Tévhit

Derengő hajnal nyisd rá a szemed,

küszöbén torpanj meg rohanó reggel,

lassan bomolj ki kék selyem ég,

szél a bokorban lengedezz csendesen.

Lábujjhegyen állva valaki kinéz,

szorgos kezét a szeme elé tartva

gondolkodik, tán a lelkét hangolja,

míg tolla elrejtőzik a tintatartóban.

Ő, az asszony levelet fog írni.

Messzi távolba készül a levél,

s ujjai között forgatva tollát

a lap szélre húz kanyargós szegélyt.

Míg ír, a szíve lobot ver, zakatol, 

a levélnek mielőbb a végére kell érni, 

titokban ír, titokkal fűszerez,

reménytelen dolog választ remélni.

S amíg a gyöngybetűk elé potyognak, 

rádöbben sorsa egy drámával felér,

a címzett szívében megszületett énje

más, mint akiről szól majd e levél.

Lángot dobok

Ó, ha egyszer sok időm lesz, 

    s mélán élek, mint a gomba,

       válogatott verseimet 

felrakom egy nagy halomba.

Átbetűzöm minden soruk,

     majd egy gyufaszállal

       lángot dobok, s olajból is 

csorgatok egy nagy kanállal.

Rálépek a pernyésedő 

    korommá vált gyűrt papírra,

      felpiszkálom szaga szálljon 

mint a csend a gyermek sírra.

Oda is, hol nem fértem az asztal mellé,

átszivárogva a résen füstöm nem fél. 

Tömjén illat szálljon ahol megfordultam,

s álljon majd a levegőben: igaz voltam.

Köztes állapot

sem eső, sem hó

köztes állapot

sem ott, sem itt

nyugton nem vagyok

onnan elűznek

a haragos árnyak

itt meg a szívem 

nem hagyja várjak

sehol én otthon 

többé nem vagyok

ameddig élek 

vándorolhatok

az éhes föld hátán 

kopogtathatok

Tél

A fakó, de ragyogóan tiszta januári ég alatt a hófehér fagy észrevétlen lopakodik felém. 

Cinkosan belém csíp, de nem vagyok neki alkalmas kedvemben, kíváncsi sem vagyok a humorára. Nem tágít, inkább szorít, majd addig csipked, amíg könnyeket csal elő a szememből. 

Mit csinálok én itt? Siratom a telet? 

Akkor is tél volt, amikor velem lepte meg a sors, ez a tréfás időutazó a szüleimet.

A meleg sós cseppek csendesen, szerényen gurulnak végig az arcomon. 

Siratom az igazságot. Itt vagyok, és körülöttem halvány jele sincs az életnek. 

A sűrű szemfedél eltakarja az életből elhullajtott maradványokat.

A fák érzéketlenségét nézve azt kell mondanom, így van jól.

Mégsem! Nem akarom, hogy ez a hideg hangulat a lelkembe költözzön! Ami kint van, csak akkor érintheti meg a szívemet, ha én ezt megengedem. Nem akarom beengedni a telet, még akkor sem, ha egyenletes fehérségével megnyugtatóan hat. 

Nagyot lélegzem. Játszom a hideggel, s legyőzöm.

Mire kiengedem a számon,  egy sóhaj kíséretében meleg párává változik. 

A hidegnek nyoma sincs. Amit most itt látok, hamarosan megváltozik. Minden megváltozik. 

Lehet majd hasonlatos, mintha, olyan, mint...,de pontosan ilyen nem lesz. Már a következő percben sem.

Észrevétlenül, de rajzolja az idő keze a képet, amit látok. Hol elvesz, kiradíroz egy momentumot, hol több lesz egy halvány részlettel. Nyomot hagy. 

Ez az igazság. Ez igazság?

Szószegés

Hányszor fogadtam kezem emelve
nem válogatom ki többé az ocsút,
s nem szűröm le a frissen fejt tejet,
s nem fonok senkinek szó-koszorút.

Hányszor bámultam irigy szemekkel
a szélesre feszített sasszárnyakat,
szelték a levegőt, vitték az eget,
lerázva gondjuk, mi lent ráragadt.

Nem néztem tükörbe, látni sem bírtam
koszosan, szürkén csak ember vagyok
s arra születtem a fényt tompítsam,
mert köröttem mindenki csillog, ragyog.

