Hitem osztva

Erőszakosan visszajár a  tél,
vagy el sem ment csak úgy tett,
mintha menne,
az éjszaka jött, mint egy fehér medve,
a kedvem kopik, mint a törlő rongy,
ha bemártom halkan súgja, hogy
hallgatni kell a fehér Éggel,
sötétből a hitem osztva széjjel.

Az Éjjel Nagyasszony angyalokat kéret
betölteni Sötét birodalmát,
kit választ magához futkosó cselédnek
tenyerén vinni fénylő bizodalmát?
Magára fekete selyemből vesz fel leplet.
Nagypéntek színűt. Sovány rét az ég.
A félelem tallérja rég siralmat ellett.
Lent csend van, fentebb még csendebb,
egy fakereszt reccsent a Golgota hegyén.
Egy lélek visszanéz szánón a testére,
átsuhan fénynek a világon,
egy sóhaj szállt remegőn az Égbe,
mivé tettek Mesterem, Királyom?,
Tapogom ösvényed, míg meg nem találom.

Napok óta...

Napok óta keresel, Istenem!
Áldozat kellene oltárodra?
Én a szerelmet lásd elébed tettem
így utazom el majd országodba.
Lassú út lesz a dombos talajon,
itt felejteni szívemet nem fogom,
sem az emlékből csavart szőnyeget.
Ráülve intem: Isten és Ég veled!

Jelenés

érzem jelenléted

hűvös mint az éj

mikor a karjába

felkapott a szél

a gyertyaláng fénye 

behúzta nyakát

aggasztó csend suhant

a szobánkon át

a falon lobbanó

árnyék táncok dúltak

szenvedélyesen

összesimultak

úgy láttam örök

szerelemben éltek

az árnyék s a gyertyából

lobogó kis fények

szemem nem csalt

így őrzöm belül

hamvasan néz rám

a szürke tükör

hiába titkolnád

rejtett jelenléted

hűvösödről már

megismernélek

Állandóság

szerettem és szerettek nagyon
ebben a hitben mertem élni
s azt is hittem ha Istenre hagyom
a sorsomat nem kell elcserélni

elcserélni egy kereken piros
egészen húsos édes világra
ahonnan nevetni nem kínos
ha méhecske száll a művirágra

a művirágra is száll a harmat
belezúgnak a szomjas méhek
méz hiányt szülnek a mű fájdalmak
kínjában elhal a zsongó ének

a virágban kínos hideg a csend
műszirmaiban gyűjti a sarat
elkopott minden fényes patent
mi vonzó volt az taszító marad

Mint a jégcsap

Az ellenállásra képtelenül
csorran le könnye a vén faeresznek,
ami még tegnap oly szemtelenül
tőrként díszelgett veréb seregnek,
cseppekké válik a fal alatt álló
veder alján a kóbor ebeknek.

Elcsordogáló, könnyű, látszat élet,
szökik a csoda a falak mögül,
mikor a balsors beüt egy léket,
a tétleneken már nem könyörül,
és kizökkenti a bent ücsörgőket,
sárt növesztve a vágyak körül.

Szivaccsal bélelt a hintaágy,
a kényelem lakott a párnák között,
finomra őrölt percek gurulnak
s az idő cselédje a megkötözött
ki selyem titkokat kergetve aludt,
hozzá a kín csendben beköltözött.

Sírva-nyögve

A kiszáradt kútból sírva nyög fel a lánc,

mély és sötét a kocsonyás meder, 

ebből a zagyvás, bús hordalékból

sárt cipelt eléd a döcögő veder.

Kerüld el messze, s úgy rakd a lábad,

hogy ütemet koppanjon a széles út,

más vízre szokjál, édesre, hűsre, 

békáknak hagyd az iszap szagút. 

A csillagokról

   A régi csillagok látható izgalommal fészkelődnek a Hold sápadt fényében. Születés előtti feszült várakozás söpör végig közöttük és ettől még fényesebben ragyognak. 

Hogy igazán átéld a csillagok születését, ahhoz közöttük kell élned.

  Nem is gondolnád talán, hogy fentről az ember is kicsi fénypontnak látszik. Izgő-mozgó gömböcskének, mint egy gyufafej.

Több színben díszítik a Földet, és szinte mindegyikük más. Ha nem tudnánk, hogy olyanok, mint a gyertyák, még élő tulajdonsággal is felruházhatnánk őket. 

