A nagypapa.

Aggódó szürke szempár. Mindig botorkáló lábak, gyenge szorítás.Járása nehézkes, általában görbe bottal rója mindennapi köreit. Reggel első dolga a jószág, majd a kert körbe sétálása.
Ha hibát lát, nem hagyja szó nélkül.
Láthatóan zavarja a tehetetlenség, az öregség gondolatával nehezen barátkozik meg. Szereti kis unokáit. Gyakran vannak együtt, hiszen ő a gyermekfelügyelő is, amíg a szülök dolgoznak. Főleg a nyári szüneteken kell elővenni ezt a tudományát.
A mamára is felvigyáz, kiszolgálja, mint azt kell ötven év házasság után. Sok mindent megértek együtt.
Papó, mert a gyerekek csak így hívták, szigorú tekintetű, de vajszívű, kuporgató ember volt.
Nagy álma, megnyerni lottón az ötöst. Soha nem felejtette el a szelvényekre a tíz forintot hétfőnként odaadni. Három darab, 9ft 90 fillér volt, és ő nagylelkűen a tíz fillért nem kérte vissza. Négy hét alatt összejött egy kifli ára.
A mamához való türelme csak az utolsó időkben csökkent, amikor már maga is segítségre szorult.
Éva volt rendszeres kísérője, olyan helyekre, pl. mint a strand.
Az idős emberek gyerekké válnak, gátlás nélkül mennek bele kockázatos dolgokba, csak, hogy csillogtassák magukat, tudjanak dicsekedni.
Így történt egyszer, hogy azt vette a fejébe, strandra szeretne menni.
Lánya aggódva mérgelődött ezen a képtelen ötleten.
- Ne menjen már édesapám sehova -adott nyomatékot annak, hogy jobb egy öregnek otthon.
- Bözsi! Pista vár, meghívott. Azt mondta majd vigyáz rám.
- Mit gondol édesapám, olyan nagy hatalma van egy kabinosnak? Kivel akar menni? Én nem tudom elkísérni!
- A kisjánnyal- mondta nagy bőszen, hiszen ők ketten már egyeztették ezt a programot.
A vita eltartott egy darabig, de az öreg makacsul kötötte az ebet a karóhoz.
- Ha valami baja lesz, én nem tudom mit csinálok!- adta meg magát Bözsi.
Másnap indulás, busszal. A megálló messze van még gyors lábúaknak is, nem még a csak topogó cipőknek.
Fekete öltöny, fekete kalap, elvégre utaznak. Mellére kitűzte azt az érmet, amit a frontról hazajövet kapott. Az soha nem maradhatott le, büszke volt rá, a család viszont néha kifogásolta ezt az ötletét.
Már majdnem célhoz értek, amikor megbotlott az egyenlőtlenül lerakott járdán, és megütötte magát a közeli boltba vezető lépcsőben.
A felkecmergés után, első szava a "kiscsibéhez".
- Anyádnak meg ne mondd!
Persze ez nem így történt, mert az esést nem lehetett eltitkolni, bekékült a helye, este otthon mindketten megkapták a magukét, és ezzel vége is lett a közös kalandoknak.
Már még a templomba sem mehettek együtt ezután, az öreg csontoknak veszélyes volt az esés.

(folyt.köv).

