Magamért

Távozásod óta sokadszor érzem,
búcsúd, ha lett volna nem sajogna vérem,
szádon néma lakat, semmit sem üzentél,
tél szakadt rám rólad, jéghideg, üres tél.

Hirtelen törött le időnk mutatója,
megállt a térben sok közösnek hitt óra,
kétfelé roppanva a részed leesett,
porba hullt, elfogyott, semmivé elveszett.

Legtöbb csonka percem céltalan ténfereg,
üregesek, mint heges himlőhelyek,
egyszemélyes út vár túl a vasajtón,
tétova lettem, mint liszt a szakajtón.

Elfogyok, majd visszaömlök halkan,
üres suhanásom még magam sem halljam.
A társam én lettem, különös egyveleg,
magamtól magamnak sok mindent elveszek.

A hajnali friss sóhajt magamnak kínálom,
magamat gyógyítom, hogy nekem ne fájjon,
magam szuszakolom satuba a kezem,
gyilkolom magam, hogy nekem jobb legyen.

A hervadó éjről

Harcol az ember bajnokot játszva,
agyában őröl gondokat, szókat,
esti körútját hajnalig járva
megmosolyogja a napraforgókat.

Inog az árny, majd sétál a fénnyel
távolra, hová szem nem tekintett,
talán majd, ha az utolsó tűz
a mereven tág pupillán keringhet.

Nem rándul össze a zöld írisz széle,
benne a külvilág homályos, álló,
egy kézre vár a nem rég csillogó
aprócska gömb, a hű égbelátó.

Ígéret nem volt a keresztlevélben
meddig jár körbe rajtunk az árnyék,
meddig fest koronát fölénk a Hold,
fényében kinek leszünk királynék.

Fejünkre lassan szürke por hullik,
vitrinben hervad a virág fejék,
a játékszabály, ha fordul a kocka
kattanva megáll az időkerék.

Rendmánia

Testemben élő siralom ház
épült fel kapott kudarc kőből,
ölre mennek az indulatok
hadakoznak, mi marad végül.

Tárgyak, ékszerek
végül az emlékek
elvegyítve sárral, porral,
összetapadva kiáltoznak.
Várok egy locsoló hígítóval.

A hígítóm betűkké váló tinta,
kiöntöm rájuk oldódjanak,
agyam zugából, szobám sarkából,
ami már nem kell, kotródjanak!

Üres álmokat ringató ágyak,
öblösen tátongó kofferek,
ruhák, rongyok, cipők, dobozok,
megigéztek, mint szent totemek.

Rendet vezénylek előbb csak kint,
lejtősre váltom a visító sínt,
rendezek bent is, kigyúlt a villany,
suta fejemben táncoló kín van,
rendmániámban csendem segít.

Hiába érzések, ócska lomok,
a sepregetésben vagyok konok,
felkavart porban felmosóm csobban,
úr vagyok végre a lebontott romban,
glóriám felrakva takarítok.

Hűség

Egy társam velem maradt még,
korai, piros, halvány bársony ég
surran be mellém zárt ajtómon át,
hessenti el az éji álhalált.
Vad álmom nyomban feledem,
pihen vad éji képzetem,
félénk fény lesi a szobát
megülve fellegek lovát.
Fejemre új ezüstöt hint,
rejtené előlem a kint,
tudhatná már a kis ravasz
felmérek minden kis szakaszt.
Ami jár elkövetelem,
nincs az a szörnyű gyötrelem
amivel ne birkózhatnék,
- vigyorogj sátán ivadék!
Hiába kísértesz engem,
imalakat van szívemen,
őriznek gyermek angyalok,
míg hajnal kél értük harcolok.

legyőzve

kezem a vastól nehezebb
nem írtam kolduló levelet
tollamból éppen elfojt a tinta
hegyében rekedt életem titka
köd szakadt rám reménytelen
ellene nem keménykedem
szavak ízében: terelés
dús takaró a feledés
meghalt a jövő ígéret
nem maradt mellém kíséret
ki hallgat az dönt: nem segít
legyőzve szavam nem hevít
a csend fájdalmat hegedül
maradok magamnak egyedül
kerestem füstöt hunyt tűzön
az álmokból kiköltözöm
a szép órák rugója elkopott
más ritmusban kattogott
percet-órát-éveket
szemem világa réveteg
arcom fénytelen állomás
voltam lidérces látomás
kárt vetettem bajt arattam
maradok szürke halhatatlan
átörökített szenvedés
kegyelem éhes megvetés
kíséri ziháló örömöm
hittem győzök a közönyön

Megvilágosodás

Egyedül indultam vándorútra,
az első kanyarban várt rám a szeretet,
ünneplő lélekkel anyámnak öltözött,
derűt ragyogtak a mélyre ült szemek,
megint egy lány, megint egy száj,
mosolya mögött tán sírással küszködött,
utólag ám bizonyos lehetek,
hogy senki ne lássa, mind ezen ügyködött.

S kérte a Napot árulja el magát,
így akart jót a drága, és a fény
csodáit hordta, ontotta lábam elé,
barangoltam kosárnyi kacattal.
Az alkonyathoz elértem én.

Seregnyi lom, gyűrött, ócska papír,
képeslapok színes kavalkádja,
levelek, naplók, különös kavicsok,
dallamok belőlem, s búsan vagy vidáman
szólani kezdtek e rossz zongorában.
Félévszázadnyi kottába gyúrt dal
helyet keres a föld nyomorában.

Egyedül indultam, s vagyok magam, ebül,
a Nap javaiban olykor, ha dúskáltam,
őszbe hajoltam kivűl és belül,
mint tehetetlen, vén, zörgő akácfa
nézek vissza a rőt koronára,
levelem zizeg, kérdésem felmerül.

Van-e a kincstárban petróleum lámpa?
Vak vagyok, egy szál magamat látom.
Kitaposott csizmát tartanak még itt?
Egyre fogy előlem az egyenes lábnyom.
Cukros kenyeret, anyám ízével
a Nap konyhájából kérhetek-e?
Éhes vagyok, korog a lelkem
a kanyarban rám váró szeretetre.