jó francba.


3. De jó lenne egyszer szekeredre ülni
tücsök módján azon szépen hegedülni
húznám neked éjjel csillagragyogáskor
piros kora hajnal kinyiladozáskor
de te nem vagy tücsök
szorgos hangya lettél
amikor a földet jó urunk teremté
haragszol a zenés vándor tücsök népre
hajtod a szekered nem kell a zenéje.

Pásztorolj!

Emberi gyarlóság, önteltség vágya a tökéletesség netovábbja,
a minden mindenek felett, elérni gyalog a kék eget,
s tovább...meglesni Isten lábnyomát. Pedig ez csel,
és csalja tudatát ki erre áhít, hasznosság legyen, mi élni vágyik.
Így mozog lélek a testben, segítsen minta a resten,
- rejtett apróság a jóság...
Másoknak ezzel sokat tesznek, képesek rá, kik tej helyett kemény eledelt esznek.
Te, vagy én vagyok erre hívatott?
Alakítsd, formáld isteni-tudatod...Ember közeleg rengetegben,
jöttére gaz-függöny szerte lebben...fújjad, fújjad az éneket...
Új Földön új népet keresek, - egy Igét, törött iránytűm mágnesét,
fáklyát, oázist, fényes csillagot...
pásztorolj...nézek az égre: Betlehem fénye ott ragyog!

A műhelyben

A kis Marilla, a kőből faragott kislány gyakran nézte vágyakozó szemmel az embereket. Mióta a Mester megalkotta naphosszat ült tágra nyílt szemekkel a műhely ablakában, és szíve mélyén egy nyugtalan érzés kalapált hónapok óta, egyre jobban vágyakozott közéjük. A nyitott ablakon behallatszott nevetésük, hol hangos, hol halkabb beszédük, sietős, vagy éppen lassú menésük közben. Látta mosolyukat, könnyeiket. Kis kémlelő ablaka alatt gyakran figyelte az éneküket is, és akkor fájt leginkább a szíve, hogy nem lehet közöttük.
- Mikor viszel magaddal Mester? - türelmetlenkedett egyre gyakrabban, amit alkotója nem nézett jó szemmel.
- Még nem állsz készen! Majd akkor indulhatsz, ha elég erős leszel, és elég okos, hogy felismerd ki a jó, ki a gonosz. Az emberek világában nem elég keménynek lenni! Még tanulnod kell. Vagy úgy szeretnél járni, mint Marilló? Sírva jött vissza, és könyörgött engedjem be, pedig tudta, hogy már csak akkor érintkezhetünk egymással amikor álmodik. Erősnek, bölcsnek kell lenned, már hamarosan eljön az idő. - morgott az öreg, és bezárta a kislány ajtaját.
Bent hallatszott a kulcs reccsenése a zárban, ami egy újabb hosszú éjszakát jelentett vággyal, és reménnyel telve.
Hosszú, de izgalmas napok következtek. Az alkotója naponta vonta be szebbnél szebb réteggel formás külsejét. Kora ellenére ügyes keze volt. Marilla szerette ezeket az alkalmakat, mert ilyenkor mindig mesélt neki.
- Ma nem mesélsz? - kérdezte egy reggel kíváncsian, és óvatosan, mert gondterheltnek látta a Mester arcát.
- Mesélek Marilla, ez lesz utolsó mesém. Tudod az emberek nagy örömmel fogadják gyermeküket. Így mesélt róla dédanyám aki éppen egy asszony szobájában volt egy gyermek születése után, akkor hallotta az anya énekét.
Marilla elhelyezkedett, fejét tenyerébe hajtva, tágra nyílt szemekkel figyelt.
- A mese így szól Marilla, figyelj!

Egy édesanya éneke.