Puha fészekből szárnyra kelni

A nagymama.
Törékeny, apró testét hatalmas lélek töltötte ki. Kifinomult hallás, szaglás, ízlelés, tapintás jellemezte. Érzékszervei közül ezek kifogástalanul működtek, szeme világát rég elveszítette. Kis fiókáját sem láthatta, talán csak az elsőt. Elfogadta az életet így, soha nem panaszkodott miatta.
Hosszú haja volt, hátul kontyba fogva. Szerette fésülni, és mindig maga igazította meg. A látókat meghazudtoló ügyességgel rakta be a csatokat.
Fésülni néha szabad volt.  A kicsi ezeken a hajszálakon tanult meg hajat fonni. Erre a tudományra szüksége is volt a későbbiekben, mert a csutkababák haját bizony fonogatni kellett. Nagyon sok kukorica szár, még alig kihajtott gyenge csöve is bepólyált babává vált a kislány kezei alatt.
Kis bölcső, kis paplan, kis kelengye. Saját kézzel varrt rongyruhák hevetek a konyhában az ablak alatt terpeszkedő ágyon.
Mama, türelemmel magyarázta el hogyan kell varrni, úgy, hogy a nadrágot ne öltse össze az anyaggal. Sok tű, és sok olló látta kárát ennek a játéknak. Úgy tudtak eltűnni, hogy soha többé nem kerültek elő.
Az ülő munka után a futkározás, ugrálás szinte felüdülésnek számított.
A padlásra vezető udvari létra a legkiválóbb volt erre a célra. Versengés, önmagával. Már a tizedik fokról is bátran leugrott. Minden nap kihívás, emelni a rekordot, és csúcsot dönteni volt a cél.
Sok gyakorlást igényelt ez a sport. A gyakori, és kitartó edzés pedig meghozta gyümölcsét. Hat évesen, iskola előtt, lágyéksérvet ugrált össze magának.
- Műteni kell.-mondta az orvos jellegzetes orrhangzós beszéddel.- Adom a beutalót.
Nem félt, sőt. Új élmény. Kórház. Látogatóban már járt ott, és egyenesen imádta a kloroform szagát, ami a sterilizálóból kiáradt.
- Ápolónő leszek- gondolta, és nem egyszer hangot is adott eme vágyának.
De most őt fogják műteni...

( folyt.köv.)

Puha fészekből szárnyra kelni

 Kis madárka kocogtatta meg azt a falat, amely elválasztotta a szabadságtól. Nem nyílt túl nehezen. Megérkezett, és rögtön mélyet szippantott a napvilágból. Megfürdött a fényben mely megvilágította, és érezte  rabságának ideje lejárt. Pár pillanatnyi csalódást keltett a várakozókban, majd ezzel mit sem törődve útra kelt az életnek nevezett röppályán.

A csalódás abból adódott, hogy nemét nem maga választhatta meg, nem a földi szülei vágyát keltette életre, Isten alkotta meg, és így lett ő apró leányfióka a  már meglévők mellé, harmadiknak.

Nevet is kapott. Hirtelen döntés következett, és az Éva név volt az, ami elsőnek jutott az anya eszébe. Szép név,  amire később is mindig büszke volt.  Akkor még nem is sejtette a nevek jelentésének súlya van. Ha hinne a véletlenben azt mondaná, anyja csupán ezt a három betűs egyszerű nevet tudta hirtelen kiejteni, de mivel a véletlenek nem kaphatnak szerepet az ő életében, elrendeltnek hiszi.

Éva. Egyenlő anya, a nőiség, az első. Ennek még nem volt tudatában, később kiderül, mégis így lett.

Szerette a nevét. Vezeték nevével viszont sok baja volt. Hosszúnak, és különösnek tartotta, főleg mikor rossz fülű emberek többször is rákérdeztek.

- Micsoda? 

- Paszternák - ismételte sokadszorra, már elbizonytalanodva. 
Ilyenkor szerette volna lecserélni valami rövidebbre.

Bizony időbe telt amíg megszerette, és büszkén ejthette ki, így egyben: 
Paszternák Éva.

Gyermekkor, álomkor, mesevilág következett. A madárka élvezte a szárnyakat.  Szerepek követték egymást Hamupipőkétől, Kosárfonó Katicáig. Királyfiak versengésétől az óriások elrablásától való izgalomig. Mindent megélt, s ha félt? 

Nagyanya mellett, akit csak mamának hívott, menedéket talált. 

Imádkoztak, énekeltek. Sokat. Mama meg a kicsi...

