Régen meg akartam ölni

Régen meg akartam ölni,
a szerelmet, - fojtogattam
a kezemmel, s nyaka köré
aranygyűrűs láncot fontam.
Szorítottam, csavargattam
hulljon vére, csontja törjön,
fehér falát pirongattam
miért olyan, mint a börtön?
Rabokat tart cellájában,
sötét benne minden kamra,
az ember fel-alá jártában
várandós egy szívrohamra.
A vér tomboló pengetése
eljátszik egy pásztorórát,
szenvedélyből, szenvedésbe,
kiálljuk-e a hét próbát?

Elvesztettem a végtelent

Elvesztettem a végtelent,
a kapum kivan sarkáig tárva,
s valaki goromba hirtelen
hazug kezével zsebre vágta.
Most siratom, mert néha én
gyűjtöttem végtelen szókat,
elvetettem, learattam,
és szétosztottam a jókat.

Ha égről néző fáklyafényem
megbabonázta a tavakat,
csillagnak látszva a felszínen
arannyal festettem halakat.
Tündérkedtem árok parton
nádirigó füttyön éltem,
égre nyújtva éhes markom,
senkivel én nem cseréltem.
De elvesztettem a végtelent,
bezárult a kör köröttem,
megtaláltam a képtelent.
A kopott tükröt, eltörötten.

Jó Neked!

Érzem, jó neked ott, kívül
a kesergés vad tengerén,
a szabadság széles ágyából felkelvén
végtelenül boldog vagy, tudom.
Élvezd a lábad elé helyettem futó lágy habot,
szemed előtt tejes köd lebegjen,
ne lásd az itt hagyottakon
elterpeszkedő vágásokat.
Nézelődj, s közben
vissza se gondolj erre a beteg világra.
Ott lenni érdem,
beteljesülése az anyai sorsnak.
fátyol hullott lent már minden szilánkra,
vigaszom az, hogy tudhatom jól vagy.

Elveszve

Eltelt egy nap,
eltelt kettő, három,
helyemet a létben
sehol sem találom.
Hét is cammog nyöszörögve,
lomha hajlott háttal,
amit vártam nem hozták,
és megremeg az állam,
mint zokogós gyermekkorban
büntetéstől fuldokolva
a sarokban álltam.

Ennyi volt

Hát ennyi volt?
Panaszod ne legyen.
Sirat a nyár,
víg ősz kísér.
Ládába zárva,
mint hű koporsóba
velem együtt
a semmit sem ér.

Az óra lepergett,
kis lavinákkal
gurultak le
a lejtőn a percek,
nem kerestél meg,
alattuk hagytál,
mint hősi halált halt
névtelent,
kit jeltelen sírba
öltek a terhek.

Hiányos vers

Hiányodat, ha lassan majd megszokom,
visszacsatolom szegre dobott szárnyam,
nem lesz akadály a kacér hegyorom,
a Parnasszosz, hol nem járt soha lábam.

Kikre számítok ott várnak a ködben,
babérból glória leng fejük felett,
olyanok, mint az irodalom könyvben,
egyikük zokog, a másikuk nevet.

Nem úgy fogadnak, mint fecsegő ajkú
megvetni való, ostoba idegent,
nem tépik tollam, mint kacsát a hattyú,
ez csak itt való, a földön idelent.

Tüskék között

Tudd! Helyetted mondtam ki a véget.
Puskacsövet láttam fényleni tarkódon,
és nélküled is lehet; tudok haldokolni.
A béke kopogtasson ezután ajtódon.
A képzeletbeli csatamezőnkön ma
szomorú szirmú virágok teremnek,
tüskések, sárgák akár a Nap,
ázott díszei bennem a veremnek.
Mélység van, sötét, fázom, ha benézek
és kínlódva tapasztom szememet arra,
hol ledőlt a fala köztünk egy eszmének,
de emlékezem egy győztes diadalra.
Mikor nem volt vasra verve lábad,
sem szíved nem volt mellettem veszélyben,
harci gépünkön pilóta voltál, s ugrottál velem
mint társam a szeszélyben.
Kevés voltam pajzsnak, nem védtelek meg,
bedarált téged a múlt masinája, az időkerékből
nem szabadulsz, képtelen vagy velem járni a világban.
Álmodtunk, és összetörted tükrét,
a varázsból szél tépett valóság termett,
szótlanul ássuk ketten két végről
szélesebbre e szomorú vermet.

Mindenért

"Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” I. Thess.

Köszönöm, Uram, hogy megtöltötted
koponyám üregét dolgozó aggyal,
hogy behintsem majd szűz földjeidet
aranyszín, duzzadó, termékeny maggal.

Köszönöm, akarok gondolkodni,
beszélni, olvasni, szavalni merek,
ha küzdeni kell a földi bajjal, én
kard nélkül csupasz tollammal megyek.

Köszönöm Neked a mögöttem álló
egyszerű, bő-szoknyás, fehérnépet,
az asszonyokat, kik kezemet fogva
feljebb emelnek magukhoz képest.

Szavalva bajaim övéknek érzik,
ha megoldom akkor is egyek velem,
miattuk Uram, még maradnom kell,
hallgasd meg értük a köszönetem.

Amíg ki nem hűl...

Megkönnyebbülve sóhajt fel a halványan cikázó tavaszi szellő
friss levegőt keverve a gyászszegélyű csendbe.
Lágyan és fázósan megremegnek a kapaszkodó fűszálak,
múlóban a tél, eljött az idő a nyújtózkodásra, mégis hideg van.
Virágok ezrei élednek fel és meg nem unva kevernek színeket
az örök körforgásba, nekiveselkednek megmutatni magukat,
mintha szépségversenyre készülnének.
Szépek is nagyon, mint egy modern festmény háttere,
a mai kornak felelve meg. Páratlanul kidolgozottak a kerti sétányok,
a lombikban kitenyésztett megszámlálhatatlan színű virággal szegélyezve.
Mégis eltorzulhat az arc, a szemekből apró guruló könnyek
potyoghatnak, a kezek magányosan csavargatnak egy gombot
az idő nagykabátján. Le fog esni! Csak ne legyen késő,
de korán sem jó. Időben kell a dolgoknak elmúlniuk.
Mindennek ideje van, még az elválásnak is.
Olyan a lélek, mint nyaralás utáni tengerpart.
Nem rég zsúfolt, jóízű nevetéstől volt kerek az óra.
A percek versenyeztek melyikük tud majd jobban elvarázsolni.
Most meg a Nap céltalanul keringőzik a felhőkkel, és lázasan
izzó fejére zsebkendőnek tőlem kér emlékeket.
Lapozgatom a múltat melyiket adjam oda. Választok.
Azt adom, amelyik nagyra nőtt, de nehéz és nem bírom el.
Égesse el azt a Nap, amelyik engem lefagyasztott.
Sietve adom, addig amíg ki nem hűti a szívemet.

Csapdosva

El a szomorún nedves, áradó parttól
hol hiába sodorna feléd a víz,
már nem óvhat karod a támadó bajtól
sűrű lett csendünk akár a gríz.
Nekem hazudni nehéz palást
lenne és nem bírná viselni testem,
nem szoktam hozzá, hogy szavaimat
színes beszéddel másokhoz fessem.
Menned kell, s úgy menj el távolba nézve,
mint madár száll levegőt szelve az égre,
csapdos a szárnya, de emlékszik még
milyen volt neki a szabadság rég.