Szenteste

Sűrűn szórt, szép áldások között
Köszönt be ránk a csodás Szenteste,
Megérkezik az Isten-egyszülött,
Fűszereit a lelkünkre festve.
Jó kívánságtól hangos a szoba,
Olyan a ház, mint mennyei csarnok,
Boldog a csend mi elébünk szalad,
Könnyű a lét, mi eddig volt zsarnok.
Ünneplő lelkünk fénnyel öntözött,
Éber est mutat csóvás csillagot
Keressem meg az istállók között,
Ahol Isten emberré válhatott.
Karomra véve dalt dúdolgatok,
Felfigyel rám az ártatlan Szentem,
Megértem én e pillantás alól,
Nem én tartom, Ő tart meg engem.

Betűvetés hajtás nélkül

Élveztem, hogy megadatott
a szép írás gyakorlása,
de minek, ha szavam mit sem ér,
s az olvasó némán fütyül rája.
Megfogannak a gondolatok,
de nem csak úgy, légből kapva,
ok-okozat összefüggés
a leírt szöveg létalapja.
Leginkább magam együgyű
sorsa szülte a sorokat,
nem túlzok, sőt eltompítva
rovok le mondatokat.
Kitárni mindent nem merek
csimpaszkodva nyakakba,
egy vagyok ezer meg ezer közül
elvegyülve rím-oldatba.
Megadatott e gyötrő átok,
s agyam pihenni képtelen,
töri magát minduntalan
versen és a képleten.
Elvetettem hajnalonta
mi éjszaka kinőhet,
gondolatom között járva
koptattam a cipőmet.
Termékenynek tartottak
ezerarcú világban,
én meg kisírtam magam
értelmetlen írásban.
Egyoldalún, gyötrő sorok
között léptem botolva,
ahelyett, hogy színes tollért
mentem volna a boltba.
Kezem mohón árulkodik,
mit összehord siralmas,
szivárványból hozok pirost,
hogy ne legyen unalmas.
Nyilván nem voltam nyilvánvaló
sem rímben, sem prózában,
keresnem kell jó szavakat
az értelmező szótárban.

Égi fényben titok tárul...

Égi fényben titok tárul,
ha akarod, ha nem

egy szempár rajtad pihen,
ha nem hívod is keres,
életedért kezes,
kopog, ha nyugtalan

szívednek búja van.

Látja, ha csak megszokás
a karácsonyi ragyogás.
Csilingelő harangmámor
képmutatás a javából,
ezüst fenyőn fényesség,
ködös szemmel sír az ég.

Bent síket csend,
temetés,

kulcsra zárás,

remegés.

Csillagszóró,
az erekben
szikrákat vet az ideg,
s elterülve bent reked,
békességed nem leled,
szorítva a torkodat
szól a zene,
dal fakad,
(az utcákon könny fakad,)
mennyből angyal noszogat.

(Szalmaangyal törött díszben
tükröződik, szomorú,
van hol nincsen
ennyi sem,
enni sem,
csodaváró szemek fényén
reményből a koszorú.)

Halk kopogás,
tompa falak,
érkezés a zene alatt,
ajtóretesz mozdulatlan,
a lelkeden ólompaplan,
angyalarcú látogatód
pironkodva elhalad.

Részletek

Mindent leírunk, burkolva, vagy nyíltan,
a szép betűk veszélyét magamba szívtam,
szerelem édesek, elhalva ridegek,
felfűtenek, vagy tengermély hidegek,
Figyelemterelő önmutogatások,
szavak tettek helyett,
cseles nyafogások,
a lényeg a szó mögött,
az utolsó sor alatt,
felismeréskor ettől esünk hanyatt.
Apró betűs részlet
tarol, viszi a bankot,
lefejtve magáról a cifra betűs maszkot.

Megcsalatva a világgal

Örök advent gyertyalángját
csentem el, hogy felderítsen,
ha arcom íve így marad
változatlan melegítsen.

Jégvirágos ablak alatt
egy kékes érzés andalog,
lelkem kútját betakarják
angyalhajjal fehér fagyok.

Kitekintek lélegzetnyi,
sziromhulló csendben várva,
törmelékre bomlok akár
kőbe vésett angyalszárnya.

Mikor szálltam hintaágyon
szél kapott föl, elpihent,
szemeimből könnyeket csalt
mit lecsókolt ő szelíden.

