Zöld sziget

Szomorúan állnak a fák
karjuk az égre kérőn remeg,
viszi az ősz kérlelhetetlen
védenceit, a falevelet.

Eddig bízta rájuk a sors
a sok apró nebulót,
szállnak élvezve szabadságuk,
majd eltűnnek a szabadulók.

Magamba nézek, de jó nekem,
csügghetek rajtad időtlenül,
hozzád tapadt az életem,
tartasz, néha erőtlenül.

Nincs távolság, nincs idő
mi elszakítaná e kapcsot,
átszitálod az életem,
elfogadom, mint jó parancsot.

Angyalok táplálnak így hús-vér
halandó, légző anyagot,
elveszem tőled, s ízlelem
a mindennapi adagot.

Ha mennék, mint a falevelek
ne eressz, szoríts, győzd le a szelet
mi bennem támad fel konokul,
mondd azt: élni szélben is lehet.

Csak meleg, puha takaró legyen
egy zöld szigeten, s agyő hideg,
a világ szebb lesz odasimulva,
megszégyenül a sötét, rideg.

Talán a szél

Ha létezik semmi onnan szólok,
megértettem, itt helyem,
középen állva célba talált
a felejtés, mint veszedelem.
Talán a szél fújta ki arcom
a szemekből, melyek láttak
valamikor, most elpártoltak,
találva tarkább ideákat.
Az eső csorogva elnyújtja magát
a sima ablaküvegen,
így csorog végig bennem a semmi:
kit ismertem mind idegen?
Egy utat jártunk, csak elmaradtam,
lépni lassabban tudok,
őzike voltam, fürgén szökő,
lettem búsuló túzok.
Emlékeimet mélyre ásom
őrzöm, mint gazdag a kincset,
ki semmitől lett ne színesítse
visszanézve a nincset.
Még magamért sem éltem semmit,
másokért, hogy is tehettem volna,
annyit érek, mint festett falon
lejárt kakukkos óra.
Ki segített a semmibe érnem
a szívéből is kiporoljon,
nem akarom, hogy szánalomból
lényem egy részt bitoroljon!

Mi fáj...

Mintha hasztalan lenne már a harc,
karom hős ereje hiába hajt,
kezemben tollamat eszi a rozsda,
elhasználódva vagyok a föld rongya,
dobálnak, rúgnak, arrébb taszigálnak,
elérem még a szemétre hánynak,
s elfelejtenek, mint a virágárus
feledi el mit kínált fel május.

A színek, illatok elmúltak felőlem,
keselyűk köröztek fenn a levegőben,
csőrük csattogása elől menekülök
amíg a földön végleg elterülök.
Hogy lecsaptak rám, ó a hálátlanok,
úttalan utamon kudarcba fulladok,
fölém tornyosulnak színtelen az egek,
legtöbb mi fáj már (s)írni sem merek.

Mert élni jó...(?)

Bár lennék tudatlan, tapogatózó,
kis lépésű, óvatos,
a világról csak annyit tudva
minden virág illatos,
a víz pedig a szomjat oltja,
s a tűz meleggel hálálkodik
egy-egy darab fát reá dobva
mennybe repteti lánglányait.

Elhinném, hogy élni jó
emberül vagy kicsit lentebb,
ahová sorsunk besorol,
de menni kell szélnek, menni hegynek,
kiáltani, ha üldöz a kór,
az akarás rajtunk vas és pajzsunk
reményünk, egy fellángolás:
élni jöttünk s még ágat hajtunk.

És kérünk egy ráadás évet,
majd még egyet, mert élni jó
nem számít, ha meginog
alattunk a kis fahajó,
kapaszkodunk gyermekinkbe,
ha társunk önzőn elhagyott,
emlékeinkre támaszkodva
átlépünk még egy holnapot.

Mellőlünk halnak régi sorsok
de maradni kell, vár az út,
őszbe fordult fejünkre még
a bölcsesség fon egy koszorút,
végig visszük keresztjeink
emberségünk így kívánja,
amíg a szív bennünk dobog
fittyet hányunk a halálra.

Borús őszidő

Borús ősz kint, ború belül,
tücsköm a kertben nem hegedül,
átfagyott fekete liha kabátja,
dermedten lóg a vonóval lába,
lukba szorítva nem válaszol,
a szél dala tudja nem neki szól.
Hangja volt a rám csorgó béke,
omlott a nyári búzakékbe,
mint sárga aranyló kankalin
rikított csendem ormain,
most meg a világ tőle néma,
és fekete lett illatos szirma
virágaimnak,
csak állnak fáznak,
halálát súgva a táncoló nyárnak.
Ködből bújva felzokog,
billeg a krizantém feje,
sebeket mos az őszi eső,
elment az év teltebb fele,
sántít a másik,
botlik és esik...
elnémult kint a tücsökzene.

Megírtam már és mégsem

Megírtam már az öreg őszt,
a tetszhalott sápadt telet,
a helyet, hol ábrándunk várt,
hittük játszani lehet,
a boldogság virágát szétosztottam,
a könnyek tengerét apasztottam,
versemben volt sok virág bomlás,
nyári kacajtól erdei zsongás,
írtam a Holdról, hogy kedvesen
ragyog, s a Nap is süt hevesen,
csak egyet nem írtam sohasem,
titkomat amire szívesen
emlékszem ezer és egy éjen,
a titkomat és a titkodat féltem.