Sokadik sóhajom

Ígértél fejemre boldog öregkort,
nyakamba, ha fáznék melengető csendet,
hogy kezemre szórod szerelmed hamvait,
kívánságaimat lelkedbe égetted.
Fa hullajtja némán kerteknek aranyát
levelek táncolnak sértő lábnyomokon,
bezártam életem szeges bakancsait,
néma lépésekkel utam araszolom.
A világos tűnik, az alkonyba téved,
de kinyújtja tán újra karját felém,
sokadik sóhajom múlik el csendesen,
és már nem mondhatom: Köszönöm elég.

Míg szárnyam bír...

Ha nem ment hirtelen, ugorva,
araszolok csendben lassan,
s lemászom, mint csiga mászik.
Szemed többé ne izgassam.

Ki egyenest állsz, előre látsz,
szemed előtt titok a görbe,
nem tekintesz célod előtt,
(mit nem ismerek) körbe-körbe.

                    *                     

Volt egy könyvem, volt egy álmom,
tarka mezőm kavalkádja,
virágok lakoztak bennem,
s felkért a szél egy románcra.

Botladoztam, de nem bánom,
hogy táncra adtam vén fejem,
összegyűjtött teafűmből

kortyolgattam az életem.

Kiszáradt a hímes mező,
de illatára gondolok,
és ösvényére tévedni
csak egyedül, ha akarok.

Színtelen a gyűjteményem,
nem kívánt, mint a molylepke,
menekülve búcsúzom míg
szárnyam bír. A rengetegbe.

Mintha...

Kétségbeesve bújt el a csend,
a ricsaj nevetett rajta,
amikor baljós hirtelen
akkora szájjal, mint a pajta
becsörtetett izgága módon
gyáván, de semmit sem szólva.
Percekre hullva hallgatott el
a fal mellett, mint az utolsó óra.
Remélem érti, nem kell senkinek
ócska trükkjeit ismerik,
tudják már rég milyen fajta,
jeleit naponta cipelik.
Csak felcsigáz,
csak úgy tesz,
és mintha,
s azt hiszi a mintha mintára
bárkinek valaha szüksége volna.

Viharok évszakán

A szavakkal is küszködöm, Uram,
már nem tudom mondani jobban, igazabban,
tán erényem is volt, bűnöm vagy ezer,
a múltam javát meg gyáván megtagadtam.
Bocsásd meg ha tudatlan a szolgád
tévelyeg itt az ember-csinált jogban,
hátamon bár a törvényed a köpeny,
derekamon imádásod övem,
buktam és ebbe csontom beleroppan.

Szerény vigasz mi zsebemben maradt,
egy lámpabél, olajos gyújtózsinór darab.
Hasztalannak látszó vacaknak mondják,
én vigyázom túlélő csomagom e rongyát,
s könyékig túrok a zsebeim mélyére
az olajom mellé keresve még spongyát.
Körmöm alá szúr a múlt fájó darabja,
nem átkozódom, szomorúbb sem lettem,
úgy kezelem, mint életfogytig tartó
gyógyíthatatlant egy mindig vérző sebben.

S míg óhajtozom, hogy szűnjön a fájdalom,
kalapot emel a fekete éjszaka,
jön, mint zivar a villámok hátán,
rám dörög nyíltan a viharok évszaka.
Mit akarsz üzenni vajon, Uram?
Süket lett szolgád, fülemben gond ül,
arcomon sápadtan virít a csend,
sorsom majd holnapra parányit könnyül...?

Appassionata

Talán utószor vetem be a papírt és öntözöm, mert esik kint és esik bent, ki mereven élsz, rám nézve közönnyel észre sem veszed, ha cseppre csepp csepeg.
Talán utószor kéne, mert jobb ha kiköltözöm. Szívedből teljesen, az életből lassan csomagolva, gondoltam befejezek pár elkezdett dolgot, ám a még megmaradt egyetlen petárda robbanásától kiégett közben az élő akácos, oltása nem sikerült és füsttől szürke, testileg fáradt vagyok!
A tavaszt vártam, s az ősz jött el, örök őszben topog az időm, fehér, mint a színes ruhák közt az egyszemélyes lepedő.

Amott egy álló, óriás malom. Nem őröl, nem halad. Állunk az orvosára várva ki tudja mióta. Engem csak a csend gyógyít néhanap pár órás önmagával, de aztán fut, mint a forralt tej a lábas oldalán fel és feljebb, utolsót szippantok a finom illatból és visszamarad a lebegő sötét. Árnyakkal, álmatlanul.
Térdig már a hidegen feszített ködben állok, de szemeim a hegyekre emelem. Segítséget várok onnan, míg bele nem fulladok a keserű tehetetlenségbe.
Nem akartam ezt a kínos, rímtelen, hímtelen utózengést, hittem a viharok után mindig felsüt a nap. Csak az én egemen már nincs parányi hely sem, hogy telt arcát megmutassa.

Felhő, felhő hátán és őszi esők gyengítik szívemet.
A magok elrohadtak, új hajtás nem sarjad, szár nem szökken, kár volt elvetni őket.
Nem lesznek új fák, a pudvás korhadékok maradtak nekem. Talán egy sípra telik még belőlük, de hegedűre már nem.
Elköltöztek a tücskök is...
Jó az állatoknak, az apró bogaraknak, mert hiába támad rájuk a gond.
Az ember egyedül, aki felveszi vele a harcot, pedig lám milyen hatalmasok vagyunk. Mégis bátran támad, majd legyőz. De hová is bújhatnék előle? Kő alatt, víz alatt nem élnék meg, a föld mélye meg a pihenő helyem.
Marad a mindig lejjebb való hajlás, míg kétrét dőlve maradok, mert kétszer nem lehet ugyanazt, kétszer nincs esély, egy volt, ez az egy. Tavasz helyett most az örök őszben, ahol sem napfény, sem jó föld, csak az örökös eső.