Kép a homlokon

Simuljon szívedre áldott csend
Ha egyszer fehér lepelbe öltözöm,
csak ez a földi lét tűnik,
de érzed majd, ha ott leszek,
s álmaid magvait megöntözöm.
Ne szóljon hangos gramofon
lelkednek virágos asztalán,
csak csend legyen,
szép sima csend
besurranhassak szíved falán.
Hallani fogsz. A dobogás
kattogó jele én leszek,
s ereidben a piros színt
belőlem el, messze viszed.
Látsz majd engem éppen úgy,
ahogy egykor melléd guggolva
megcsókoltam a homlokod
kezem nyakad köré fonva.
Ez a kép maradjon élő
ne az utolsó évek zaja,
mikor ropogva reccsent a szó
s előtört csontjaim bús robaja.
Bocsásd meg, ha panasz szállt számról
ez szegélyezte utadat,
bennem meg nőtt a félelem:
elveszted velem magadat.

Mert senkié...

Mert senkié nem lehettem
akartam osztani magam
a világnak, hogy bús szívekbe
vethessem el vigasz szavam.

Vigasz szavam a merész
zuhanásból felemelkedés,
egyenesen, mint jó sebész
hasít húsba, ha megnyit egy rést.

Megnyit egy rést önmagán,
veséjén tár fel kiskaput,
ahol a zöld epés magány
mérge s öröme összefut.

Mérge és öröme összefut
s viszi a vér a szívbe,
ide az lát, kit az út
elhoz résznek az ívbe.

Résznek az ívbe, míg a kör
bezárul s porondon állok én,
hol nevetés már nem gyötör,
bohóckodom míg ér a fény.

Ébredésem

Csalódtam ismét, mint kisgyerek
csalódik bájosan szelíd ünnep után,
mert mást kapott, mint remélni mert,
csalódásom, mint fodros hab folyik,
vagy tintafolt fehér cédulán.

Ki él úgyis elszenvedi a valóság
álca mögötti énjét, kegyetlen arcát
megmutatta, s tűrtem kezemmel
megtapasztva a félig kész vályog falakat,
de fecskefészkek távlatából
látom a ház mily ingatag.

Bennem a kifosztott szoba tiszta
lélegzet töri a csendet el,
repül a sóhaj, plafonig ér,
visszacsapódik és lehelet-gyengén
olvad, mint a hópehely.

Ígérem többé nem kopog cipőm
fényes utad kockakövén,
kinek lába homokhoz szokott,
csámpázzon buckás föld-dűnén,
hol ősei halálba meneteltek,
s hol nagyszülője csoszogott
nevetve a szél dühén,
míg nyoma elhalványodott.

A csend közepén

Megálltam néma partodon
csobbanásra vártam,
hallgatóztam, mint a köd
míg sebeimet vájtam.

Halkan történt. Nőtt a seb,
úgy hittem már vége,
a vizek alól előtör majd
nekem is a béke.

Felcsap, buzgón hirtelen
ahogy a magány rám szakadt,
szerencsétlen napjaimban,
mint a sárban megragadt.

Nem kellene gondolkodva
húzni le a takarót
a hajnali égről, s tusakodva
keresni jóakarót.

Ami nincs az ne fájjon,
ami volt rég elszaladt,
egyedül vagy: mondogatom,
mint csend közepén a pillanat.

Felismerés

Születtem, mint más
gyermek, bölcsőm nem volt,
karokba zártak,
keserű könnyel öntözték
arcom, nőttem és velem
nőtt a bánat.
Kicsorbult csészéből
ittam forrón, gőzölgő, édes
tehén tejet,
fehér ruhásan megismerhettem
milyen fekete, aki temet.
A halál gyakori vendégünk volt,
elvitt mindenkit ki szeretett,
hagyott nyomuk a lelkemben égve,
lángjuk utamra árnyékot vetett.
Hajlamom van eltűnődni
csipkésre nyírt felhők alatt,
beszélni a madarak nyelvét
kóborolva, míg leszáll a nap.
Nem ismernek, elrejteztem
szavakba, csendbe bújva,
mi lesz, ha egyszer nem keres senki?
Elszáradok, mint ősszel a rózsa.

Kimérés

Kimérve már a holnapi adag
gondból, jóból egy-egy rész,
elvenni kell, nem ízlelgetni,
elfogyasztani azt ami kész.
Elkerülni lehetetlen,
ami jár az én érdemem,
várni sem kell,
jön már a vénség,
ügyetlenkedik csontos kezem.
Pedig mennyi erő volt bennem,
naphosszat forgattam dolgaim,
s esténként még elkalandozva
szépítettem a vágy tornyain.
Hóbortos hintán egyedül ülve
alacsonyan leng ki a kötél,
kapaszkodom, jaj le ne essem,
lendül velem, mint ággal a szél.
Nyitott szemmel ott álmodhatnék,
a kékség ölén szabad az elme,
üres kézzel jön a hűséges éj,
hörög, mint akit lenyom a terhe.
Zsákjából pedig elfogyott minden,
rozsdás a régi álom-malom,
üres a garat, lefolytak mind,
hol gaz nő, ott marad az éj parlagon.

Vigasztalás kellene...

Vigasztalás kellene,
apai, bátor, erőt adó,
elhitetni, hogy a vakság
idővel tán gyógyítható.
Az ember-ember rangadó
okozta sebek beforranak,
segít a sors, hogy kapzsi kabáton
a zsebek végre beforrjanak.
S ha már nem tágulnak tovább,
jut egy kis apró nekünk, a népnek,
a látszat súlyát megkönnyítnék
a meggyónt, sötétbe vetett vétkek.
Éles a helyzet durvasága
e reszketős, eszelős jelenben,
de alagút kell, hogy legyen,
átjáró kell a dicsőség hegyekben.
Bimbózó hitek haltak el,
egy vihar söpört bennünk végig,
villámként sújtanak lábunk elé
és ássák a gödröt,
bokáig ér,...majdnem térdig.
Határvonalak erősödnek,
harangok gyűlölködve szólnak,
kis csengőinket lehalkítva
szorongva várjuk
mit hoz a holnap.
Jöjjön a holnap?

Elkerül az indíték

Némaságba bújtam, jó itt.
Nem zaklatnak a szavak,
melyek mindig marcangoltak
az elmúlt évek alatt.
Simább lett a poros ösvény
hajnalonta s csendesebb,
a veréb sem csipog annyit,
hiszed-e, vagy nem hiszed.
Rég volt, hogy a szavak tépték,
sanyargatták éjjelem,
nem hagyva, hogy messze menjek
ringó álomtengeren.
A csendet már régóta kértem,
nem tudtam, hogy ilyen lesz,
de eső nélkül nem csurranhat
sem csatorna, sem eresz.
Kiapadva, tétlenkedve,
elfelejtve az ízét,
milyen volt az írni, sírni.
Elkerül az indíték.

Hiányzik...

Hiányzik, hogy nem hiányzik
amit a múzsák elloptak tőlem,
a hajnali vad dobogást,
vágtatásomat szívredőmben,
hogy még fedetlen fővel állt a nap
koronája felhők közt rejtezett,
de én már lobogó tűzruhát vettem
szikrázni piros versemet.
Hallgat a hajnal, olyan üres,
a falon az óra sem a régi,
ereimben elhalt a láng,
tükrömben szemem a hamvakat nézi.
Elég volt-e a tananyag, vagy
tanulni akarok még vajon?
Csepegő csappal versenyezve
nedvesség szökik le arcomon.