Megjöttél hát édes szerelmes gyermekem,
kis koszmóból kivakart rózsaszín gőgicsém.
Ágyadnál sorra angyalok állnak, kezükben harang, és pohár.
Kilenc kis szárnyas pilinke - lény,
de  mi ez a fény?
Máris!.. áldozni hívnak, hogy vedd fel a kereszted.
Formás válladra pontosan illik én meg csak nézem, elvenném,
az angyalok ellökik kezem...
szertartás következik

első angyal: kis pipettát vesz elő a pohárba mártja szádba csöpögtet
fanyalogsz, ha tudnál tiltakoznál
kérdezem mi ez?
válaszol: - szeretet
második angyal: cselekszi ugyanezt
kérdésem ugyanez
válaszol: - öröm
harmadik angyal: sírástól ráncos homlokod simítja
suttogja: - békesség kísérjen végig
negyedik angyal: szád elé teszi aprócska áttetsző ujjait
halk szóval búgva utadon - türelem vezessen
ötödik angyal: üvegcse teteje csörren nyelvedre
- kedvesség cseppen
hatodik angyal: szíved fölé karcol egy árral
megáldalak téged a - jósággal
hetedik angyal: poharán címke a - hűség
magadhoz, atyádhoz, hazádhoz,
s nedvük a melleden fénylik
nyolcadik angyal: bársonyos kézzel fejedet tartja
pohárban fürdik a kiskanál
piroskás szádra méri a kortyot
- szelídség gyümölcse eltalál
kilencedik angyal: csak beszél tűrésre int
uralkodj magadon
míg pohárból kortynyit
arcodra hint.
Ezt kaptad mind, ajándék, kegyelem,
járj ezek szerint,
ha fáj, ha sírsz akkor is
cipeld csak válladon megáldott
keresztre vésett kincseid...

- Szép, és megható történet - mondta Marilla, és a mesében elmerülve leült az ágyra, majd elaludt.
Álmában mosolygott, a Mester pedig hívta az angyalokat akik elvégezték a szertartást rajta is.
Majd beoltották a földi fertőzések ellen.
Hét üvegcséből szívták össze az elegyet, és bőre alá adagolták a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, a jóra való restség ellenszerét.
A mester meleg tekintetével még sokáig nézte.
- Készen állsz - mondta - holnap elindulhatsz...

A Hold

Fagyos világ sárga félbolondja,
látod te fentről mi az ember gondja,
vigyorogsz, mintha minden rendben volna.

Fényedet kölcsönből fedezed,
mégis tiéd az élvezet
benézhetsz titkon otthonokba.

Mutatnád egyszer másik feledet,
hol kőkemény fagyos lelkedet
nem festik sárga fény uszonyba.

Mégis az élet nélküled,
romantikátlan őrület,
ragyogj még nékem sötét udvaromra.

A kiválasztott

Istenem miféle kegyelted vagyok,
én a kiválasztott szolga,
a terhet vállamra, rakod, rakod,
mintha az üres szekér volna.

Gurul a pénz a gonosz szolga
nem állja zsebem mélyét,
hideg kezemmel nem tudom
csiszolni önhitt fényét.

Bízol tán csontos vállam
kitartó erejében,
vagy csak a próbát adod,
ne fogyjon el hit-ebédem.

Utamat vajon hosszúra szabtad,
göröngyös rajt' az ösvény,
talpam alatt perzsel a föld,
egyszer már hegyre vezettél.

Néztem a földre, mint egyik
alázat arcú angyalod,
akkor egy kicsit könnyűvé tettél,
terhedtől híztam, nehéz vagyok.

Valaha-karácsony

A fenyőfád legfelső ágán...látod?
Nevetnek rád az angyalok
gyémántos könnyeik cseppje...
- gyertyaviasszá változott,
potyog, potyog...
 - meleg kis kláris
gyermeked szemén mosolyod.
Tükrében égi-fény csillogás,
csillámport pislog a ragyogás.
Álmot kér ajkadról csemete-fiolád,
öledbe olvad hús-vérű violád.
Ringatod, ringatod...létvízen csónakod.
Sziporkát lobbanva mesélsz
misztikus valaha-karácsonyt...
Karodban közben szuszókát zenél
mazsolás, tejízű-kalácsod.

Ne riassz...

Kedves Olvasóim!

Sok szépet kaptam Tőletek, és úgy érzem ennyivel tartozok. Nekem, az elszánt amatőrnek, példát mutatnak azok a nagyok, - kik vállalják önmaguk.
Döntöttem tehát.

Bemutatkozom.

