Új tavaszra várva

Egyre erősödik lépte a hajnalnak,
arcára mosolygó barázdát rajzolnak
a felhők mögött lakó napsugár tündérek,
nyomát söpörnénk a tegnapi télnek.
Ránk szórták vágyát halványkék békének.
Összerezzennek, zizzennek a cserjék,
a hajtások felől aggódik fejünk,
mit tegyünk értük, hogy ne legyen rontó
fagyot cibáló, otromba telünk?
Tán végre új tavaszt ünnepelhetünk.
Ez a sok bokor, mintha gyermek volna,
kiserdült rügyekkel termik vágyaik,
kis ágaikkal várják a szelet,
nyújtózkodnak fel, egyre közelebb
oda hol nem kötik röghöz álmaik.
S tudatlan fák nőnek fel föléjük,
elnyomják, vagy hűst ontanak köréjük,
de a metsző kés kerekre szabhat,
elejét veheti burjánzó gaznak,
új sorsot vághatunk, ítélkezhetünk,
életre hívunk, vagy bozontos kínra,
de valahogy mindig dönt majd a kezünk.

Kék versike

Zöld levél nyújtózik göröngyök között,
kék virágába csend gubózik,
ünnepel, mint egy röghöz kötött
falusi ember, ki átöltözött
mert a városba elautózik.

Cipőim mellé lépegetnek,
csodálkozásom a szirmára hull,
hírnökként jött el a kikeletbe,
kékellni kertben és rengetegben,
színétől szemem nem szabadul.

Bár bírnám addig nézni, nézni,
mint szerelmét nézi szerelmes férfi,
pislogás nélkül, mint egy szentet,
mint akit neki teremtettek,
csak vele jó, csak tőle szép
a valóság menny és bársony kék,
ha csend szól, kék dallam száll,
oly hódítón ring a láthatár,
az illat lent halvány, fent tinta kék,
középen állok míg szemem is kék.

Kék és nem unom ezt a kéket
megölelem a reménységet,
s ebbe az üdén fényes kékbe,
viszem mi haldoklik színtelenségbe.

Vívódás az éjjel

Gyanús lett gyors érkezésed
a csillagokat már meg sem várod,
ne gyújthassanak kísérő fényt,
ne leljenek meg nyugtató álmok.

Régebben könnyen elringattál,
s míg aludtam ezer szakadást varrva
kijavítgattad múltamat,
székre terítve nyújtózzanak,
új koronával várt a nap.
átmostad a tegnapot, ne legyen gyűrött
és elszabott, rám simogattad a holnapot.

Sárral dobált kis ruháim
úgy várnak rám, ahogy voltak,
mostanában hanyagabb lettél
nyilaktól remeg minden holnap,
s fejem alá póckolod
a tegnapok keménységeit,
dagasztva bent a szívemen
a csüggedés csúf keléseit.

Már alig bírom, alig tudok
lépni, s elbújik papucsom,
szemem is félve kukucskál ki
a neki szánt két csont lukon.
Karom zsibbadó ólombőrben
lankadva lóg a föld felé,
nem tudom mikor és hol csalsz tőrbe,
megszakadt az időrelé.
Korai még a csontok éles
kiáltását hallanom,
bár ne lenne fülem éles,
de fájdalmam bennem terebélyes
úgy nő, mint a lombok nőnek
élni vágyó akácomon.

A köszöntőnek

Az ünnep ma sem tökéletes,
nincs sült hús az asztalon,
ajándék sincs csomagolva
zörgő, mosolygó rizspapírba,
mégis rendhagyó alkalom.
Ha összejövünk botladozva
boncoljuk az élet csínját,
megfújjuk a kifaragott
ezerlukú sorsunk sípját.
Mondom én, és mondod te,
a gondolatok összeállnak,
s vértként emelkednek fel,
mint királyi tégla várak.
Ledönthetetlen bölcsességünk
saját igazságból szűrve,
kiterítjük s letelepszünk rá,
mint juhászok bárány szűrre.
Órák telnek, más emberek
időközben füstölögnek
végét hosszát nem látva a
maguk köré gyűjtött ködnek.
Jó így ülni, mozdulatlan, csak
az Isten szab határt,
terjeszkedik királyságunk,
míg értünk küld egy batárt.

/Ünneplésem megköszönöm,
mert jó néhány emlékmorzsa
hullik elém hisz átléptél
régi, kopott küszöbömön./

A hírről

Ma is felkelt, s ágya szélén ül,
így szokott mindig,
s még visszaszenderül.
Papucsát kotorja, s előkeresve
eres lábait szemügyre vette.
Sovány, de mégis nehéz a teste.
Felnyüszít benne sok ártalom,
itt is ott is sajog a csontja,
felszalad arcán a fájdalom
kibogozva sok bozontos gondja.

