2014. június 9., hétfő

A költő alszik

Ki olyat lát, mi másnak képzelet,
hangyát ki küzd, mint élő gépezet,
győztesen kapaszkodva a mába,
sebesen lohol hat kis apró lába,
megírja ezt ki csillogó szemét
a teremtett világra miattunk tárja.

De jaj, ha szemére ködös fátyol ül,
s tollát elejtve elszenderül,
nem írja meg a pók miként szalad
asztalán el, s húzza ezalatt
a semmiből a valami felé
a vékonyka cérna életvonalat.

Ha elalszik hiába csörren meg a légy
lába alatt a sztaniol papír,
hiába reccsen nagyot a bútor,
mintha valaki benne konokul
inget keresne, s a ruhamolyok
mellé szegődnek parfümillatok.

Ablakában, ha pattan az üveg,
fogócskáznak bent éjjeli neszek,
a költő alszik, s álma üres kút
fenekén nyitott álomalagút,
ahonnan vissza tán sohase tér,
nem írja le az mennyire mély.

2014. június 7., szombat

A vagány

Mint gyerek, ki éppen járni kezd
bútorok közt botorkál négykézláb,
vigyáztak, vezettek meleg kezek,
mert kitapintottam egy ideát.

Aztán már egy-két lépést tettem
kapaszkodtam a vigyázó szóba,
ujjongtak, féltek,csak el ne essem,
pezsgett a vérem, akár a szóda.

Szaladtam, mikor észrevettem,
önálló lépés hagyja el lábam
a kezeket lassan eleresztettem,
gyönyörködhessem az ideámban.

Most öreg, sebes kínok adattak,
megnehezedtek a cikázó léptek,
szemek, kezek jól elmaradtak,
elszíneződtek a selyemfények.

Az idea még mindig andalít,
magával ragadt a vén vagány,
a fájdalom öléből kiszakít,
ha lábam elé hull a magány

2014. június 6., péntek

Gyámolatlanok

De szép volt,
de édes mámor
megülni a csend lovát,
sörényébe kapaszkodva
órákig így szeltük át
a világfájdalmat vacogva,
csizmánkat felsarkantyúzva,
rúgtuk csillagok porát.

Igazából a lovammal
vigadoznom kéne,
lakatot szerelni fel
a díszes kötőfékre,
mikor az árnyékát nézi
közös istállónkban,
megpaskolom, elhiszi tán
gazdája is jól van.

Éhét enyhítem, ha szénát
dobok még elébe,
ne higgye azt elfogyott
a jól megszolgált bére.
Vizet is kap kék vödörből,
megissza a pára,
szétprüszkölve köszönömjét
egyetlen ruhámra.

Hálás szívem megdobban,
patkóját ha hallom,
dobrokol ő csendesen
az aládobott almon,
mint aki még vágtatna,
s tán szólni is akarna,
csalogat barna szemével,
rántva fejét balra.

Nem repülünk jó barátom,
nézzük egymást csendben,
más lovakkal poroszkálnak
fent a fellegekben,
magányos vagy, unalmas vagy,
szőröd ápolatlan,
maradjunk hát meg egymásnak
mint két gyámolatlan.

Kegyelem

Lecsendesült sok haldokló,
reménytelen gondolat,
kezedben van, Uram sorsom,
Reád bíztam magamat.
Eddig mit kértem számba vetted,
most válogass, mindent meg ne adj!
Csak még egyet, Istenem.
Gyermekim soha el ne hagyd!

Én nem tudom a jövő titkát,
senkitől meg nem kérdezem,
csak Rád maradtam, sok baj között,
Feléd szállt mély lélegzetem,
most aggódást hallasz sóhajomból,
nézd el nekem, anya vagyok,
gyermeket adtál, tán nem érdemeltem,
magamban értük rendet rakok.

Veled álltam konok idők
kimért keresztje alatt,
erőt adtál vállaimnak,
hát indulok, míg Te ezalatt
rájuk figyelj, s áldjad őket,
vigasztalással, hogy a jó győzhet,
és keressék a kezedet,
legyen család, munka, kenyér.
Csak tartsd föléjük tenyered,

Add a mindennapit, Uram,
s futom tovább keskeny utam,
ha felszáll utánam sárga por,
betakarom kis lábuk nyomát,
tudják: - ott vagyok valahol.

2014. június 4., szerda

Kék színű vers

Vendég a kertembe ritkán látogat,
hiányoltam derék, mély lábnyomokat,
ágyásaim közt meg nem értés tördel,
s, ha virág nő, vadul harcol meg a földdel.

Már nem kell, hogy bárki szemet vessen rája,
szép ez a kert így is, és virul szarkalábja
kéken, derűsen, olyan, mint a béke,
szabadon ring bele napfénybe és szélbe.

Küzd a viharok támadása ellen,
egyetlen egyként, mint nappallal a szellem,
irtó szándékuk, ha reá irányulna,
kertemre, mintha kék szín eső hullna.


2014. június 2., hétfő

Már nem mesélek

Ma nem mesélek,
hallgatok.
Nézlek úgy,
mint a csillagok
némán, de ragyogva
mosolyod fessen
sárga fényt
borús homlokomra.

Ma nem mesélek,
fáradok.
Hallgatom lelked, 
mint szuszog,
mellkasodból 
halk szellő kél,
hajamba fújod.
Illatos szél.

Ma nem mesélek,
hallgatok.
Ajkadról tünde 
szó dadog
ügyetlenül, 
de elkapom én,
s nem hiszem el,
ez mind az enyém.