Az áradó folyam-időben fa vagyok, - vegyes hajtásból, kitartásból növesztett erős ágakkal. Apámtól örökölt egyenes nyárfa-gerinc, anyámtól örökölt kemény-akác-sors utolsó sarja. Idecsöppentem...nem ingoványra,...vagy sziklás szirtre, hegyek közé, szabolcsi homokra vagyok kitalálva.
Ide, hol a tájat csodáló szemnek határ a csillagos ég, elsőnek láthatom a világra simuló keleti fényt, a nem mindig derűs hajnalt, akit néha én ébresztek, korán kelő lévén.
Ukrajna, és Erdély, mint vén hazánk nyaraló  gyermekei...itt vannak közel, már-már szem előtt.
Születtem. Ezzel megtörtem a neutronok szabálytól nyüzsgő rendjét, családi fészek csendjét. Nem burokban...de névvel, - bár fiúnak vártak -  ezt így tudom. Nevemet kapásból adta anyám, elásott drága kincsem.
Első asszonyi, Éva nevet kaptam a keresztségben az örökölt Paszternák után. Ki tudta volna előre mi is lesz ezután. Senki nem kérdezte akarok-e jönni. De vártak itt, és szerettek-szeretnek ma is, és szeretek közöttük lenni.
Nőttem, "nevekedtem", ahogy nagyanyám mondaná, öregnek ismertem...és lettem nagyapám első segédje az ő megsegítésére. Nagyanyám törékeny, apró asszony, egy örök remény. Tőle érzem az érzékeny lélek csimpaszkodását belém. A mesék, az ének varázsát, és a hitet ültette szívembe, mely boldog mosollyal ki is ült rám, a kapott betét mind kamatozik, nem maradt letétben.
Verseltem, daloltam, és hittem. Magamban, és az örök életben.
A betűk csendje elragadott gyakran, és mohó-bolondjuk lettem. A könyvek tartalmát ittam, néha kortalan olvastam, ha íróját szerettem.
Aztán utamat szegték...törések...egyenes szakaszok...árkok...magaslatok...csavargó csavarok, mint másoknak is, kereszteződések, melyek már nem is érdekesek, csak az, hogy élek...itt, és most.
Ülök az időszekéren, és visz előre. Nem hagy még el, sodor az ár, és én kapaszkodom belé. A kocsis sem idegen, és ameddig visz addig mesélek. Neki, és Neked.

Míg olvastok, szeretettel teszem.

               Paszternák Éva
 

                 Ne riassz...

Olcsó hajnal-fények dobják rám ruhámat,
nappalom priccsére ráhasal a bánat,
bogáncsos hajamból elfut már a festék,
monoton órákat ketyegnek az esték.

A föld-porond porában járva,
sütkérezem...
asszony-nő lényegem zsebreteszem,
teremtett világban eltörpült senki,
szavakat szoktam papírra vetni.

Nap-rivaldám fényes kozmoszában
ringatom őket,
dédelgetem mind a belém költözőket.

Ritka percek delén verseket faragok,
nem félek bukástól, költő én nem vagyok,
vagyok a szavaknak jogtalan őrlője,
szeretet-templomnak szerelmes papnője,
zsoltáraim zengnek más hasonló sorsnak,
keskenyre taposott úton vándorlóknak.

Lehetnék ösvény is, kút is ha szomjazol,
gyertya, ha vakságtól olykor botladozol,
kenyér, ha érzed éhségednek fájját,
satu, ha kívánod karom szorítását.

Utamra, ha tévedsz mezítelen gyere,
lépésed füvemen akkor lesz lágy zene,
talpadnak súlya is érintéssé nőhet,
ne riassz zajoddal harmatban fürdőket.

A Teremtő lapoz...

A Teremtő lapoz, új álmot csíráz az éj,
pléh-szárnyú angyalok kara rezet ver,
csillagok bújnak sárga fénylepelbe,
arcomba kénízű port kavar a szél.

Irigy hold vicsorog hártyás szemembe,
visszhangra nem talál a lépés,
csak enyém kopog, a járda kövén
megyek az utcán elszántan, merengve.

Találnom kell egy kemény követ,
abba magamból karcot írni,
hogy, mi végre tett le ide  Isten,

kiáltó-kőbe vésővel vágni.

Beolvadni, akár a bűvölt -balzsam

cicomás asszonyok homlokán,
szívódni fel a bűnös-föld sarába
nem fogok ennyi csorba év után!