Terveket sző mindig egy napra,
összekulcsolja ráncos kezét,
mormol halkan hálákat adva,
álom karjáról emelve fejét,
eleresztette új viadalra,
égre tágítja tekintetét,
nem ragadt meg kudarcba halva,
megrándítja a tett kötelét.

Asszonya alszik, s ő kioson,
kávét főz szertartásosan,
aztán fogja a fényes baltát,
s fát aprít vele szorgosan.
A konyhakést is jól forgatja,
kenyeret szel vele reggelihez,
s amíg kávéját elkortyolgatja
visszamereng meséihez.

Vasárnap felveszi régi ruháját,
lekeféli a friss pihéket,
megsimítja ősz frizuráját
mit összekotortak szél csibészek.
Pénzt vesz magához, nem sokat.
Amit ad tőle az áldozat,
s visszeres lábai elkísérik,
ahol az Igét ingyen mérik

S otthon a szükséges munka végén
fotelbe dugja fáradt testét.
szeme a tévé kékes fényén,
hírekre várva tölti az estét.

A hírmondó beszél,
a hír toldva képpel,
kit fogtak el, milyen bulin,
ki kergette gyermekét késsel,
rágódik rajta, mint rágógumin.
Ki gyújtott fel bérházakat,
ki rabolt bankot, ki lopott autót,
ki lett bűnös és ki áldozat.
Ki házasodik azonos nemmel,
kik verik kenterbe a társukat,
a testsebész köpenyén mekkora zsebbel
vasalja ki a ráncokat?

Ezek a hírek, s felsorakoznak
meggörnyedve a kérdőjelek,
a hívő ember fogát szorítva
fél, hogy ezek már előjelek.


És este, mielőtt lehunyja szemét
végiglapoz napjain,
életében semmi nem történt,
nem volt hír újságok lapjain.
Szorgalma, hűsége egyetlen bére
nyugtató vigasz, mégis volt valaki
gyümölcsöznek átörökölve
lombja alatt gyermekei.

Bennük nyüzsög egy apró énje,
de sorsának nem volt hír értéke.

Lehet nem is...

Már csak magamnak mondhatom,
rezzenéstelen alkonyon,
ezer kis pók szorgosan szövi
hálóját a hajamon.
Nem tudom látsz-e, mondják igen,
a halottak közöttünk járnak,
lelkünkben élve feszítik bennünk
a felhorzsolt idegszálat.
Mielőtt elszakad a cérna
és sírás lenne a vége,
könyörtelen görcsbe szorul
a máskor rezegő gége.
A volt ábrándok hűlt helyén
buborék lebeg üresen,
ima selyme súrolja szélét
és belefurakszik ügyesen.
Mire a Hold fáradtan lezuhan
s a Nap az égre araszol,
ébresztő hangja nyeli el
mit álmomban ajkad panaszol.
Lehet nem is panasz a szó,
szó sincs talán csak csend lebeg,
nézel és nem tudod nem vagy itt,
felszívtak szomjazó fellegek.

Ravasz tavasz

a ravasz tavasz
szétterül
időtlenségben
vétlenül
szólok hozzá
idétlenül
dobjon fel
ne legyek tétlenül

mintha színesebb lenne a kert
egy-két bokor zöldbe bújt
egy madár a fán
talált helyet
éles torokkal
a csendre sújt

rügyet is láttam
boldogat
ragyogva ült az ágakon
rásütött a sárga Nap
simogatva rá bókokat

...és visz a lábam
keresselek
a fa alatt
a fű felett
nem látlak sehol
és képzelem
bújócskát játszol én velem

Hamis varázslat

Kemény, jó szavakkal küzdök,
sem puskám, sem kardom nincsen,
fejemre nőttek őszes fürtök
bölcsebb lettem szerzett kincsen.
Vissza már nem vezet utam,
csak tanáccsal szolgálhatok,
mélyről tör fel ez a futam:
- hamisak a varázslatok.
Vakká válok még ma is
ha kristálytiszta szembe nézek,
s mint bűv rendszerű piramist
bogozni a titkát félek.
Mert súlyosak az árnyékok,
a megbúvó vad idegenek,
angyal ajkú szándékok,
ha kérdezek mégis idegesek.
Sok az eltorzult gyermekarc,
hol a rózsás csecsemő?
A kristályt csúfítja ezer karc,
ki viseli földből bújt elő?
Anya szülte, sárban fürdő,
kitekert szárnyú angyalok,
hortyogástok fülrepesztő,
kiszemzett, léha asztagok.
S a lányok, a tisztán érők,
eladják finom lelküket,
tódulnak a testet kérők
hazudva hamis esküket.
Terjed a bűn, hetvenhétszer
megszállva az eszüket,
merre van a bűvös célszer
zabolázni merszüket?
Gondolatok. Szürkén szállnak
keresve a sugarat,
maguk ellen úsznak árnak,
s hol járnak csak bú fakad.
Forog a föld a csapdából,
gödrön, hegyen menne még,
kifordítja négy sarkából
elvarázsolt nemzedék.