(folyt.köv.)

Te tudtad anyám...

Te tudtad anyám, milyen nehéz lesz csupaszon, kúszva érkezni meg. Sötét csatorna résén szűkölni  mocskosan, sírva.
Te tudtad anyám!
De te önzőn vállaltad magadra ezt a poklot, hitted megadom neked a mennyet. Még boldog is voltál.
Már akkor is makacsul vonzott a fény, én azt hittem angyalok várnak fehér ruhában.  Esztelen siettem ebbe a világba.
Nyomtam, préseltem magam, ordítva csúsztam araszról - araszra. Mert élni akartam, élni, és ha fáj, akkor is szeretni.
Jöttem utolsónak.
Őrült tigrisek, vad virágok között is megélni  vágytam mélyet, és magasat.
Csöndes álmodásban, kiságyam mélyén nem is sejtettem, nagy utazásra váltottál nekem  a jegyet. Ez volt az első állomás, és  ha a váltó zöldre vált, kipirult lélekkel, szóltál indulnom kell.
Irány, szabad. Szálltam, mint kismadár.
Figyeltél el ne vesszek. A pályán összekuszálódtak a sínek, és hol gyorsan, hol lassan zakatolt füstös vonatkerekem...
Aztán elkövettem én is az önzést, többször is. Tudod anyám, mint te. Önzésből jó volt a kis sárosoknak élni. Selymessé tették lelkemet, csoda bélelte fészkemet.
Közben a vonat robogva lejtőhöz érkezett. A selyemből daróc lett, elpazaroltam mennyi, de mennyi évemet! Te meg itt hagytál anyám. A világra csaltál és előre mentél a fénybe, hol a fehér ruhát angyalok viselik talán, nem felcserek.
Én meg ezalatt alkonyba ballagó ég alá értem, most lehetne már, de nem tudok festeni. Nem merek.
Táncolni azt tudok. Magam.
Táncolni, igen akár a sírig. Halálalagútján...
...egészen a fényig...ki fogja kezemet?

A felelősség

Mindenkiben felmerül egyszer a kérdés. Miért születtem?
Nagyon ritkán fordul elő, ha az ember már élete kezdetén rátalál ara az útra, ami ennek a kérdésnek a válaszát megadja.
Én még mai napig sem látom tisztán, mi végre vagyok a Földön. A választ keresem.
Elindultam, és, ha már ráléptem az útra, akkor végig is kell mennem rajta. Néha egyszerű, szinte gurulok, néha annyi göröngy kerül a lábam alá, hogy legszívesebben feladnám. Mint ma is.
Már este van, mire el tudom magamban oszlatni a kételyeket, amik egész nap gyötörnek.
Eszembe jut, a felelősség.
Egyszerű szó. Nem túl gyakran használjuk. Nem azért, mert nem szép a tartalma, hanem talán azért, mert ennek egyértelműnek kellene lennie emberi mivoltunkat tekintve.
Visszaemlékszem a diák évekre mikor felelősnek választottak bennünket. Fontos megbízatást kaptunk.
Osztálybizalmi, nótafa, bélyegfelelős, szertáros, stb. Követelményeket állítottak elénk.
Az állatvilágra nem jellemző ez a fogalom, ott az ösztön ami ennek megfelel, ez az emberek privilégiuma.
A nevelés során szerezett tapasztalatok, megbízatások előfutárai lettek annak, mennyire tudjuk ezt a fogalmat saját életünkben hasznosítani, egyáltalán elfogadni. Megértettük - e, hogy ezzel tartozunk egyrészt a környezetünk, családunk felé, másrészt a világ felé.
A legfontosabb a szűkebb, a környezet felé irányuló felelősség.
Nem történnek véletlen dolgok a világban, benne velünk. Minden apró elhatározás nagy hangsúlyt kap, mert befolyásol másokat. Nem egyedül élünk, mint Robinson, társas lények vagyunk.
Minden tettünkért felelősséggel tartozunk. Az egyszerű szavaktól megkezdve, a legnagyobb eget rengető elhatározásokig, az érzelmektől, az anyagiakig.
Születtünk, felvállaltak bennünket, akartak. Az évek során, ahogy kezdtünk öntudatra ébredni, éreznünk kellett, hogy tanítanak, nevelnek, alakítanak bennünket. Egyrészt tudatosan, másrészt spontán. A spontán alkalmakban mutatja meg az ember azt a lehetőséget, amikor a viselkedésünket úgy alakíthatjuk, hogy azt, ha valaki mércének tekinti, fel merjük vállalni, igen ezt tőlem tanulta.
Felelősséggel élni, akkor is, ha azt hisszük senki nem lát. Mert lehet nem lát, de következménye az biztosan lesz minden tettünknek, vagy nem tettünknek.
Nincs arra szükség, hogy részletekbe bocsátkozzam, példákat hozzak fel saját életemből. Gondolkodni ezen a csöppet sem mellőzendő kérdésen elég ennyi is.
Felelősséggel élni, csupán annyit jelent, szeretettel élni, és hinni abban, hogy célunk van. Mi alakítjuk az életünket, de nyomokat hagyva magunk után a másokét is befolyásoljuk. Így m vagy úgy, de a nyomok ott vannak. Választani lehet melyikbe lépünk.

