Pókviszony

Az ember kavargó szélhez hasonló
levegőt lehel át sarkomon,
s kérdezem ebben a szűk pokolban,
mitől gyűl ránc a homlokomon?
Ha elbújok minden rendben látszik,
ha meglát, velem hamisan játszik
feszítve feszesre húrjaim, és nem érti,
én nem leszek tücske a világ kanyargó útjain.

Az én utamon más dalok járnak
szájról szájra. Siratók.
Kinek szükség a nyoszolyája
éberen alszik, mint a pók.
De nem rezdül a körkörös háló,
nem érkezik egy kóbor légy,
mellem düllesztem ne lássák meg
a sok huszonnégy órás kétkedést.

Minek sorolnám, kinek sorolnám?
Egy pókot senki sem szeret,
annyira sem, hogy könyörületből
bedobna neki egy vaklegyet,
csak holnapig legyen ereje élni,
várva az ember megkedveli,
s a hálószövés tudományát,
mint szükséges munkát értékeli.

Életfogytig

Az éjszakák súlyos, ködös őszi lázban
topognak fáradtan ágyam elé,
végtelen űrből húzom fel lábam,
remeg a csend, mint kihűlt zselé.

Görbe vállfád lóg szekrényed ajtaján,
rajta egy törékeny molylepkeszárny,
szíveden szúrt a féltés szenvtelen,
szent fogadalmunk késélen táncolt,
a megfoghatatlan, sötét, reménytelen.

Nem segített sikoly,
nem segített csók sem,
kettőnk közé falat emelt az idő,
leharcolt életünk szögesdróttal fedve,
a magány két oldalán a férfi és a nő,
dagadt fájdalommal lelkünkben reszketve.

Nem értem máig, a csodánk hova lett?
Ki lopta el tőlünk, ki csúfolta meg?

Ha aludtál, titokban szobád előtt állva
torkomban izgett-mozgott a szívem,
hallottam kimért, mély szuszogásod,
halottaiból éledt fel hitem.

(Támadj fel újra könnyűvérű éj,
tisztító tűz, levegő keringj!
Szédítsük el mámorba az elmét,
mantrázzuk széppé gyarló vétkeink,)

Hiszem visszajársz még éjjelente, hogyha
órahangok közé tárgyak nesze perceg.
Mintha filmet látnék, könnyes arcom fogva,
karcsú fénycsíkban alakod az árnyék,
szólnod kell, súgd nekem, ha valami fáj még!

Pupillám tágul, szemhéjam merev,
elhúzod tőlem csontos, hűlt kezed,
az ablak szegélye körötted keret.

Az itt hagyott évek jajongva vonulnak,
ami kár volt tanulsággá érett,
szálkás végnapjaink simára gyalulva,
nem titkolom már előled, félek.

Születésed egy volt, életre kísérlet,
csüggedten állsz meg az ítélőszéken.
Megkezdett álmunkkal nem lehettél készen.

Remélek bölcs, égi igazságot,
utolsó perceid belül érted szóltak,
bűnbánatvásznadra nyomva tisztaságod
felbujtó erőid tőled elpártoltak.

Te ott, én itt feszengek a ködben,
darabokra hámlott életed fölöttem,
merev böjtöm húzva haladok, s eközben
írok, csak írok a feneketlen csöndben.

Menekülés a semmibe

Nézem az őszt, a haldoklót, a megnyúlt távolságot,
mint kukkoló les be az ablakon, ha nő után sóvárog.
Az eddig rejtett titkok már mind megsemmisültek,
így akartad, hát lábaid végleg elkerülnek.

Már nem találnál, ha összepakoltam kiköltözöm innen,
fonnyadó vörös levél alatt elolvad a léptem.
Összeseprem történetem, egy maroknyi szürke hordalék,
botránkozva a történteken gyűlik a bűzlő korhadék.

Menekülök a tükröm elől, muszáj rám förmedni,
megyek a csendbe, az nem háborgat, énem meg sem döbbenti.
Csak lenni kell, csak lélegezni, ritmust tartva, mélyebbre
a levegőt, mely rám szakadt, visszadobtál a semmibe.

