Neked írok...

Neked írok, ki megnyitod lelkem,
nem vagy rest mellém letörpülve
összefonni a karod velem,
és itt maradsz mélyen elmerülve.

Neked írok, ki olyan, mint én,
egy, de a tömegből messzire látszik,
Rád is süt Nap a felhők mögül,
s a szél hangja Neked is dalt citerázik.

A szivárvány ugyanúgy szent szövetséged,
nem alkuszol a gazzal szemben,
bölcs a tükröd, s már kötelességed
olvasnod nyitott tenyeremben.

Egyetlen Vagy, pótolhatatlan,
egyszerre csend és kiáltás súlya,
közös világunk fortyogó katlan,
megmaradunk még összebújva.

Szememmel úgy látsz akárcsak én,
őszi fák ruháját bíborló gyászban,
reményt szít benned is minden levél,
mi ösvényemen lépted vigyázza.

Üzenj nekem a hajnali vörös,
pirkadó égből felszálló fénnyel,
ragyogjon Neked tűzként az idő,
és álmodban se gondolj a téllel!

Madárdal

Kis veréb tegnap éneket kántált.
Egyszer a viharban eltévedett,
villámba nézve elvakult szemmel,
élete szürkén kesergett vállán,
azt hitte fészkére megérkezett.

Régebben kezdődött neki a rossz,
akár egy lidérces, félelmes álom,
vakolat hullott, s kidőlt a fal,
túl rezonált a páros hullámhossz,
csalán vert tanyát a közös házon.

Gondtalannak épített várban
fejére tették a magány kendőjét,
s az, aki egyetlen volt a szívének
olcsó magvakkal, kalandra várva,
megrakta tollai titkos redőjét.

Itt maradt, szívén szigorú pecsét,
de fekete holló gyöngyöket hintett,
szemére szórva még szép szavakat,
hogy szárnyai alá rejthesse fejét,
a nagy madár köré reményt repített.

A fára ült, hogy közelről lássa,
csillogó tollát szálig érezze,
simogatta és becézte szívét,
annak, ki azért szállt le az ágra,
hogy lőporos mellényét átfényezze.

A kétféle sors szült más törvényeket,
vakon a veréb látni remélt,
nem akarta a fekete holló,
varázsolt köré egy történetet,
majd magára vont kék hűvös acélt.

A veréb arccal az ég felé kémlelt,
várta a fényes, nagy madarat,
felhő gyűlt köré és égi könnyek
hullottak rá, a nagy idő zsémbelt,
szorongva várt, az óra haladt.

Szeméről oszlani látszott a fátyol,
súlyos víz mosta dús hályogát,
az első fényben nézte a hajnalt,
s a langy harmat íze hitet kovászolt
visszakapni a múlt a zálogát.

Nem várja többé a hollót kertjébe,
másfelé szór az gyöngyszemeket,
áldott az eső és áldott a fény,
mint nyílzápor hullt a veréb szemére
megnyitva íriszén az ereket.

Minek is...?

Az a szem már nem isteni szem,
nem vigyáz kacsázó járásra,
elhitted egyszer,- te, bolond nő.
Lom lettél dobva a padlásra.
Sóhajtó űr vagy a sok érték,
a világra vergődő vagyon között,
minek is gyertya, ha van elemlámpa,
ócska pléd minek a paplan fölött?
Óriás mappák tömkelegében
kicsi notesznek nincs helye,
nem látszhat ki sem a lapja,
sem pedig kézzel írt belseje.
Sok kacat, sok buta kellék,
egy élet záloga mit sem ér,
ha vaskosabbak a jelen pilléri.
Elavult hidadban rozsda él.

Lélegezve

Szabad vagyok, senki sem tiltja,
hogy mélyre szívva levegőt vegyek,
fény is van itt, a szemem issza
zöld retinámról visszanevet.
Mosolygós ősz rázza a fákat,
tarka lombjait kacagtatva
bohóckodik nekem a szél,
hangjával meg-megmulattatva.

Talpam alá szőnyeget terít,
tűri a barna, kietlen út,
eltakarva a bombatölcsér,
amit a háborgás nyoma hagyott.
Színesre festett levélösvényen
haladok lassan, de haladok,
nem fosztanak az éjjeli fénytől
leporolt őszi csillagok.

Kit érdekel, ha hirdetőtáblán
áthúzzák tussal a nevem,
ha papírra írva mappába zárnak,
vagy elátkozzák a kezem?
Jogom van nekem is élni, írni,
születtem egykor, és valamit hagyok,
ha csendben is, ha magányban is,
Isten tervében egy rész vagyok.

Ember engem meg nem állíthat,
vállamról terhet sem adok,
enyémek ezek, izmomhoz szabva,
a törvényekben én megbízok.
Otthonomban, e szűk magányban
dorombol szívem vékony húrja,
nem sikolt soha a csalódottság,
hogy elrabolt múltamat megbosszulja.

Játék veszteseknek

Gyászra gyászt játszik velem a sors,
volt, aki elment, volt, aki elhagyott,
szívem és eszem nem értik egymást,
ellenem törve ütnek nagyot.
Szerencsém okolom ezért és nem mást,
a kezdő és osztó is magam vagyok,
új lapokért mondtam egy imát,
bukásaimból hullanak magok.

Megállt az idő, a percek haboznak
teljenek-e, vagy maradjanak,
utolsó partim is elveszthetem,
aduk nélkül túl kevés a lap.
Gyász helyett ászra és tízesre várok,
csak egyszer lennék az életben nyerő,
csak egyszer állnának mellém a számok,
mindent felraknék, én vakmerő.

füstölgés

tűzgyújtás után felszáll a füst
illatot leng a fehér ezüst
betakarja a gond-felleget
rózsaszín csendben a tested lebeg

tűzgyújtás után felszáll a füst
gomolyog körbe a keserű bűz
lemosni muszáj a kihűlt szagot
amit a lánghiány hátrahagyott

Bátortalan dal

A hajnal a kert alján
lassan felém lépked,
karját szürkén fáim fölé vonja,
mereng az égre
lesz-e ma végre
aki az életet
megöntözni fogja?
Bátorsága híján
alig marad velem,
elsöpri a reggel
kócos ölelését,
kék égi köpenyből
látszik a nap lába
rálép a világra
szórja köszöntését.
Kezdődik a robot
száz taposó aknán
lábunk is megtorpan,
csigamódon topog,
nyisd ki a szemed,
serkenj, emberiség,
szádat tartsd csukva,
s fülelj, halld ki zokog!

Sárga levél

hajamba kapott a szomorú szél
felborzolva a haldokló nyarat
árván kering a sárga levél
ígérte egyszer örökre marad

elfáradt órák törött percekkel
kattognak fejembe kínt
egyetlen szó nem hallik ide
megsüketülten bolyongok kint

a világból már semmit nem értek
nem nekem való a mosolygó rét
önelégülten rideg a nap
meghazudtolva a gyönyörű lét

élve maradni méltatlan érdem
elmenni könnyű a halál felé
megcsúfolva a színtelen őszt
nevess még egyszer sárga levél

Jöhetne még!

Fáradt hangon mesél a szél,
szinte az ágakon pihen,
elalél lassan a diólevél,
bízni kéne, de miben?

Jöhetne még valami forró
felfűteni a hideget,
jöhetne még egy utolsó nap,
amikor nem a dér csipeget!