A megbocsátás

 Ami nem egyenlő a gyengeséggel...



Valamennyien követünk el hibákat földi vándorlásunk során. Ebben nincs sem kivételezett, sem rendkívüli ember.
 A hibák elkövetését általában a javításnak kellene követnie, úgy ahogyan ezt kellett tennünk iskolai dolgozataink után is, mert abból tanultunk a legtöbbet. A hibákból.
A hibákért, hol egy, hol több büntető pontot kaptunk, a cél viszont nem az ember megbuktatása volt, hanem a javítási lehetőséggel a hibák jövőbeni elkerülése, ezzel az ember tanítása, és a tanítás eredményének értékelése volt.
A javításhoz mélységes ismeret elsajátítás szükséges, netán önismeret, és a legfontosabb a megbocsátás. Ha nem vérző szívvel fogunk hozzá a hiba javításhoz, hanem felszabadultan, hiszen tudjuk jóvá tehetem amit elrontottam, és ebből nem származhat hátrányom, csak előnyöm, eredményes együtt működés jöhet létre.
- Én elkövettem a hibát ellened, te nagylelkűen ezt  megbocsátottad, így én mindent mindent megteszek, hogy még egyszer ne kerüljünk hasonló helyzetbe. Tetteimmel bizonyítom, nem fogsz csalódni bennem.
A megbocsátás egy magasabb emberi késztetés, kivételes képesség. A múltat eltemetni emberi mértékkel mérve nehéz feladat. Sérelmeket, cselekedeteket, amik ellenünk irányultak, netán személyiségünket sértették kitörölni az agyból szinte lehetetlennek tűnik.
Mégis azt kell mondanom van ilyen.
Nézzünk egy sokkal súlyosabb példát, ahol egy egész közösség volt ezen a szándékon, és beteljesítették ezt a küldetést. Arról a pennsylvaniai  amis közösségről van szó, amelyik, hajlandó volt megbocsátani kislányaik lemészárlását.
Ha nekik sikerült, mindenkinek rendelkeznie kell ezzel az erővel.
A megbocsátással saját magunkat szabadítjuk fel egy teher alól. tanulatlan, egyszerű emberek, akik életvitelükkel, életmódjukkal példaként szolgálhatnak.
Az embernek képesnek kell lennie minden helyzetből ja legjobbat kihozni.
A sérelmek elszenvedését, ne a harag, netán a gyűlölet motiválja, hanem egy tanulást elősegítő megbocsátó gesztus.
Nincs értelme ezt a földi életet ilyen megterhelt állapotban végig gyalogolni. Túl nehéz ez a csomag, tegyük le, amíg bele nem roskadunk.