Biztatóként ránevettem
kuszálja össze len hajam,
minden pirkadat azt súgta
a boldogságom zajtalan.

Megállt a szél, leoldotta
felhők zsákjáról a kötést,
eső hullott ónos szürkén,
majd jött lángveres pörkölés.

Ott ahol a csókok voltak
felbukkant néhány tűzgödör.
változékony időszikra
kihunyva száll el bőrömről.

Elvesztettem amit kaptam
mulandó kis előnyömet,
megcsalattam a világgal,
sajnálnak, mint legyőzöttet.

Könnyedén

megyek veled szemben élet
lehetsz komor vagy vidám
nem cserélem senkivel sem
ami vár a domb után
megfordítom volt utamat
átlépek a körömön
sérelmeim elfedezve
felfokozom örömöm
buzgón virrad hajnalonta
piros arccal éjre nap
felesleges felsorolni
mi az ami kimaradt
elhagyva a tétova tó
kihalt medrén vigyázok
ingadozó csónakjából
az életnek kiszállok
inkább lépek száraz porba
járok zörgő kavicson
szívem húrját lehangolni
senkinek én nem hagyom
bár ha élő szerenádot
játszana a zongorán
gyertyafényként mosolyogna
egy arc a tükör foncsorán

Csendes éji látomás

A csendes éj tán csendesebb lesz,
az istálló még elhagyatott,
felhők mögé rejtekezve
a tétova fényű csillagok.

Bentről nézve sejtelmesen
lebeg a sötét ég haja,
beburkolva rejtelmekbe
a csodát szülő éjszaka.

Mi lesz, ha most nem jön el
a betlehemi csillagfény,
ha elúszik a felhők hátán
az angyal, s vele a kék remény?

És mi lett volna, ha csendjét féltő
istállónk mélye telve van,
Mária szunnyadó Gyermekéről
nem tudjuk miféle terve van?

Majd hírt visz a  három király nép,
hogy kirekesztve megfagyott,
a Gyermek kit a szerelmes Ég
az ember kedvére adott.

Nekünk, rongyos szívvel élő
pásztoroknak pusztában,
kiknek a föld keményfát hajt
a szilaj élet bugyrában.

Gyenge kezünk, hogy faragna
kőből puha napokat,
hit nélkül szőtt takarónkkal,
hogy takarnánk be bajokat?

De volt nyitott szív,
kitárt ajtó,
szalmafekhely,
párás alom,
állatsereg,
és van csendes éj,
s van az éjben nyugalom.

Élve vagy ölve

Megcéloz Ámor,
a fájdalom bátor,
a behatolt nyíltól édes könnyek folynak,
s nem hiszed el e rózsaszín ködnek,
felszáll,
és gyötör a settenkedő
derűt lopó, közömbös holnap.

Lebegsz, mint puha sziromba bújva
tavasszal élő kicsordult illat,
virágot bont száz szűz liliomszál,
ámulatodban megbódult lény vagy.

S a nyíl, mely testedben boldogan feszült,
váratlan kitépve,
elereszt,
mielőtt újabb csodákat levedz
szíved a dobogó hatalom,
mert üres a céllövő övén a tegez.
Őrjít, szétmar az ölelő fájdalom,
új prédát lesve részekre szakít,
céloz és lő, Ámorral támad,
süket a fül,
a káprázat vakít.

Szemeid nélkül

Súlytalan ködben is hozott a reggel,
erővé vált bennem a szemed,
akkor is, ha elválasztottak
betonkemény kilométerek.
De levetted rólam, fogyott a láng,
mint kandalló tűz nyugszik el nyáron,
fél ezerszer elmondtam tán,
szemeid nélkül fázom e tájon.

Hideg van kint, hideg van bent,
imát lélegzem: van kegyelem,
ígéret-meleg a mennyei kályha.
Még ravatal csend ül a szívemen.
Remegnek fázón a völgyek és hegyek
mit formált rám az alkotó Isten,
venyige szárú törékeny létben
szemedtől vártam, hogy melegítsen.

Múltam hamuja tornyosul fel
eltakarva a tündöklő napot,
hogy elhordjam őket lehetetlenség,
mindenre magam kevés vagyok.
Zörög a fagy holt lugasaimban,
fájdalmat támaszt bennük a szél,
fehér és szürke színekben élek,
ízetlen, szagtalan támad a tél.