Most, hogy életem napja a delet
elhagyni készül már nem lázadok,
tallérjaimnak varrok egy zsebet,
ha meglepetésemből feltámadok.

Komor kísérőm szerelmet vallott,
nász csókja arcomon fagyosan kék,
kioldja görcsöm mi a földön tartott,
erőtlen testem lesz bizonyíték.

A vers

Szó után szünet döcög, szalad,

mint kerék gurul,...megakad,

lüktet a vers, e kedves játék, 

csapong a lélek, örök marad.

Szabad percek szülnek, vajúdnak,

teremtenek, anyagot gyúrnak,

s elvetéltetnek még mielőtt

egy-egy arcra rásavanyúlnak. 

Néha tükör, máskor ablak,

növendék csikóknak abrak,

aranyszabály, hogy tengelye

maradjon benne színigaznak.

Szerettem

Szerettem a természetességed,

az éhséged, a korgó gyomrodat,

a kezedet, ha fázott a hidegben,

arcodat, ha megcsókolt a fagy.

Szerettem, ha panaszkodtál, mert fájt,

felgyorsult és lassult a szíved,

ha összekentek gonoszkodók mézzel,

s te elhitted, hogy jobb lett az ízed. 

Szerettem, mert magadhoz ölelve,

kedvesen a nyelvedre vettél,

szíved vágyát ízlelve kimondtad,

s ajkadra lágy pecsétnek tettél.

Mennyire más

Homályos, ringó esteli fényben
sarokba húzódva távolba néz,
mennyire más most; nem süt rá nap,
de remegő keze akár a réz.

Vörösre fogta a sok éve tartó,
markában őrzött, izzadó vágy
- egyszer egy napra valaki lenne-
mielőtt elnyeli a hideg ágy.

Mint üveg úgy áll, s ha törni akarják,
majd szilánkjaival hegeket hagy.
Átnéztek rajta? Mégis lesz nyoma.
Halála után, de lehet még nagy.

A kerek világról

Mikor még kerek világ nyílt a csöndben,

tökéletes volt, mint egy mesekönyvben,

a kertből állt, s néhány boldog almafából,

egy tenyérnyi éden a csodák legjavából.

Napraforgó virág, apró szárnyas árnyak

a fák között libbenve ágról-ágra szálltak,

öreg néne ült egy fonott karosszékben,

fésű és hajtű volt vén keze ügyében.

Hosszú fehér haját meg-megcirógatta,

s a rózsaarcú lánykát beszédre nógatta.

Kocsikeréknyi volt naponta a jóság,

arcukra kiült a békés jóllakottság.

Nézni őket innen könnyfakasztó dráma,

rabul estek végleg az álomcsapdába,

vergődik a gyermek, mint egy árva lepke,

akinek a szárnyát az idő rég kiszedte.

Bár a múltban maradt voln' a lányka,

ne díszítette volna haját párta,

visszalovagolna az idő csikaján

ott rekedne végleg leányság ugarán.

Nem kérdez semmit, választ úgysem adnak,

nem diktál a szíve, körmei lefagynak,

emlékezni fekszik éjszaka az ágyba,

arra a kicsi, de sejtelmes világra...

sötétben

s az ember barangol 

mocsárban csatangol

van mikor eltéved 

reszket is bitangul

tombol 

de nem rombol

berkenyésből 

ingoványba

szédelegve

szikét ragad

s kérdéseket boncol

itt is - ott is belé nyilall

a kihegyezett kérdés

- ki szabja

és dönti el

a felemelő kérdést?

ki állhat az ernyő alá?

ki az aki ázhat?

kit véd meg a bádog ember?

kit sújt le a bánat?

kinek jutott búgócsiga?

kinek csak egy madzag?

kit őriz meg a krónika?

számít-e hogy gazdag?

van-e tartás, van-e elv?

netán van-e lényeg?

csatangolva

barangolva

meglelnek a fények?

Ó-év!

Akár a gondosan megérlelt jó bor,

nemessé csitul a mostoha emlék,

s eszembe jut, hisz megsimogatott.

Mintha a földön az egyetlen lennék.

Elkápráztatott az első hónapokon,

áldozat volt a nekem szánt pillanat,

kegyesen úgy emelt át a zajokon, 

mint mikor hálóból mentünk ki bogarat.

Visszaballagva gondolok a szépre

átitatom vele a kiszáradt elmém,

és jól megtanultam tűrni is érte,

így állva bosszút a rossz fejedelmén.