Nagy utazás

Utazás.
Gyakran hallunk, olvasunk arról, hogy életünk egy nagy utazás, és ezzel mindenki egyet is ért, de vajon hányan teszünk azért, hogy ez az utazás kényelmes, örömteli, és egyszerű legyen.
A jegyet megváltották szüleink, és kiskorúságunk miatt egy darabig elkísértek bennünket. Minden szülő az első osztályra vált jegyet, az ablak mellé, hogy a kilátás szép legyen.
Megmutatják a hegyeket, a völgyeket, a síkságot, a lejtőket. felhívják figyelmünket valamennyi jelenség előnyére, hátrányára. Együtt élvezhetjük a megismerés minden percét, amikor egyszer úgy érzik eleget tudunk. Elengedik a kezünket, és elindulásra késztetnek bennünket.

Az önálló lépéseket megtenni eleinte nehéz, de ahogy szilárd talajra érünk, egyre biztonságosabban haladunk tovább.Előttünk keresztutak. Miután megtanultunk járni, látni, magunk fogjuk eldönteni melyik út a számunkra legideálisabb.Honnan tudjuk előre merre kell elindulni?

Mindig arra, ahol lehetőségünk van tanulni. Meg kell ismernünk a munka szépségét, a játék örömét, és ott a helyünk, ahol gyakorolni lehet a szeretet egyedülálló lehetőségét. Ahol emberek várnak, és kicsinységed ellenére is adni tudsz valami fontosat. Jó példát, egy kedves szót, segítő kezet. Biztos vagyok benne, hogy más utadba kerülő emberek visszaadják neked ezeket, és Te, mint egy jó bank, kamatoztatod a kapottakat, hogy osztani tudj tovább.




Ha elmegyek...  (nem viszek magammal csomagot)

Ha elmegyek, mert elmegyek egyszer
nem viszek magammal csomagot,
lelkemre ülnek becéző szavak,
szívembe marnak sóhajok.

Bakancsba dugom keskeny lábam
törje fel vastagon szeges kérge,
tele a papír kész van a lecke,
megvan már írva életem regénye.

Mezítláb jöttem a világra,
ölembe rejtette csillagát,
szelíden néztem száz csodára
gazdagon megyek tovább.

Nagy nyugalomban nézem fészkem,
szavakba oltott aranyát,
sóval hintem be földi részem,
elmegyek egyszer, s nincs tovább.
(nyugodtan percel már az óra, írhatsz, ha akarsz a margóra)

