Kemény dió

Kellett a fájdalom, kellett a gond
a magunk égése, lángolása,
a fogyni a másikért, hamvadni el,
nem vettek minket pártfogásba.
Haszna volt ennek, páncélt növesztve
ránk nőtt a múlt és kemény a héja,
mit nem törhetett fel a mások keze,
e diónyi  ország a mi birodalmunk
királya voltál, s én királynéja...

A nagy nyugalomban

Már nem lesznek közös álmaink
nyakunkba ült a megszokás,
a kényelmesen egyszerűben
elaludt a megoldás.

Egyenlőtlen csend után
nyújtja kezét felénk a múlt,
s a régi illatos örömöm
szíved mélyére meghalni bújt.

Te...

Látlak, de nem kéred szemem tüzét. Éget. 

Akkor is nézlek, ha szememnek fáj. 

Burokba zártál, ki mondta ezt néked?

Gyengébb a lángom egy gyertyalángnál.

Mint kerub álltál a reménység füvén, 

a titokzatosság barlangja előtt,

Hatalmasom, szárnyadra vettél

leoldani mi vállamra nőtt. 

S most nézem a vállam. Nézni sem kéne. 

Érzem súlyát a sűrű bajoknak, 

téged meg közben elvitt az élet,

szolgája lettél hamis papoknak.

Kárnak mondom én ezt, óriási kárnak,

szögre akasztottad megtépázott szárnyad,

s bánni fogod majd, hogy itt a földön hagytál,

vékonyul a hídnak kifeszített hajszál.

Mintha egy élet temetése lenne, 

néma film pereg a szemem előtt, 

bágyatag képek, árvák, elhagyottak, 

milyen telt színük volt tegnapelőtt!

Kezem nem mozdul, ajkam hideg márvány,

halványan dereng, hogy volt egy világ,

könnyű volt a nehéz, s a szeretetjárvány

megfertőzött...most ki visz tovább? 

Itt súlytalan lebeg, tétlen a csend,

mint víz sodor céltalan falevelet,

ha új napra nyitja kapuját a reggel,

kézen fog, mint egy kisgyereket,
ki elveszve bolyong vakon, némán, árván,
kézen fog egyszer és hazavezet. 

Óra múlatás

Nézem az órát, kattog a jelen,

múltba ugranak önként a percek,

s egy pislogás alatt gyertyaszálamon 

gyöngy fakad fel, a kanóc rá serceg.

A halovány láng fehéren ring,

árnyékban alszik a kopott szoba,

elcsitult benne valahány emlék,

elhalni látszik a csodák kora.

Az álmatlan éjek is felsorakoztak,

remegve állnak míg szavaz a Szent-szék,

múljon el végre mi hasztalanul

az álom elé állt, mint hívatlan vendég.

A kaktusz is virág

Háborgó vizet sodort a tegnap,
tehetetlenül zúgott egy folyó
feldobta magát a fellegek felé,
s lezuhant, akár egy ólomgolyó.

Célzottan csapódott lábaim alá
nagy krátert ütve a sík talajon,
mereven állok, ásít a kút mély
elnyelni vágyik a mozdulatom.

Jobb lenne ott, s nem kivetve lenni,
mint tűheggyel élő kis kaktuszok,
míg virágjuk telt a szemet csábítják,
rabul ejt, akár a bűvös szurok.

Pár óra telik, hanyatlik napjuk
a bűvös csend illan, mit szemekre szórt,
marad a tüske, mint egyetlen ékük,
unottan moshatják róluk a port.

Februári fák dala

Talán a fák némaság leple alatt

a fájdalom kérgük görcsébe fagyott,

komoran tűrik, hogy azt hidd el róluk

a halott földben a kerted halott.

Pedig csak várnak, és azt kérdezik

égre feltartott ágaikkal,

miért szebb az emberi szemnek

a hóesés, mint egy nyári zivar?

Holott a hóban zsarnok csend ül,

a zivarba az Ég is belezendül, 

és hangversenyt gördül a Fent,

gyökereik meg dőzsölnek lent.

Omladozik titkaim háza

Milyen otthonos voltam itt

sajgó lelkemben kutatva létem,

itt hol a halk szó volt a gitt,

hogy ne fújjon át a fájdalom,  

mint ablakkereten hasított résen

sziszegő szél 

rosszallja a rendet,

függönyt a titkokról árulón lenget,

de nem így a szegény én, aki

titkomból loptam magamnak csendet.

S ki rám értél, elfogadtál, 

mint törvénytelen gyermeket,

kit megszült az anya kéretlenül

majd meglátogat, vagy félteget,

de ettől többet az ész-diktálta

világunkban már nem tehet.

Hittem, mint zizegő szalmazsákon

benned ringok csendesen,

törékeny csontú apró szárnyamat

a lelked tükréhez verdesem.

Tollaim nedvei szertehulltak,

ritkásan csepeg tinta a lapra,

melyek a fiókom mélyére bújtak

várva a finom alkalmakra.

csömör

elértem lassan

a csendem már sok

senki sem fél

ha trombita harsan

nem vágytok most

csendem köré

elfuttok mind

és éltek a zajban

zörög a vekker

felébreszt legszebb

álmom hegyén

dús legelőn legel az éj

és visszatekintek 

míg elnyom a henger

mennyire szép volt

a legelején

Távoliak a hangok...

távoliak a hangok

alig hallom őket

ébresztik a bennem nyugvó

lélekkereplőket

hegyezem fülem

néma vagyok míg

elérnek a mondatok

csak igazat szabad 

elmondanom

kicsi pont vagyok 

a mindenségben

így hát nem hazudhatok

                *

távoliak a hangok

alig hallom őket

altatják bennem a hangos

lélekkereplőket

befogom fülem

fáj ez a csend

némaságom küzdelem

az elhallgatott mondatokkal

lelkem falát söprés helyett

sűrűn tele tűzdelem

mint rajzszöggel a rajzlapot

hol ujjam hegyét tördelem

Ólom súlyú szavak

Ólom súlyú szavakat öntöttél

és ittam a szódat édesanyám,

még a bánat is szépen csorgott le rólad, 

zene volt fájdalmas koncert után.

Égzengő, komoly, vigyázó zene, 

a szóban az Isten üzenete.

Mikor elmondtad burok vett körbe

és izzott az angyali fény, megértettem 

nem ember vagy, hanem egy csoda, 

egy igazi, élő főnyeremény.  

De elaludtál és nem mondtad meg

abban a darabban ki voltam én?

Láttalak

Amikor legszebb mosolyod előbújt

rám fordítottad kedves arcod,

megcsillant a fény szememben,

mint homokban az ezüst kvarcok.

Pillantásaink összeérve megráztak

és megsemmisülve hullottál vissza

a jelenből a múltba, tőlem voltak 

a gondjaid összegubancolva.

A de szép volt, a de édes korban 

előtted mentem,

te pedig jöttél önfeledten,

oda hol formásan ép volt a miénk,

a másoké meg csámpás, csorba.

Megkerestél, magadra vettél,

és rám aggattad a csodák korát

vigyem a napszagú, selymes porba...