Kavicsok

kavics vagy te is
kis kavics
magammal hordozlak
ma is
tele a zsebem
kövekkel
így járok színes
terhekkel
barna, sárga, fekete
rajtuk a lét erezete
megőriz súlyos titkokat
emlékezésből
dal fakad
kopottá mosta
az idő
vénül a sors
nehezedő
egy-egy vonal
ha körbeért
könyörgünk
még új évekért
csapásainknak
ára van
sok vajúdás még
hátravan
s gyűlik közben sok
kis kavics
zsebemben elférnek
ma is...

Új vágyak...

Új vágyak jönnek szürke trikóban,
ünneptelen jön újabb napunk,
nem lengnek zászlók, nem hallik szózat,
nem tudjuk benne mi végre vagyunk.
Halk dobbanások lüktetnek bennünk,
s törjük a hajnal finom határát,
belépve rajta összefonjuk kezünk
elsiratni volt éjünk halálát.
Óriás nyomokba süllyed kis lábunk,
vasból vert nehéz súlyok húznak,
nyüzsgő világunk estjében állunk,
patakjában új vágyaink úsznak.
Mentésüket az éj sem ígéri,
a pillanat mossa, s míg messze szalad,
sóhajnyi létüket szemünk kíséri,
nem marad vissza csak hófehér hab.
Fekszünk, kelünk míg hajt a lélek
nem adva fel szent bizodalmunk,
teremtünk, temetünk, a hit rajtunk bélyeg,
hogy új vágyat forog kis imamalmunk.

Lelkem néma...

Lelkem néma, mély gödör,
mellettem állanak sokan,
szemük tükre úgy gyötör,
néznek, mint kinek halottja van.

Árnyékos, hűs e mélyedés,
fent izzik a nap, sugara öl,
hangtalan elmélkedést
takar a csend, mint anyai öl.

Áttetsző mű

tengve-lengve
megrekedve
régi időt sír takarja
eleresztett a múlt karja
s állok árván
kirekesztve
áttetszően
elfeledve
a nincs
a semmi jár mögöttem
azt hittem, hogy te követsz

mert egy árnyék fölém hajolt

s hálójával úgy befont
nem lát senki
én sem tudom
e szorításban ki vagyok

rideg jóság
gaz valóság
halk az élet
csend beszél
összezavar
mint falombot
zaklat fel a kósza szél

a mese volt szép
álmodni, szállni önfeledten
fáradt szárnnyal megpihenni
magvaktól dús tenyeredben

nincs simítás ujjaidban
fájdalmakat szórtál el
betakartál árnyékokkal
míg megfojt e mű-lepel

Közönytől irtózom,
Lustaság szégyen,
Közömbösséget
Máig sem értem,
Értetlenségem,
Keresztre szegez,
Dögkeselyűként
Az idő elesz.

Visszatérés

Függöny mögül az ablakok éjjel
üveges szemekkel néznek a parkra,
így meredek szótalanul
egy előttem heverő nyújtózó lapra.
Ilyen lesz hát a megjósolt jövő?
Naplómból hullott elém a papír.
mi eddig volt olcsó, innentől zafír,
semmiről szólt a pongyola regény,
köszörű volt csak rossz nyelvek hegyén.

Üres, semmitmondó megvallom nyíltan,
s ha széljegyzeteim cakkosra nyírtam
olvasták páran zegzugos soraim,
mélázva néha rejtélyem okain.
Értük fogtam újra kezembe tollat,
temetni akartam bennem a holdat,
mely magát kitárva fogadott örökbe
sorsokat, arcokat vonzva a körömbe.
Kiégett, elhagyott, magányos lelkek,
kráterben gazdag, domború telkek
szépek vagytok így: hepehupásan.
Gyertek, hogy mélységtek közelről lássam!

Idegen

Nem hívta életre,
nem szülte senki,
a semmit nem szokták
világra szeretni,
mégis van,
megtűrve, halkan,
fejlődik, nő,
mint ikra a halban,
bőséges,
szapora,
termékeny. Semmi.
Megfoghatatlan,
mély lélegzetnyi,
van, lesz,
zaklató társam,
köröttem forog,
mint kulcsom a zárban,
és arra az egyre nem emlékszem
mikor nyelt el, hogy elemésszen.
Gyilkosom lett a semmi,
magába zárt, elfog temetni.
Elhiszem néha egy lettem vele,
a semmi közepe
velem van tele,
de bennem a múlt
nem nyugszik bele.