Mesél a kéz

Mesél a kéz, hogy miről azt valamennyien átéljük akaratlanul is, hiszen ezt a testrészünket általában álca nélkül használjuk.
Néha nem is mesél, szinte árulkodik az emberről, rengeteg titkot őriz, csodákat tartogat. Érzelmi életünk fontos kifejezője hiszen gesztusaink megmutatják személyiségünk rejtett jegyeit.
Már a kicsinyek keze is mennyi mindent elárul. Apró, puha párnácska mely megragad tárgyakat, simogat fölé hajló arcokat, örül a kedves beszédnek. Igen a kezével örül a baba, mosolyog, és csapkod vele.
Aztán ahogy fejlődik a gyerek egyre beszédesebb a keze. Még finom, gyönge, de már cipel terheket, fogja görcsösen a ceruzát, simogat ugyanúgy, de már csápol, netán dühében verekszik.
A fizikai tartományokon túl az érzelmi megközelítés sokkal izgalmasabb. Képzeljük csak el, ha nem tudnánk beszélni! Kezünkkel akkor is tudunk annyi információt közölni, hogy megértetjük magunkat.
Látunk sétáló párokat, anyát gyerekkel, gyereket gyerekkel kéz a kézben.
Milyen szép látvány két egymásba kapaszkodó fiatal szerelmes kéz, és mennyire megható két kissé már megfáradt egymást segítő, támogató öregecske kéz.
Öregecske, de még magában hordozza az élettől kapott tartalmakat. Simogat szeretett arcokat, letöröl gyöngyöző homlokot, cirógat pihenni vágyó hátat, megszorít, ha figyelmeztet, megtart el ne ess, aztán felemel, ha ez mégis megtörténik.
Még sem kíméljük az időjárás viszontagságaitól, a megerőltető munkától, csak, ha már jelez. Mert netán ízületei szétkopnak, felhorzsolja felső rétegét a szél, meggyötri a fagy.
Kímélnünk kellene, hogy sokáig tudjunk mesélni vele. A legalkalmasabb erre, egy másik kéz, ami megpihenteti, visszasimogatja az kiosztott jutalmakat.
Legyen az gyerek kéz, felnőtt kéz, vagy idős ember keze, visszasimogatni ne késlekedjünk. Keressük meg a nekünk szánt kezet, szorítsuk magunkhoz, és ne szégyelljük megjutalmazni egy száj érintéssel is. Erre teremtetett, ez a kéz dolga. Kifejezni vele, hogy szeretsz.
Kérem a kezedet!

Léleknek gondja

Biztató a nehéz időkre.

Látom, hogy deres napjaid
makrancos pejkó húzza,
borulj a vállamra kedvesem
panaszra nyílj,
asszonyodé a léleknek gondja.

Vágtat a szekered hevesen
kereked süpped a porba
kapaszkodj belém kedvesem,
magadat óvd,
asszonyodé a léleknek gondja

Bankoktól hitelek árja sújt
pénzügyed szívedet nyomja,
hátam mögé állj kedvesem,
erős leszel,
asszonyodé a léleknek gondja.

Kenyered fekete héja nyers
asztalról nem hullik morzsa,
arcodat mindig kezembe rejtsd,
simogatom,
asszonyodé a léleknek gondja.

Jönnek majd derűs nappalok
tort ülünk keserű múltra,
öledbe veszel kedvesem,
ne feledd el,
asszonyodé lesz léleknek gondja.

Ha megbántanak...

gondolatok

Különös. Megbántottak, és még haragudni sem tudok. Nem tudok, mert nem szeretnék adósa maradni, bosszút állni, törleszteni, hiszen ezzel csak újabb negatív adok-kapok élmény születne.

Viszont elgondolkodtam, még akkor is, ha fogalmam sincs mi váltja ki az ellenszenvét. Ebben kutakodom, és megköszönöm megbántómnak a tükröt, amit elém tartott.
Igen, meg kell köszönnöm, mert foglalkozik velem, és ezáltal jót akar nekem. Ő megtalálta azt a hibásan működő gént vagy sejtet, amit én nem érzékeltem eddig.
Arról, hogy túl sokat foglalkozik velem, és ezáltal a rabommá vált, igazán nem tehetek. Felkínálta nekem is e rabság láncát azzal, amikor megbántott. Kihívott egy csatára, elém dobta a kesztyűjét, de én nem fogadtam el. Remélem megérti, én nem lehetek a rab társa, mert sokkal nagyobb dologra készülök.
Én szabad vagyok, eldönthetem magamban... nem állok bosszút. Ehhez jogom van. Tehetnék mást is, de a szabadságom, amit megtartok magamnak, ezt a döntésemet támogatja.
Szeretném ezt az élményt kamatoztatni, és saját épülésemre fordítani. Csodálatos érzés felülemelkedni.

Gondolkodom.
Van bennem valami, ami ellen küzdenem kellene? Talán miatta. Ő is egy ember, én is, és nem vagyok gyenge, hogy ne legyek képes szembenézni önmagammal.
Vagy hiányzik valami belőlem, vagy több van bennem valamiből.