A fa éneke

Visszanéznék, de ágaim
ellenzői a tekintetnek,
nem engedik, hogy rabja legyek
múltbéli súlyos eseteknek.
Négy ág nőtt karcsú derekamra,
magasba nyúlnak a gallyai,
neveltem őket szokatlanra
dédelgetve szép vágyaik.
Gyökerem erősen fogja a földet,
viharos napok odébbállnak,
bordás háncsom várva a zöldet
menedéke sok árva bogárnak.
Csiklandoznak, provokálnak
eltespedni nem hagyják testem,
csalfa lángjával kacsint a tűz,
sziporkázni hív jéghideg estben.
Vállamra szállnak varjúhadak
kárognak szét örök telet,
sötét rajokban, ha elsiklanak
szárnyuk fest, akár fekete ecset.
Fa vagyok, fajtám homokba szokott,
s ha rágja is tövem földszagú féreg,
egyenest állva nem alkuszok,
a fejsze előtt hajtok csak térdet.

Sápadt pillanatok

A tárgyak terhe mi nekünk marad,
s utánuk néhány sápadt pillanat,
a visszatekert időmutató,
törékenyen, mint a téli jeges a tó.

Hideg takarón bomlik a sötét,

fagyos paplannal betakar az ég,
fénytelenül a múltban nyomozok,
lehervadnak a piros mosolyok.

A szerelem szökőkút felett
kőszárnyú angyal távolba mered,
egyszer úgy láttam szívből mosolyog,
árnyékában fájva lerogyok.

Deres ruhában koldus kerti pad
ködben áll árván, s emberfiakat
újságpapírba göngyöl a halál,
fehérlenek, mint műanyagkanál.

Fa takart el madárnászokat,
ködben áll rejtve vallomásokat,
levélzörgésben törött rózsaszál,
viszi a szél, s az idő datál.

Vérrel festi a nap az eget,
takarják némán felhőkísértetek,
elmázolt arcán nyugvó éji krém,
veres kalapban búcsúzik a fény.

Fedezékemből

Selyemszállal font fényes napokat
változtatunk át keserűségre,
kiszáradt halak leszünk a tenger
tajtékzón tomboló habos vízébe'.
Aranypikkelyünk mélybe veszhet,
belepi hínár és sárga moszat,
feléleszteni úgysem lehet
a roncsokra törött szép álmokat.

Csak innen merek kikukucskálni
a sejtelmes líra fedezékéből,
fejemen sisak és mellemen vért,
bátrabb vagyok e felfedezéstől.
Dédelget ringató, kék kabin,
itt egyszemélyes az utaslista,
a legénységem is magam vagyok,
s ki parancsaimat utasítja.

Ha néha nevetek magamon,
csilingelnek fent a fények,
kristályként csengnek a hangrészecskék
mikor a légben összeérnek.
A volt lábnyomok ablakom alól
semmivé váltak, mossa az ár,
a csendből szívom mákonyom,
csodába bódulni nekem is jár.

S ha kiszakít innen a valóság
kíméletlenül fájdalmas karja,
keresem kabinom kulcsait,
hogy visszalépjek hol senki nincs,
aki a szavaim kicsavarja.

A tinta maszat

Átalakítom bús soraimat,
ha már a sorsomat nem lehet,
kihasználom hű jogaimat,
kezemben tollam az ecset.

Vonások,körök szép alakzatban,
tetszetős formában pörög a jel,
amit a kezem a pergamenre
észrevétlenül is rálehel.

Kiszínezett a restaurálás,
műértés híján ezt is szabad,
magán akció e beruházás,
mosolyt színlel a tinta maszat.

Velük lakom, általuk tudok
kiiktatni vad dolgokat
nyomtalanul, ha csendembe jutok,
nem szorongatják a torkomat.

Az űr teljessége

Ez az űr már kezd teljessé lenni,
telt és rám szabott bő takaró,
szép ívű csendben vétkezés sírni,
a könnyszivárgás nem helyénvaló.

Mi lehet ez? Miért kaptam én?
Kérdés motoz a koponyám falán,
fényes a csend, mint kitörölt edény,
túl vagyok ezernyi belső csatán.

Kínzása lenne bús tántorgásnak,
ha kopogva szaladna velem a cipő,
ez a hang tudom sértő a mának,
mit fölém dobott a hanyag idő.

Ábrándos üvegben pereg az óra,
hangtalan folyik a karcsú homok,
ügyet sem vetve a csendbehajtóra
tiltakoznak az útviszonyok.