Viharban

Vihar akasztja körmét a fába,
cibálja, mintha vámot venne,
szakad le csomókban vén koronája
örülne most, ha kopasz lenne.

Kopasz lenne, és törzse mint kereszt
felmutathatna a megsebzett égig,
villámok cikáznak tépett fellegen,
vészjóslón hullva a föld hátán végig.

A föld hátán végig hasal a kalász,
férfihad csomagol, vége a napnak,
kiszikkadt kézzel a fűben kaparász
nem lelve helyét dörgő panasznak.

Dörgő panasszal szárad a homok,
sivatag színben fürdik a határ,
esőért szalad ráncba a homlok,
zsolozsma hangja a szelíd talár.

Alvó gyertyaszál

Mint gyertyaszál a díszdobozban,
fénytelenül, de világni készen,
lángot várok nem tolakodva,
izgulok..., el ne késsen!

Minden papír zizzenésre
éber kanócom megremeg,
kinyitják tán a dobozom,
s egy gyufaláng fénye rám remeg.

Az árnyékból villanás pásztáz körbe,
mérgesen hasít, puhatolózva,
célba veszi a díszdobozt
éles nyalábbal reflektorozva.

Csalogva cikkan a vakító csend,
merev a védő, bársony bélés,
olvadhatnék, de hosszan tűröm
egy cseppekben folyó gyertya létért.

Glóriát!

"Mondd ezt velem: tudatlan árvák,
mondd: lelkük új és tiszta-hős még,
mondd ezt velem: szegény bolondok,
glória nékik és dicsőség." (Kosztolányi Dezső: Ének a fiatalokról)


Glóriát minden kócos fejre,
mert szemükben lángol a tűz,
mert a Naptól szerezték álmaikat,
s a szerelem hajukba virágot tűz.
Glóriát az asszonyoknak,
hogy mernek szülni gyermeket,
ahol a föld vigaszt sóvárog,
de felveszik mégis a terheket.
A vigaszok lassan sorakoznak,
el-elakadnak félúton,
valaki már elveszi mire
hatásuk lenne a panaszokon.
Kap még glóriát és jogart
a munkátlan koldus a fa alatt,
mert számít minden tollvonás,
s a papíron a szavazat.
Csak addig, csak akkor, csak egy napra
emberségüket visszanyerik,
majd ott maradnak elfelejtve,
mint kutya, ha háztól elverik.

Avitt és aktuális

Tündérek szőtték a boldogság szövetét,
feldíszítették csillámmal, flitterrel,
beszegték, s lelkedből hímezték közepét,
összeolvadt velem, mint cukor a friss tejjel.

A tej íze savanyú, cukrom fele kavics,
ó, színes boldogság,  a bánat fényezett,
elszakadt az álmom, csillámporom avitt,
hallom az ajtón át a sorsom lefékezett.

A szabadulásról

Záradon a lakat nyelve
szürkén és kopottan kattan,
a szerelmet tartja fogva
mélyen bent, mint fáradt katlan.

Hűvösen fordul a rozsdás
kulcs s a földre hullva hever,
szabadulna a szerelem.
Szorítja a vasheveder.

Bezárt csodák

már nem leszek soha nagy
nem is lehettem volna
sok megfogant versem elhalt
a gondolat-szülés egy forma
ki lett találva valaki által
valahol egy asztal mellett
nem követtem nagyítóval
a diktált hamis furcsa trendet
pártfogóm sem vitt előre
magam mögött hagyva magam
tolakodni sosem mertem
pedig diktálta az agyam
firkálgattam belül maró
savas-lúgos érzelmeket
ha nem írtam minden reggel
rögtön ravatalra tettek
bezárt az élő-temető
rozsda vöröslik a záron
segíts rajtam jó Istenem
a kulcsokat megtalálnom