Erre a gondolkodó szintre, akkor tudunk eljutni, ha az ember már nem a csecsemőkorra jellemző középagy használatával ösztönösen cselekszik. Ezt a primitív képességet még a hüllő világból hoztunk magunkkal, ám az egészségesen fejlődő ember később, a szintén folyamatosan fejlődő homlok lebenyét használja.

Elértem ezt a szintet, ezért gondolkodom mielőtt cselekszem.
Nincsenek indulat kitöréseim, dührohamaim, kényszerem a megtorlásra.

Erre jöttem rá. Jó így élni. Köszönöm.

Csendes percek

emlékezés

Csendes vagy bennem kis ember
szemeden fátyol lebeg,
zajos jelenből érkeztél
koponyád mögött múltad lelt helyet.
Nyugodt vagy, kimért, kegyes,
mélyről jött érzésből főztél
magadnak emlékből levest...
-táplálót, ízletest.
Ilyet főzni, csak anyád tudott,
ő látta annyiszor, mily ráncos homlokod,
ő dorgált meg érte, ha nem volt étvágyad,
anyád szavára nyitottad ki szádat,
beszéde templomi igével felért...
Így lett minálunk minden nap vasárnap.
Megáldom érte, édes jó anyámat.

Pál apostol Korinthusbeliekhez írt I. levele 13. rész

1. Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.
2. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.
3. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.
4. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
5. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt,
6. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
7. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.
8. A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.
9. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:
10. De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.
11. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
12. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.
13. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

ide-VÁR-lak

KICSI TÜNDÉREK KOPOGNAK MINDEN NAP
KICSI TÜNDÉREK HÚZZÁK A KŐFALAT
APRÓLÉKOS GONDDAL RÉSEKET BETÖMNEK
ARANY HOLDSUGÁRBÓL REMÉNYEKET FŰZNEK

A KAPUBAN ŐRSZEM A HATALMAS JÓSÁG
NEM LÉPHET BE TŐLE AZ ÁLNOK GONOSZSÁG
UDVARÁN EGY VÁRAT MANÓK HADA ÁLLÍT
ALAPJA BOLDOGSÁG, FALA FÉNYLŐ GRÁNIT

KÖRÜLÖTTE MEDER ARANYHALACSKÁKKAL
TITKOKAT ŐRIZNEK FÉLTŐ GONDOSSÁGGAL
VIRÁGOK A KERTBEN ILLATOZÓ RÓZSÁK
A NAP SZÍNÉT ŐRZIK ATTÓL OLYAN SÁRGÁK

ABLAKA BÁTORSÁG NÉZNI A VILÁGRA
LÁTHATATLAN KEZEK MOSSÁK LE TISZTÁRA
DERŰ ÉS VIDÁMSÁG HADD SÜSSÖN BE RAJTA
ÉLVEZZE ITT LÉTÉT KI A VÁRAT LAKJA

PILLANGÓK, MÉHECSKÉK MADARAK A FÁKON
ARANYSZÁLAK LÓGNAK MINDENIK ÁGON
MOSOLY RAGYOG, A LEVEGŐ TISZTA
AKI IDE BELÉP NEM MEGY TÖBBÉ VISSZA

IDE VÁRLAK MINDEN ÉJJEL
IDE HÍVLAK SZÉP ZENÉVEL
KERGETŐZNI, FOGÓCSKÁZNI
BOKROK ALJÁN BÚJÓCSKÁZNI
MEGPIHENNI ROSSZ NAPOKON
SÜTKÉREZNI KINT A NAPON
CSÓKOT CSENNI, CSODÁT VÁRNI
ÁLMOT SZŐNI, ÉGRE SZÁLLNI...

Mese egy könyvről,mely nem nyílik meg mindenkinek,csak aki félti és szeretettel olvassa

Tanmese ez kedves olvasók, kedves emberek, mert minden sors egy könyvet érdemelne, és minden sorsot ami az utunkba kerül mi írunk, ha ezt gyakran el is felejtjük.  
Nyomokat hagyunk magunk után.