Persze, hogy gyertyák! Mondhatnánk olyasmit is rájuk, hogy vannak közöttük szerényen égők, vannak hatalmas füstöt eregetők alig-alig lánggal, és bizony olyanok is, akik két végről égnek gyorsan sokat, felelőtlenül fogyasztva a kanócot. 

A hasonlatosokat általában összesodorja a köröttük keringő szél. Ő egy rendes, kedves, a virtuális világban keletkezett szél. Az a fajta, amelyik nem irigy, és nem kioltja a csendesen égő fényeket, nem rejti véka alá sem, sokkal inkább élénkíti és táplálja azt mások örömére is.

Az is előfordult már, hogy ez a bámulatos szél a lángokat összeérintette azok pedig emelték egymás fényét.  

De ezek az alkalmak ritkán adattak meg. 

A gyertyák leginkább magukban szeretnek égni.

  A fényre éhes emberek gyakran húzódtak meg az árnyékukban keresve a hozzájuk leginkább illőt, és miután megtalálták, kinevezték a maguk gyertyájának és minden nap csodálattal birtokolták azt a nekik rendkívülien szép, meleg lángocskát. 

Ha olykor halványabban égtek, mint máskor, annak oka a kanóc mellé összegyűlt híg, folyékony idő lehetett. A gyertyák idejét ugyanis ebben a faggyúban lehet mérni.

Ha igazán hasznos volt a fényük, akkor sok folyékony idő csorgott le rajtuk különlegessé téve a formájukat, ha kevésbé voltak érdemesek erre, akkor alig-alig volt tapintható az idő jele rajtuk. 

Ha sima gyertyát látnál, ne higgy a szemednek, mert előfordul, hogy valaki megcsonkította őket eltüntetve a faggyút, becsapva őt is, másokat is, mintha nem fogna rajtuk az idő.

  Azt tapasztaltam, hogy a legszebb gyertyák csonkig égnek. 

Nem vagyunk egyformák, így a gyertyák sem voltak azok. Páran hamar elégtek, ők  talán rövidebbek voltak, társaiknál. Hiányuk azonban azt kiáltja vissza, hogy sokat jelentettek az őket kedvelőknek.

  Mielőtt végleg eltűnnek, utolsó szikrájuk az Égbe repül fel oda, ahol már várják őket a régi csillagok.

Így születtek valaha ők is.
  Nézz fel az égre és látni fogod, hogy a pici szikrák milyen fényesen ragyognak tovább. Olyanok mind, mint egy parányi gyufafej.

Cím nélkül: Cipőnek

Elkoptak rég a kavicsos utak,

leterítve a szerelmek,

zsebkendőd rongyos, 

kifacsart csutak,

a madarak magukhoz emeltek.

Fehérbe öltözve 

vagy világoskékbe

a felhőkön ülsz és mosolyogsz.

Ívet fut föléd a hét színű ég,

egy a tiéd, 

körötted gomolyog.

A Hold ölel örök karjával mellére,

elfújt a szél, mint boldog pihét,

szabad lettél a csendet keresgélve,

és befogadott egy másik vidék.

Republic - A csend beszél tovább

Felriadva

Ki nem ég velem az mélyen alszik,

mint nyári kályhában hűs korom,

nappal lobogj nekem a fényben,

amikor én azt akarom.

Ki mélyen alszik félig halott,

félig éli az életet, felriadva

emlékezetből élezi meg a késeket,

hogy felszabja a szivárványt 

megszínezni az éjeket.

Bocsánat

Bocsánat, hogy megszülettem

a füstté vált idő idehozott,

bocsánat, hogy rendületlen

magamból csendet adakozok.

Megírtam már a fél életem

a másik felében vakon jártam,

elfutott messze a félelem,

hogy veletek osszam meg a tálam,

és majszoljuk a tapasztalást,

felfedtem létét a taposóknak.

A vers lelke meleg mint a palást

megtartom jóízű takarónak.

Tükörbe nézek:- ki tart meg engem?

bocsánatot, hogy megszülettem

a füstté vált idő ártatlanul

utadra terelt váratlanul.

Ellenem perelhetsz gyáván,

izzíts fel alattam tüzet!

Égess a közönyös máglyán,

mint szavaktól fertőzött szüzet...

Üres vonatok

a sokadik vonat halad el

s nem vársz rám kint a peronon

sokadik remény hamvad el

s nem koppan cipőm a betonon

ennek már ezután így kell lenni

a vonatok sebesen húznak

el innen engem nem visznek

maradok magamnál túsznak

és csak az újság dátumán olvasom

megint felkelt egy új nap