Évbúcsúztató

Zárjuk le ezt az évet is,
lehet vidáman, csillámporosan,
lehet sötét árnyékok között,
nem számít, csak, hogy vége van.
Markában kinek, mit hozott?
A kegyelem fonta a sorsot,
egy kis ezüst, ha arany nem is
ejtett tán benne boldog foltot.
Hálásak legyünk. Megtartott, vitt,
s elménk, ha reá visszatekint,
merítsünk erőt az új esztendőre,
s egymásra boldogabb évet kérve.
Bízzunk magunkban, megtaláljuk,
amit a múlt év zsebre vágott,
s úgy mozdulunk, mint a szél:
fújjuk majd jobb lesz,
fújjuk majd jobb lesz,
s az új év ránk bőségét ontva kél.

Ima és tavasz

Szemedben nem láthatom a fényt,
ami a múltunkból visszamaradt,
vörösen izzik a lenyugvó ég,
árkokat ásva a felhők alatt.

Bár a szél arcomra fújja
keservét minden rideg alkonyatnak,
nincs helye mégsem párás panasznak,
hagylak, nyugodj míg el nem szakad
sok emlékfoszlány, mint kopott damaszt.

Csak selyem, csak muszlin illene hozzánk
illatok közül fahéj és narancs,
fehér szárnyak, egy kis mennyország,
virágok, fák, ima és tavasz,
ringató folyó, csillogó vízzel
korsóban lágy ízű bor,
lehetnék párnád, lepedőd, dunnád...
Hittük majd így lesz valamikor

Csendemben minden nap itt figyelsz,
pillantásodban elveszek,
mérgelődöm, megmásítottad
a nekem tett szent ígéreted,
ha tudnád a súly, amit hagytál
milyen nehéz, milyen kemény,
s ha látnád hány csepp könny gurul el
míg megszületik egy költemény.

Hány furcsa év telt, nem is tudod,
neked megszűnt a tér és idő,
hány szív maradt itt parlagon,
mert ami rossz volt felejthető.
A kárvallott napok úgy zsugorodnak
ahogy a távolság közénk szaladt,
s kitölteni a rémült hiányt
magamnak újból alkottalak.

És olyan kellemes így az óra
csak várlak, várlak mint dolgozóra
vár a terített asztal fehérben,
megrakva sülttel, süteménnyel
és rózsa gyúl sápadt arcodon,
narancs illat száll és fahéj...
Megfogod kezem, ha megérkezel
s viszel oda hol örök az éj.

Harmadik vasárnap

Advent van, három láng lobog,
lépések neszét figyelem,
a csendet őrzöm míg olajat gyűjtök:
fent leszek azon az éjjelen.
Lámpásomból nem fogyhat el,
elmenni másikért nem lehet,
s addig míg ránk omlik a csendes éj
megtisztítom a szívemet.
Jászolod elé méltatlan volna
bűnből szőtt szőnyeget terítenem,
fekete vásznat ajándékozva
foltot ejtenék szép terveden.
Elfeledem a világ zaját,
angyali hangokat keresek,
tiszta és csengő dallamra vágyom,
s tündököljön a szeretet.

Elrendelés

Korai, sekély álomfolyódból
magasra ívelnek vágyaid,
magasra, hogy kezdhessed megint
helyreigazítani szárnyaid.
Tollaid kuszák, fogynak megtépték,
a vitorla toll csapzottan lóg,
visszaillesztve sem lehet már olyan,
mint amilyen még egy éve volt.
Füst és korom száll a téli légben
fehérségedet szürkére festve,
különös álmaid nyújtóznak feléd
elérnéd tán, de szalad az este.
Befed és sötéten baljósan korhol:
maradj magadnak, mire vágysz még,
megkaptad sorsod, vigyed míg lehet,
sekély folyódon apad a lét.
Miért vinnél álnok földi terhet,
megrakott erszényt, ha van búzamag?
Választanád-e a csörgő zsákot,
ha ettől a szíved keményre fagy?
Sok kert van itt parlagon hagyva
a pénzmag csak rozsdál, ha éri a víz,
a búza kihajt és jó talajt fogva
tovább viszi a mennyei hírt.
Isten vágya, hogy közöttünk lépdelj,
ha gazt látsz hajolj és megroggyant térddel
tisztíts, szánts, vess és arass!
Neki és magadnak serényen dolgozz
ne kísértsen meg fáradt panasz.

December 11-re.

Színparádé

Keresem okát a születésnek,
rongyaim között kutatom
nem csillog, nem cseng,
mint kiformált ércek,
átok a létem?
Jutalom?

Csak vagyok e világ poros zugában,
sodor a szél,
éget a Nap,
elillanok az emlékek közül,
mint mosott kezekről omlik a hab.

De vagyok, ezt tagadni nem lehet,
átölel, repít a képzelet,
s akár a Hold vigad kis csillagjain,
parádéznak, tombolnak bennem
élni kívánó visszhangjaim.

Amit elém kavar a szél,
vagy csak csendesen megsimogat,
hajtást hoz, érik, teremni kezd,
akár a földbe szórt
búzamag.

Társaim ők, és akár szépek,
akár riasztók,
mind enyémek,
kedvesek, mint szép gyermekeim,
nekem teremnek színeket hagyva,
feketét, tarkát összekavarva
életem üres lapjain.

Jeles napok

A napok jelzik: megrövidültek,
jönnek-mennek szorgosan,
az idő akár csaholó eb
farkát kergetve elrohan.
Kifárad, szunnyad, mint széken a ruha,
ráncai közé rejtelmek bújnak,
a tervek sürgetett tettei puha
feledésből homályba hullnak.
Egyik-másik holnapra marad,
ha van idő mit nem vesz el más,
sajog bennem valami üszkös
fekete füstös lemaradás.
Ma is fonákul időzítettem,
bekerít a sok vállalás,
rohanón kattogó kegyetlen percek
bizonyítják ez öncsalás.
Kimérnek minden mozdulatot,
remegő kezemből fogy a varázs,
a napok rövidek az éjek kurták,
talpam alatt kihűlt a parázs.
Elmúlt egy részem, tört az egészem,
csak füstölög e vallomás,
valaha tüzes dimenziót éltem
mi innen nézve csak látomás...

Sejtelem lépdel

Sötétség oszlik,
sejtelem lépdel,
száraz, kavicsos úton jár,
megáll és benéz a szívemhez érve:
nyílik az ajtó, enged a zár.

Két kis szelíd gyertyaszál kér
asztalt a szívem közepén,
emléket ébresztve parányi meleg
megsimogat és olvad a dér.

Az égből harmat hullik a földre,
angyalok hangján játszik a szél,
hatalmas erő szelíd karjában
sóhajtásom csillagig ér.

Jó a csend-fény míg átölel,
gyertya ég, mélyen alszik a lámpa,
csak így lenne mindig
így tudnék élni,
míg ez a sejtelem magába zárna.


(2014. Advent 2. vasárnapján)