Szégyenfa alól hangzik fel a zsoltár,
"Tebenned bíztunk eleitől fogva..."
bűnőrlő -kövem malomkerék fogja ,
ima-malomban üdv -lisztet jár.

 

A nyájad

Uram látod-e nyájadat,
fázósan járják városod,
karácsony előtti forgatag,
keresik hívó mosolyod.

Ha veszekedős a hangulat,
némelyik pásztor elszalad,
másik lelkében mélyen kutat,
akad tán benne még jó falat.

Pénz helyett csengők csengenek,
harangok tornyos árnya kondul,
szívekben csíráz a szeretet,
lábunk ma hozzád visszafordul.

Mikor már gyertya ég a fádon
cselekvést sürget az a Három,
akciót kiált a hűséges sáfár,
lehet ma még "kisjézus" vásár.

Harmadik vasárnap

Kell-e még Békesség, kell-e még áldás
zöld-fenyő illattal karácsonyvárás...?

házadban gyertyafény ma három is gyúljon
kezed a kezemhez szeretettel nyúljon
kicsike jászolban alszik a szeretet
csillapítsd zajodat indítsd fel szívedet
pásztorold házadnak reád bízott nyáját
szórd be porcukorral szomorú tanyáját
megveti ház-néped lágy nyoszolyáját,
szeretet-szalmával megtöltené jászlát.

Hirdetik jöttödet mennyből az angyalok,
útjelző ösvényen égi-fény csillagok,
ropogó hó fölé pilinkél hajnalod,
keresnek karácsony tétova lábnyomok.

Születésemre

Letette málháját az álom,
párnám magába zárta,
valóság indul
rám kapaszkodva
december hótalan havába.

Morcos, vénséges agg
- mondják - lelked a fagy,
én mégis szépnek látlak,
istállót te adtál,
terhét cipelő szülő anyámnak.

Tán kíváncsi voltál magad is
arra a kilencedik éjre.
amikor áldás születik
rég volt szerelmes kéjre..

Jöttem, mint síró balzsam
anyám öléből kúszva,
nem sejtve azt
élet-zsinórom
hány telen lesz még húzva.

Vállamon liliom nem jelezte...
Vérem sem folyt kéken...
Hercegnő én utána lettem
szép-anyám ráncos vén szívében.

Istenem!... Az éjjel!
Angyalod kezében kötőtűt láttam,
s kócos tarka fonalat,
buzgón köti életem vásznát,
sző bele holdból sugarat

Sima-fordított csomós szemek...
Tarka-barka cérnák...
- Te mérted rám
lét-vásznam súlyát.
Széléből emeltem sáncát.
******************************

Isten Veled!

Születtél kínnal, fájdalommal,
sírtál, mégis vízre fektették
csecsemő csónakod,
az evezőt húzták előtted
bölcsek és nagyok.
Ígértek neked boldog holnapot .
S életed folyója vitt,
gyermek, ifjú lettél
sorsod evezője fordult a kezedben, 

s megtaláltál engem
egy csöndes kikötőben.

Emlékszem tél volt,
hajóink láncai összeakadtak ,
nem bántam - nem bántad,
fényes karikával díszítettük azt,
együtt húztuk tovább a dupla csónakot.

Hatalmas folyó
sok a mellékága
kértelek ne térj le.

Hol csak álltunk,
hol sodort az ár
vészesen előre.

Engem visszatartott
együtt megácsolt
négy kicsiny csónakunk.

Nem néztél hátra,
nem értem utánad,
nyúltak a láncszemek,
a fényes karika pattant,
húztad az eveződ
az árral haladva,
hiába húztalak
tartottalak vissza,
csónakod súlyát
karom már nem bírta,
s mögöttünk
négy csónakban vártak,
nem láttad,
te úsztattad csónakod a vízesés felé
és átadtad magad a
nagy zuhanásnak.

Csónakod széttört
vége a nagy útnak.

Állok némán
árván,
özvegyen,
könnyeim mögül
a múltat keresem,
építek jövőt
a jelent feledem,
akartad,
így legyen,

Evezz hát egyedül
égi tengereken
kísérjen áldásom

Isten legyen Veled !