    Egyszer volt, hol nem volt, így kezdődnek a mesék, így kezdem a mesét én is, bár ez a könyv még nem a múlté. Megszületett egy könyv. Két fiatal harmadik alkotása, egy rózsaszín, puha könyv, fehér lapokkal, melyek arra vártak, hogy megtelnek tartalommal, lélekkel.
Gyönyörű arany betűk kerültek bele, örömet szerezve vele a két szerzőnek, és mindenkinek aki a kezébe vette. Volt abban mosolygás, békesség, huncutság.
Néha kerültek bele könnyek is, de a könnyek nélkül nem jelentek volna meg lapjain az apró gyöngy szemek, mert azzá váltak valamilyen varázs érintés által.
Aztán egyre több tartalommal telt meg ez a könyv. A  fehér lapok egyre színesebbé váltak, emberek jöttek-mentek akik segítettek tarkítani,  színessé tenni. Barátok, ellenségek, vetélytársak és a szerelmek.
A babanapló szinte észrevétlenül, átalakult egy fiatal serdülő naplójává, amit féltett ,rejtegetett a világ szeme elől.
Kerültek bele fekete lapok is, amikor az első gyász megérintette, kék lapok amikor a boldogság kék madarát kergette, zöld lapok amikor reménykedett, hogy egyszer egy olyan ember kezébe kerül aki megbecsüli.

El is jött az idő. 
Megszerezte valaki, feltette élete polcának legszebb, legláthatóbb helyére. gyakran, és boldogan forgatta, óvta, és kezdte lapjait megtölteni a szerelemmel annak minden gyönyörével, bánatával.


Aztán jött egy fekete árny, ami ráborult mindenre. A könyv kezdett háttérbe szorulni.  Már nem volt olyan érdekes. Tulajdonosa másban kereste a felüdülést. Csak ritkán vette a kezébe, és néha durva, bántó szavakat is írt bele.
Egyszer egy viharos hétköznapon leesett a polcról, és ott hevert nem nyúlt érte senki. Régi tulajdonosai már nem tehettek érte semmit, mert ők már az új hazában találták meg a boldogságot. Az új gazdája pedig nem találta fontosnak, hogy lehajoljon érte.
Rúgott rajta egyet, hogy ne legyen útban és ott hagyta.


Így porosodott, kopott meg a könyv.  Már-már enyészetre ítélve,amikor egyszer csak jött Valaki, akit talán Isten rendelt oda. Felvette a könyvet leporolgatta, nem tette le belelapozott, és nagyon értékesnek találta.
- Pont nekem való -gondolta ,és megszerette. Azóta minden nap ír bele. Kedvesen éltető, szépítő szavakat. Lapjai újra tartalommal telnek meg, és a titkok könyvévé vált. Olyan titkokat tud amiket két távoli ember egymásnak nyújtani tudhat. Álmok, remények, vágyak kerülnek lapjaira. Hónapok óta csak íródik,íródik és a könyv jó illatot áraszt, biztos vagyok benne, ha rátalálsz a sajátodra, megnyílik a te számodra is.

Lelke, amely már elhalni készült szárnyra kelt, és tűz lobog benne. Láng, mely nem perzsel,csak világít és melegít. Sokáig szeretné ezt a lángot égetni, mások és saját örömére.
Segítsetek,hogy így legyen!
Őrizzétek a lángot, hajoljatok le, poroljatok, töltsetek meg tartalommal minden könyvet ami az utatokba kerül. Minden sors egy könyv. Mi írjuk lapjait. Szóljanak ezek a könyvek szép dolgokról, sikerekről, boldogságról, és bár elkerülhetetlenek a nehéz napok, kívánom, abból mindenki a legkevesebbet írja beléjük.